Kép: pixabay.com

A lehető legjobb helyen, a város központjában találjuk az egyik bevásárlóközpontot, amely ideális vadászhelye a környékről érkező koldusoknak, akik vagy gombával, málnával vagy egyszerűen csak kalapot levéve koldulnak. Dolgozni nem akarnak, talán már nem is tudnak, de ahogy a szomszédos országokban, így itt is megszánják-megszánjuk őket.

A rák a gyomrát – mondja nekem minap egyikük, miután nem teszek a kalapjába semmit, de megígérem, hogy veszek neki öt kiflit és egy pástétomot. Azt csak egye meg maga – veti oda mérgesen, hisz nem tűri, hogy pár euró helyett megalázzam őt öt kiflivel és egy pástétommal. Közben egy másik koldussal hadakozik a helyért. Mindketten életerős fiatalembereknek tűnnek, akik akár még a kapa végét is megfoghatnák. De nem erre nevelték őket.

Egykoron Budapesten boldogult egyetemista éveim elején még szórtam az ösztöndíjamat a Blaha Lujza és más központi tereken kolduló hajléktalanokba, aztán meguntam, mert kiismertem őket. Voltak ugyanis, akik kalákában koldultak, s nem messze tőlük állt a fejes, aki begyűjtötte a koldusok által begyűjtött aprópénzt, s odadobta nekik az alamizsnát. De jóanyám is több történetet mesélt milliomos rózsadombi koldusokról, akik az aluljárókban gyűjtötték a zsebpénzüket. Ma viszont Budapesten járva inkább már csak a bűz és az elviselhetetlen húgyszag tűnik fel, s este, ha lehet, kerülve az aluljárókat, inkább átsétálok a Rákóczi úton, ha csak nem szeretném, hogy felforduljon a gyomrom.

Visszatérve a rimaszombati koldusokhoz, egy huszonéves fiatalemberre leszek figyelmes, aki előbb gitárral, majd anélkül magyarul szólítgatja a járókelőket, mégpedig kenyérre könyörögve. Amint kap pár eurót, azt gyorsan a zsebébe gyömöszöli, majd a következő arra járónál már ismét kezdi a régi nótát. Megszólítom, s kiderül, hogy Rozsnyó mellől, egy kis faluból jött, tizenhét éves (többnek látszik), a nagyanyjánál él, mivel szülei börtönben vannak, s kenyérre gyűjt. De legalább buszköltségre, hisz a faluja azért nincs a kertek alatt.

Két hét múlva ismét találkozom vele, addigra már 21 éves, kislánya kórházban van, s nincs is hová lehajtania a fejét. Amikor felajánlom neki, hogy eljöhetne a kertemet rendbe tenni, s meg is fizetném, rögvest kijelenti, hogy nincs neki arra ideje. Ebben maradtunk, s eszembe jut egy másik ismerősöm, akiknek a kertjét méteres gaz veri fel. Negyvenes, két fia most kamaszodik. Amikor mondom neki, miért nem ad kapát, s kaszát legalább a fiai kezébe, büszkén kijelenti, nem arra születtek már azok. Egyikük tavaly az iskolájából négy hónapos szakmai gyakorlatra ment Görögországba. Luxus szálloda, napi négy órát kellett pincérkednie. Alig telt el egy hónap, már haza is érkezett. Nem lehetett kibírni, annyira dolgoztattak, panaszkodott, holott ahogy iskolai igazgatója mondja, tavalyelőtt is voltak ott az iskolából, akik boldogan és elégedetten (mintegy 3 ezer eurót kerestek) jöttek haza.

De sebaj, a nagypapa évek óta kint koldul a bécsi utcán, majd megkeresi…