Hatvanöt évvel ezelőtt ért véget a második világháború. Világszerte megemlékeztek erről az eseményről. Nálunk 1989 előtt illett „a fasizmus fölötti győzelmet és a felszabadulást ünnepelni”. Akik erre így emlékeznek, Sztálin útmutatását követik mindmáig. Akadnak közöttük nemcsak közírók, de történészek is szép számban.
Sztálin ugyanis – úgy mint Mussolini – nacionalista szocialista volt. Ezért tiltotta be 1932-ben a nemzetiszocializmus kifejezés használatát és ragaszkodott hozzá, hogy a kommunisták a fasiszta vagy hitlerista szót használják helyette. Sztálin 1953 óta halott, csúsztatott szóhasználatát mindmáig sokan éltetik. Hiába, Illyés Gyulának igaza volt: „hol zsarnokság van [vagy volt – BZ], mindenki szem a láncban;/ belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;/ vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben”.
Napjainkig kísért ez a hamis klisé annak ellenére, hogy mindenki ismerte a viccet, mely szerint három dúlás volt tájainkon: török-, tatár- és felszaba-.
Igaz, az olasz fasizmus is megbukott ekkor, de a fő ellenfél mégis a náci Németország volt. Azt sikerült akkor végleg legyőzni. Mégis csak részben beszélhetünk fölszabadulásról. Ott, ahová angol, amerikai vagy francia csapatok tették be a lábukat. Ahová a szovjet csizma lépett, ott csak megszabadulás következett be! Igaza van Márainak, amikor így emlékezett az első szovjet katonára, akit látott. „Sokak számára, a nácik üldözöttei számára, ez a fiatal orosz egyféle felszabadulást is hozott, menekülést a náci terror elől. De szabadságot nem hozhatott, mert az neki nincs. Ezt akkor még nem tudták mindenütt.” Sokan ma sem!
Újságírók és művészek egész generációi prostitualizálódtak, hiszen az évfordulókon vezércikkeket írtak a dicső szovjet hadseregről. Az igaz, sok szovjet katona veszítette életét a harcok során. Átérezzük ennek tragédiáját. De arról már nem írhatott senki, hogy ez a hatalmas emberveszteség a szovjet tábornokok lelkiismeretén/lenségén szárad, mert katonáikat gyakorta fölöslegesen áldozták föl. A Duklai-hágót is csak azért ostromolták sikertelenül, mert szerették volna, ha Szlovákiában a front észak-dél irányban mozog. Remélték, a magyarok elmenekülnek szülőföldjükről a közelgő front elől, s azután lezárják a csehszlovák-magyar határt és így „elegánsan” véghezvihetik az etnikai tisztogatást.
A festők képeket festettek, melyeken a civilek virággal a kezükben ölelik keblükre a mosolygó szovjet katonákat. A szobrászok cinikusan sematikus szobrokkal csúfították el köztereinket, az egyre szaporodó partizánok meg háryjánoskodtak mindenütt. A szobrok és emlékművek zöme még mindig áll!
A háború alatt a szovjet katonák erőszakoskodtak, gyilkolták a papokat, templomokat szentségtelenítettek meg, nemi erőszakot követtek el, zabráltak és embereket hurcoltak el a Szovjetunióba. Sokan így szereztek különböző nemi betegséget, vagy estek teherbe. Az ehhez képest ártalmatlan „davaj csaszi” is szinte feledésbe merült minden említett „hőstettük” mellett. Pedig a valóságban Sztálin mosolya mögött Dzsingisz kán szadista vigyora jelent meg.
Ki tartja számon, hogy Szlovákiában hány nőt erőszakoltak meg? A modoriak és liptószentmiklósiak is tudnának mesélni. “A szovjet hadsereg elfoglalta Szentmikóst, és úgy viselkedett mintha a hazai antibolsevista propaganda használati utasítását követné. Loptak, részegeskedtek, lövöldöztek és a nők különösen veszélyben voltak” – írta naplójába 1945. március 21-én a zsolnai múzeum alapítója, Vlasta Kristenová. A Vörös Hadsereg viselkedésére, főleg emberek letartóztatására és deportálására a Szovjetunióba, különböző küldöttségek érkeztek, közöttük még kommunistáké is. Karol Šmidke, Szlovákia Kommunista Pártjának elnöke, amikor Nyitráról Kassára utazott nem kertelt: „Amit 25 év alatt megtettünk, azt a Vörös Hadsereg egy éjszaka alatt lerombolta.”
Kassán él egy építészmérnök, akinek nagyszülei 1945-ben Pozsonyban valamilyen pánszláv szervezet nevében meghívták az orosz tiszteket egy kis „druzsbára”. A társaság nagyon jól összemelegedett, a hangulat tetőfokán az orosz tisztek mindenkit – nőket és férfiakat – megerőszakoltak. Nem szabad a férfiakat sem diszkriminálni!
Fő, hogy településeinken mindenütt állnak a szovjeteket dicsőítő emlékművek, emléktáblák. Számtalan helyen van Felszabadulás-tér vagy utca és sehol sem látom az akaratot, hogy a meggyalázottakra és történelmi tisztánlátásunkra való tekintettel igyekeznénk eltávolítani azokat a szégyenteljes emlékműveket – húsz évvel a rendszerváltás után. Végre itt lenne az ideje, hogy eltüntessük az egykori leigázó nagyhatalom áldozatokat gyalázó emlékeit.
Felvidék Ma, Balassa Zoltán
