A „Vízkereszt, vagy amit akartok” című Shakespeare-vígjáték megszületése, azaz 1601 óta folyamatosan játszott színdarab. A világ minden táján ismerik, és népszerűsége nemcsak kiválóan megrajzolt jellemábrázolásának, nemcsak gazdag, szövevényes cselekményének, hanem harsány jókedvének, vidámságának is köszönhető. Az alaptörténetet Barnabe Riche Apolonius és Silla című írása (1581) inspirálta. Viola, a szépséges nemes hölgy hajótörést szenved Illyria partjainál. A szerencsétlenségben eltűnik az ikerbátyja is. Hogy ne keveredjen veszedelembe, férfiruhába öltözik, és Orsino herceg szolgálatába szegődik. Szenvedélyes szerelemre lobban fiatalúr iránt, de érzelmeit természetesen titkolnia kell. Orsino eközben Olivia grófnőért epekedik. A hozzá írt szerelmes leveleit épp leghűségesebb szolgálójával, az álruhát viselő Violával viteti el. A grófnőnek azonban a finom vonású szolgán akad meg a szeme… Bonyodalom bonyodalom hátán, míg végül meg nem jelenik az elveszettnek hitt ikertestvér, és mindenki meg nem találja a maga párját. Az arisztokrata szereplők fennkölt világát Shakespeare a léha nemes urak, a szolgák és az udvarmester körüli, vaskosabb humorú cselekménnyel ellensúlyozza (Malvolio-szál). Habár a Vízkereszt klasszikus, vérbő komédia, fontos megjegyezni, hogy tele van mély és őszinte szenvedéssel is. A cselekmény szinte bármelyik pillanatban átfordulhatna tragédiába. De nem fordul át. Ezen a darabon elsősorban nagyon jól kéne szórakoznia a közönségnek – és ha nem így van, akkor valami nem stimmel.
Nos, a Komáromban április 16-án bemutatatott „Vízkereszt, vagy amit akartok” sajnos nem a legjobban sikerült előadás. (Nem is a legrosszabb – olyan közepesnek minősíteném, ha osztályozni lehetne.) A legnagyobb probléma pedig éppen az, hogy hiányzik belőle a lazaság, a könnyedség, a báj és a jókedv. Feltételezem, hogy a rendező (Valló Péter m.v., Kossuth-díjas) abból a téves alapgondolatból indult ki, miszerint „a cselekmény szinte bármelyik pillanatban átfordulhatna tragédiába”.
Az előadás egésze ugyanis komor sötétségbe borul. Az események egyetlen térben játszódnak, egy fekete környezetből kiemelkedő fehér négyszögben, ami szinte állandóan ingadozik (díszlettervező: Valló Péter m.v.). Az ingadozásnak azonban nem érteni a miértjét: habár nem kimondottan zavaró, de nem is erősít meg semmilyen jelentést. A fekete, 20-30-as évekbeli ruháknak sincs semmiféle funkciója: a kérdésre, miért választották éppen ezt a kort és színt, a leginkább találó válasz a „csak” lehet (kosztümtervező: Gadus Erika m.v.). Minderre rátesz egy lapáttal a világítás: a szüntelen sötétség már-már húzza a szemet. Egészen biztosan jobb volna az előadás, ha színes és harsány lenne – ez sokkal inkább kifejezné a darab vidámságát, szertelenségét. Így azonban olyan érzésünk támad, mintha a színházban eltévesztettek volna valamit: itt eredetileg egy Brecht drámát akartak előadni, de véletlenül elfelejtették lebontani a díszletet.
A másik baj, hogy a poénok hidegek, kemények. A szereplők jól hátba vagdossák egymást, lehetőleg úgy, hogy a másik guruljon egyet a billegő színpadon. Állandó elem az esés. A szerelmes huncutkodás helyett is inkább a vaskosságot erőltetik a nézőre, például Viola előszeretettel élvezkedik Orsino térdén. Nem állíthatom, hogy a viccek kimondottan durvák, inkább csak hiányzik belőlük a szellemesség, a játékosság, az összekacsintás. A következő negatívum, hogy gyakran nincsenek megfelelően alátámasztva, kibontva a szereplők érzelmei. Nem érezni a kamaszosan lángoló, „bolond szerelmet”, a rácsodálkozást, és egyáltalán, a fiatalságot – de a mély szenvedést sem. További hiba, hogy nem jelenítődik meg kellőképpen az ellentétek játéka, a libikóka: sem az érzelmek, sem a férfiasság-nőiesség, sem a társadalmi különbségek között. Ennek oka egyaránt keresendő a rendezésben és egyes színészek gyenge játékában.
Az előadás azonban – ahogy azt már kritikám elején említettem – nem rossz, inkább közepesnek mondható. Szerencsére ugyanis Valló Péter komolyan állt a munkájához, és tisztességesen megrendezte azt. A szerelem hiányán túl tisztázottak a szereplők közötti viszonyok. Látszik, hogy minden jelenetet átgondoltak, kidolgoztak. Jó az előadás dinamikája, ritmusa. Végül pedig tény, hogy nem veszett el az Ember – az előadás képes arra, hogy bizonyos helyzetekben, figurákban tükröt tartson a közönség elé.
Ez természetesen már a színészeken is múlik. Teljesítményük általában véve kiegyensúlyozott – azaz ebben az előadásban nincs egyértelműen rossz alakítás. Ám azt meg kell jegyezni, hogy a nők játéka ezúttal bizony alulmarad a férfiak szerepmegformálásával szemben. A főszereplő Viola (Tar Renáta) alakítását amolyan „iskolásnak” nevezhetnénk. Mindent megtesz, amit a rendezés megkíván tőle – ám mégis hiányzik belőle valami plusz. Az ilyenre szokták azt mondani, hogy „harmatos” – de nem pozitív értelemben. Holocsy Katalin kapta a darab egyik legjobb szerepét (Olivia grófnő). Holocsy, habár végigjátssza a „kötelezőt”, nem tud élni a szerep lehetőségeivel. Pedig Olivia az érzelmek teljes skáláját élhetné át: lehetne gőgös, aztán alázatos; finom lelkű, de azért erőszakos; boldog és boldogtalan; szerelmes és szerelmében csalódott; és még sorolhatnánk. Ezt a sok színt Holocsy képtelen megjeleníteni. A harmadik női szereplő Molnár Xénia, aki Máriát, Olivia komornáját formálja meg. Az egyik oldalon dicséretet érdemel, mert ezúttal jóval kifinomultabb, visszafogottabb alakítást láthattunk, mint amit általában megszokhattunk tőle. Azonban nem tudta végigvinni ezt a vonalat. Abban a pillanatban, mihelyt a tréfák vaskossá váltak, visszatért a régi beidegződés, és azonnal közönségessé válik.
A férfiak sokkal jobban teljesítenek. Orsino (Ollé Erik) kellőképpen úrias, álmodozó – és kissé gyerekes. Nagyszerű alakítást láthatunk Fabó Tibortól (Böffen Tóbiás) is: részeges, élveteg nemes ura, aki szórakozásból szereti kissé megkeverni az eseményeket, telitalálat. A kissé bárgyú Keszeg Andrást Szabó Viktor főiskolai hallgató alakítja. Megformálásában az ütődött nemes az előadás egyik legmarkánsabb karaktere, ami igen dicséretes egy kezdő színésztől. Mokos Attila harlekin bohóca is jellegzetes figura, hajlékonysága, könnyedsége elkápráztatott. Azokat a helyzeteket is könnyűszerrel oldja meg, amikor ki kellett lépnie az „udvari bohócból” a „civilbe”. Látszik, hogy Mokos Attila nagyon élvezi ezt a szerepet – nem csoda, végre nem az elgyötört, impotens, értelmiségi férfit kell megtestesítenie. Az est sztárja azonban kétségkívül Olasz István (Malvolio). Okoskodó, nagyképű és nagyravágyó udvarmestere rendkívül jól sikerült, komikus figura. Monológja kiemelkedik az előadásból (ez pedig ritkaság) – nagyszerűen képes felvezetni mondandóját, arca, egész teste pillanatról pillanatra, a szemünk előtt alakul át. (A közönség pedig nevetéssel és tapssal jutalmazza játékát.) Ezzel az alakításával Olasz bebizonyította, hogy igen-igen fejlődőképes és sokoldalú színész, aki mindig képes új arcát mutatni. Most már ki lehet jelenteni: a néhány éve kezdő Olasz István érett, markáns egyéniséggé vált, és a Jókai Színház egyik legtehetségesebb művészévé nőtte ki magát. Biztos vagyok benne, hogy ez a szerep pályájának fontos állomása.
A további, kisebb szerepekben Hajdú Lászlót (Sebastian, az ikertestvér), Bernáth Tamást (Antonio, Sebastian barátja), Majorfalvi Bálintot (Fábián, Olivia szolgája), Tóth Tibort (tengerészkapitány), Nagy Lászlót (Valentine, nemes úr), valamint Németh Istvánt (pap) láthatjuk.
Ha másért nem is, a kiemelkedő alakításokért érdemes megnézni ezt az előadást.
Hübschné Dráfi Anikó, Felvidék Ma
