Pillanatfelvétel a bizonyos 1994-es előadásból

Ha jól emlékszem, 1994-ben, Balassi Bálint születésének évfordulókán kerültem kapcsolatba először a Szép magyar komédiával. Fene sem gondolta akkor, hogy életem egyik legnagyobb kalandja lesz belőle, magával hoz egy csomó barátságot, a zsámbéki romokat, s majd eszembe jut mintegy húsz évvel később, hogy érdemes lenne egy igazi vár romjai között is elővarázsolni Credulus és Júlia édes-bús szerelmi történetét, amely ellentétben a Balassi-kortárs, Shakespeare történetével, végül is boldog végre lel. Hacsak a KKA meg nem akadályozza ezt is…

De mielőtt rátérnénk a 2018-ban esedékes kulturális autonómiára, kalandozzunk még egy kicsit a közelmúltban. Évfordulós feladatként kaptuk, mégis életünk meghatározó élménye lett a Szép magyar komédia a kilencvenes évek első felében a budapesti Wataridori Színkör jóvoltából. Ha nem téved el a Budaörsi úton, akkor még a darab átköltője, Görgey Gábor is láthatta volna az élőzenével (Musica Historica) fűszerezett reneszánsz komédiát, amely által szerelmetes barátságok szövődtek, s mivel a kecskepásztornak szerződtetett Gyuriska Jánost közben felvették a színművészetire, Dienes szerepe is rám maradt. Az előadással a Jókai Napokra is eljutottunk, de mivel az egyik főszereplő útlevele (nem voltunk még Schengenben) odahaza maradt, s Dienes szerepformálása helyett tűzoltással voltam elfoglalva, amúgy is beszédhibás, palócos kiejtésem tökéletesen az érthetőség rovására ment, agyoncsapva szinte a teljes előadást. Joggal írta róla a fesztivál lapjában az egyik zsűritag, Hizsnyan Géza, hogy amit láttunk, az se nem szép, se nem magyar, se nem komédia. Annál nagyobb volt a boldogságom, amikor bő egy hónappal később Zsámbékon díszletek nélkül a romtemplom árnyékában sikerült egy olyan előadást létrehoznunk, amely után csak annyit mondott Nánay István, a magyar színikritikusok doyenje, hogy rá sem ismert a komáromi előadásra, ahogy rám se. Soha nagyobb dicséretet!

Talán nem véletlen, hogy siker közben jön meg az étvágy, s gyakorta elmenvén a füleki vár mellett, mindig megkísértett az ördög, milyen jó is lenne Balassi máig is élő komédiáját eme történelmi falak között bemutatni. Ötletemről beszéltem minden bennfentessel, a város vezetésétől kezdve a nagy hírű Zsákszínház vezetéséig beleértve, még az egykori budapesti előadás mára ugyancsak nagy hírű zenészei is jelezték, boldogan jönnének, s az otthon céltalanul legelésző Rómeó névre hallgató (?) bakkecském is szóba került pluszszereplőként, picit még feldobva az amúgy is izgalmasnak ígérkező előadást. Mázik István, a Zsákszínház évtizedek óta regnáló, s a Felvidéken szinte már minden babért begyűjtő legendás vezetője meg is pályázta az előadást. Tavaly a kisebbségi pénzekről döntő nagyságosok egy vasat sem adtak, nem láttak fantáziát az előadásban. Sebaj, nem adtuk fel, az idén megint megpályáztuk, sőt, a város érintett vezetőivel is beszéltünk róla, s nagy lelkesen vázoltam nekik is az éjszakai, fáklyás, turistavonzó előadásra vonatkozó elképzeléseimet.

Már akkor gyanakodhattam volna, hogy az egész KKA (értsd: Most-Híd által átfestett cégtáblájú pénzosztó siserahad) csak egy nagy átverés, amikor megtudtam, hogy a Gömörország negyedévi lap (amelynek létrehozásában annak idején magam is serénykedtem) olyan kis összeget kapott, amelyből tisztességesen még eltemetkezni sem lehet. Ajnácskőiek mesélik, hogy évekig kitűnően működött a színházcsalogató vállalkozásuk, amely abból állt, hogy minden évben meghívták a regnáló szlovákiai magyar színházakat, és sikerült is közönséget kinevelniük, hisz az egész Medvesaljáról jöttek már a nézők, de tavaly már ezt se tartotta érdemlegesnek a pénzosztó bizottság a támogatásra. Félelmem nem is volt alaptalan, a KKA bár a tavalyihoz képest „nagyvonalú” volt, s adott 1 500 eurót (jól olvastad nyájas Olvasó!), természetesen egy jelmezes-élőzenés előadás ebből az összegből kivitelezhetetlen. Persze, mondhatná a KKA (s bizonyára mondja is), hogy tessék a bevételből fedezni a maradék, mintegy 5 ezer eurónyi kiadást, de minimálbérből és minimálnyugdíjból tengődő vidékünkön ki az a félkegyelmű, második Miskin herceg, aki bele merne vágni egy ilyen bizonytalan végkimenetelű vállalkozásba.