Bővített terjedelemben jelent meg az Irodalmi Szemle szeptemberi száma. Ötven év megélt történelmére emlékezik a lap.
A szépirodalmat Gál Sándor, Öllős Edit, Kopasz Katalin, Gyüre Lajos és Polgár Anikó versei, Duba Gyula regényrészlete és Szalay Zoltán novellája képviseli. Köszönti a lap a 80 éves Jakab István nyelvészt, s Hazatérő irodalom címmel közli Pomogáts Béla írását az amerikai magyarokról. Három tanulmányt is olvashatunk a folyóiratban Alabán Ferenc, Németh Zoltán, Csehy Zoltán tollából.
Ötven év megélt történelmére emlékezik a lap, azokra a küzdelmekre, melyek nem egyszer a lét s nem lét határmezsgyéjére kényszerítették a folyóirat szerkesztőit. „Az Irodalmi Szemle fél évszázaddal ezelőtti megjelenése egy történelmi folyamat szükségszerű következménye volt – írja elemző és visszaemlékező cikkében a folyóirat főszerkesztője, Fónod Zoltán. – Etikai idealizmusok helyett azt a törekvést vállalta, hogy megszűnjön a kisebbségi magyar kultúra és irodalom másodrendű helyzete…” Majd másutt így folytatja: „ Ha a szellemi létezés egyetlen módja >>az önmagához való hűség és nyitottság<< (Márai Sándor), akkor a szerkesztés feladata az is, hogy nyitott legyen a jó művek előtt, függetlenül attól, hogy milyen kánonok szerint íródtak . Az elmúlt évtizedek legnagyobb hozadékának mindenekelőtt azt tekintjük, hogy a lap megőrizte több generációs jellegét és szinte havi rendszerességgel jelennek meg ma is új nevek, fiatal, tehetséges alkotók “művei”… akiknek hamisítatlan, megmásíthatatlan szándékuk, hogy … – írók legyenek.” Emlékeznek a lap korábbi főszerkesztői, szerkesztői is, s – akárcska egy neorealista filmben! – a múlt egy-egy emléke is megelevenedik a lap hasábjain.
Aligha véletlen, hogy a folyóirat (ankét keretében) nem önmagával foglalkozik, hanem Helyünk Európában címmel a magyar kérdés gondjaival, megoldandó problémáival. Ismert irodalmárok, politikai és közéleti tényezők (Csáky Pál, Duba Gyula, Gál Sándor, Görömbei András, Lovász Attila, Pomogáts Béla) válaszoltak a lap kérdéseire, s fogalmazzák meg véleményüket, bölcs észrevételeiket.
A szépirodalmat Gál Sándor, Öllős Edit, Kopasz Katalin, Gyüre Lajos és Polgár Anikó verseit, Duba Gyula regényrészlete és Szalay Zoltán novellája képviseli. Köszönti a lap a 80 éves Jakab István nyelvészt, s Hazatérő irodalom címmel közli Pomogáts Béla írását az amerikai magyarokról. Három tanulmányt is olvashatunk a folyóiratban.. Alabán Ferenc Az értékek perspektívája címmel a közép-európai régió változó irodalmi kommunikációjának egyes szempontjait ismerteti, Nyelvi interakciók a kortárs magyar irodalomban címmel pedig Németh Zoltán foglalkozik a „nyelvi interakciók differenciáltabb megközelítésével”. Akár „rázósnak” is mondhatjuk Csehy Zoltán tanulmányát, aki Nekünk nyolc? címmel kellő szigorral és esetenként (a korábban megszokott nosztalgia nékül), tárgyszerűségében talán indokolt kíméletlenséggel elemzi az ötven éve megjelent „nyolcak” antológiáját.
Személyében a fiatal nemzedék tehetséges költője, irodalomtörténésze „minősíti” a múltat, melyet eddig – A fiatal szlovákiai magyar költők antológája esetében – jobbára körül szoktunk járni, s a bíztató „kezdet” emlékeivel betakartuk az „ingoványos” területeket. – A jubileumi lapszámot Dolán György alkotásaival illusztrálták.
Részlet a lapból:
DUBA GYULA
50 éves az Irodalmi Szemle
Ezerkilencszázhatvannyolc szeptember elsejétől szerkesztettem az Irodalmi Szemlét. Emlékszem az első napra, amikor főszerkesztőként munkába mentem. Kapunkon kilépve az utcán – akkor Fučík utcának hívták – szovjet páncélos kétéltű jármű jött szembe velem, nagy gumikerekein lassan gördült felém, terében acélsisakos lövészek ültek géppisztollyal a kezükben. Énrám – a járókelőkre – ügyet sem vetettek, talán nem is láthattak, az emeleteket figyelték. Aztán a Felkelés terén láttam az Irgalmasok templomának golyók sebezte tornyát, s távolabb, a Nagyposta előtt a virágokat és gyertyákat azon a helyen, ahol meghalt egy ember. A Štefánik utcában újabb járőröző páncélos jött szembe, benne sisakos katonák, kalasnyikovok. S egy pillanatra az jutott eszembe, hogyan lesz ezután, lehet-e még lapot szerkeszteni?! És… nem lett semmi! Folytatódott minden, ahogy elkezdődött. Az egyre termékenyebb reformgondolkodás tiltakozásokban csúcsosodott ki és az irodalom tette tovább, amit elkezdett, a megújulást. A politikai-hatalmi párharcok bűvös köréből nem szabadulhatott, de mégis inkább az irodalmi alkotás irányaira és eredményeire figyelt. Kiderült, hogy az irodalmi gondolkodás és formateremtés öntörvényű, makacs erő, már-már megfékezhetetlen és alig irányítható, mégoly drámai beavatkozás is nehezen állíthatja meg. Akkor ismertem fel, hogy hazai magyar irodalmunk is olyan fokára ért az alkotói értékteremtésnek, melyet már nem ad fel és következetesen halad a maga útján. Amit már elért, ahhoz ösztönösen és elemien ragaszkodik, és a szellemi munka természetének megfelelően további felfedezésekre, új értékekre tör. A szerkesztő dolga, hogy mindennek teret biztosítson. Ezek az eredmények a történelmi sors és kisebbségi létforma megjelenítését és új esztétikai értékek elmélyítését jelentették. Alapnak pedig teret kellett biztosítani ehhez és vállalni érte a közlés felelősségét. ASzemle éppen fennállása 10. évfordulóját ünnepelte, és nagymértékben neki volt köszönhető a reformgondolkodás elmélyülése. Másrészt, mintegy vele együtt – 1958-ban – jelent meg a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája. A „nyolcak” nemzedékének két kulcsembere – Tőzsér Árpád és Koncsol László – már korábban a Szemle szerkesztői voltak Dobos László főszerkesztő irányítása mellett. Tőzsér Férfikor, így jöjj! című verse – meg Fábry Zoltán Ideje már bizony! című előszava – indította a lapot. Koncsol pedig az antológiát védte a nemzedék és költészete körül kialakult vitában. Mindketten a klasszikus értelemben vett irodalmi formák és esztétikai értékek hívei voltak. Az induló nemzedék ösztönösségével szemben minőségi szempontokat védelmeztek. Munkájuk nyomán a lapban már mozgolódott és hangot adott magáról irodalmunknak immár harmadik – a Vetés – nemzedéke, amely nem sokkal később az Egyszemű éjszaka (1970) és a Fekete szél (1972) című antológiákban teljes mellszélességgel mutatkozott be, újszerű, sőt avantgárd vonásokkal ékeskedő műveikben. Ösztönösség, esztétikai tájékozódás, avantgárd – mindezek jelen voltak irodalmunkban ezerkilencszázhatvannyolcban. Mindehhez tisztázatlan ideológiai légkör és politikai bizonytalanság járult. Mintha az ösztönöknek továbbra is jelentősebb szerepük lenne, mint a tudatos mérlegelésnek. Másrészt az alkotómunka területeiről, a táguló szellemi érdeklődés oldaláról új igény jelentkezett. Az évben jelentettük meg Kecskés László Komáromi szekeresgazdák című tanulmányát. A lap korábban is közölt történeti visszatekintéseket és irodalmi hagyományainkkal foglalkozó dolgozatokat, Kecskés munkájával új műfaj kapott helyet a Szemlében: a képekkel dokumentált helytörténet! Okkal és szükségszerűen történt. Nyomában, fokozatosan a szlovákiai magyar tudományosság jelentkezett, az irodalom határterületeiről sorra kaptuk a „rokon” érdeklődésű munkákat, a szociológia, nyelvészet (strukturalizmus), pedagógia, művészettudomány, s főleg a vidéki gyökerű helytörténet és hagyományébresztés értékei sorra megjelentek. Számomra a másik nagy felfedezés! A szlovákiai magyar szellemiség sokoldalú érdeklődését, a vidéki kulturális munka értékteremtő képességét és a múlt felé forduló gondolkodását bizonyították. Arra utaltak, hogy a kisebbségi tudat önállósul, sajátos törvényei vannak és minőségi fejlődése, mind alkalmasabb a történelmi önvizsgálatra, a kisebbségi sors elemzésére és közép-európai környezete vizsgálatára, sajátos magyar mivolta tekintetében identikus, szellemi kapcsolódásai sokrétűek. A szerkesztőség munkája is bonyolultabb lett, sokrétűbb is, nyugtalanabb is, olyan értelemben, hogyan képviselje mindazt, amit feladata segíteni és védeni. Nevezetesen az irodalmi alkotás szabadságát és a kisebbségi gondolkodás értékrendjét! Egy év múltán az emlékezetes hagyományosság – kísérletezés vitában, valahogy így kezdődött a konszolidáció, a lap az irodalmiság és esztétikai érték mellé állt, védte a kísérletezés jogát, szerkesztői gyakorlatában pedig mind a hagyományőrzés, mind a formai újítás gesztusa helyet kapott. Felismertük, vagy csak ösztönösen éreztük?, hogy a Szemle akkor tölti be küldetését, ha szemléletében felette áll a mindennapok káosza ellentmondásainak, a nemzedéki szemléletek csapdáinak, az erőszakos vagy lopakodó divatok csábításának s a túlzott eszmei elvárások logikájának. Elég határozottnak kell lennie ahhoz, hogy megvédje önmagát s ily módon a vállalt irodalmi értékeket! Az adott konszolidációs helyzetben, sorozatos lapbetiltások idején a nacionalizmus vádjától főszerkesztői „önkritikával” menekült meg a Szemle, miközben számos gyanúsítás övezte. A szerkesztőség összetétele is változott. Tőzsér és Koncsol más utakat kerestek, helyükbe fiatalok jöttek (Varga Imre, Zalabai Zsigmond, Tóth László, Kulcsár Ferenc), szerkesztőkként helyük lett az irodalmi fejlődésben, rányomhatták egyéniségük bélyegét. Ma némileg csodálkozva s kétkedve gondolunk vissza a korra, a hetvenes évekre, s arra a tényre, hogy a társadalmi konszolidáció közelről sem biztató és segítőkész éveiben a szlovákiai magyar irodalom a minőségi előrelépés és fejlődés nagyszerű szakaszát teljesítette. Az Irodalmi Szemle intézmény jellege kiteljesedett s irodalmunk a nemzeti irodalmak partnere lehetett. Nem(csak) a maga ereje folytán! Sokkal inkább kisebbségi kultúránk és szellemi életünk állhatatossága okán! Valamiféle sajátos „önerőnek” a
révén, benső szellemi energiái okán, amely azóta is jellemzi kultúránkat. Tevékenyen befolytunk a Kárpát-medencei magyar irodalmak „egyetemességébe”, a régió fontosságát is érezve. Az Irodalmi Szemlét tizenöt évig szerkesztettem. Akkor úgy éreztem, hogy az irodalom valóságszervező életerő, társadalmi súlya van, segített volt vagy megfigyelt, ám mindenképpen számon tartott. Mára ezt a pozícióját elveszítette. A kisebbség önszerveződésének a támogatására törekedett, részben ezt is feladta. Egykori élményeim és tapasztalataim az időbeliség fontosságára figyelmeztetnek. A huszadik századi létformák s az élet fontos eleme lett az idő! Mérvadóvá vált az itt és most, a genius loci ismérve! Aligha ismerhető meg a század az időbeliség átélése és történeti érzék híján. Aki érteni szeretné vagy ítélkezik felette, ismerje a kort, és önmagát is! A Szemle évfolyamaiban számos részlet benne van. Bekötött számaiban rejtőzik a történelmi idő…
litera.hu
