Amint arról már értesülhetett a felvidéki magyar közönség, Szent István ünnepén tizenhat perces vastaps köszöntette Komáromban Erkel Ferenc Bánk bán című három felvonásos operájának ünnepi bemutatóját, amelyet a Teátrum Színházi Polgári Társulás (a továbbiakban: Teátrum Színház) állított színpadra, Dráfi Mátyás Jászai Mari-díjas színművész rendezésében.
A Bánk bán opera színpadra vitele nagy felelősséggel jár, hiszen egyrészt mégiscsak a nemzeti operánkról van szó, másrészt zenei, énektechnikai szempontból a legnehezebb operák közé tartozik. Ha összehasonlítjuk más dalművekkel, például a Turandottal, az Aidával, az Anyeginnel, a Bohémélettel, a Borisz Godunovval, a Rigolettóval, a Toscával, a Pillangókisasszonyal, az Othellóval, a Hunyadi Lászlóval és más operákkal, azt tapasztaljuk, hogy azokban csupán néhány felső „b”-vel kell megküzdeniük az énekművészeknek, a Bánk bán több mint negyven felső „b-”t tartalmaz. Nem beszélve arról, hogy egy-egy szerep kidolgozása a Bánk bán esetében különösen precíz intonációt igényel, a gyors váltások miatt igen gyorsan és korrekt módon kell reagálni a belépésékre, a ritmusra. A Bánk bán nemcsak opera, nemcsak színházi előadás, hanem a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében vett igazi hangverseny: a hangok versenye, hogy melyik szólal meg szebben, érzelmesebben, melyik hat intenzívebben a nézőre. A Bánk bán zenéje korszerűbb, mint ahogy hangzik.

Zábrádi Annamária (Melinda) az előadás egyik jelenetében
Fotó: Krűger Viktor

Mindenekelőtt a harminctagú Erkel Ferenc Ének- és Zenekar tagjainak munkáját, és karnagyuk, Medveczky Szabolcs zeneszerző tevékenységét kell kiemelni, aki/akik magas művészi színvonalon tolmácsolták Erkel csodálatos mesterségbeli tudással megalkotott muzsikáját. A zenekar tökéletesen végezte feladatát, és a karmesterrel együtt jelesre vizsgáztak összhangból, precízségből, pontosságból, magas szintű zenei tudásból, szakmai hozzáértésből. Talán két-három hegedű és a hárfa hiányzott (bár a hárfa hangját szintetizátor helyettesítette), de az összhangzás így is tökéletes volt.
Az opera főszerepeit felvidéki és magyarországi énekművészek és színészek alakították. Olyan magas fokú énekművészetet teremtettek és képviseltek a színpadon, amely méltó a magyar nemzeti operához.
Elsősorban Zábrádi Annamária alakítását kell kiemelni, aki Melinda szerepében maradandót alkotott. Egyértelműen az ő színészi és énekesi teljesítménye volt a leghitelesebb és legkifinomultabb az előadásban. Lélekből énekelt és szívből játszott. Hitt és hisz a gondolat erejében. Ezért az indulati és érzelmi átmenetek sorozatát tapasztalhattuk alakításában, ami kitűnő szerepformálást eredményezett. A lélek és a test harmóniája valósult meg játékában, alakítását a teljességre való törekvés jellemezte. Biztos mesterségbeli tudásával, alapos szakmai felkészültségével, bájával Zábrádi Annamária magas művészi teljesítményt nyújtott. Komoly művészi értékeivel ügyesen sáfárkodott. Énektechnikai szempontból is kifogástalan produkciót láttunk és hallottunk tőle, és alakítása olyan komoly tehetségről tanúskodik, amely párját ritkítja. Melindának két alapvető feladata van a darabban, és mindkettőt áldozatként tölti be. Gyalázata bosszúra ösztönöz, halála megbékélésre. Ezekre az értékekre épített Zábrádi Annamária, amikor megformálta Melindát.
Rózsa Sándor (Bánk bán) és Dráfi Mátyás (Tiborc) tapasztalt énekművészi, illetve színészi múlttal rendelkeznek – a szerepeiket illetően is –, ezért az ő alakításukon érezni lehetett a rutint, komoly művészi eszközeikből azonban többet is mutathattak volna. A Bánk-Tiborc duettben viszont jól megmutatkoztak Rózsa énekesi és Dráfi színészi eszközei. A cselekmény szempontjából döntő motívum, hogy Bánkon kívül Tiborccal senki nem áll szóba, ennek a két művész hitelesen adott hangot. Rózsa Sándor Bánknak a Tiborccal, Petúrral és Gertruddal történő párbeszédeiben kifejezően adta vissza a nádor jellemét, a Melindával a második felvonásban való kettőse lehetne még hitelesebb. A harmadik felvonásban viszont magabiztos igazságtudattal vállalja tettét, mármint a királyné meggyilkolásának tényét, úgy, ahogy azt a „Nagykönyvben” megírták. Tiborc alakján átmegy az opera négy erővonala. A jobbágy saját bőrén tapasztalhatja magyarságának valamennyi sérelmét anélkül, hogy a más rendű magyarok szolidaritását valaha is tapasztalhatta volna. A hatalom présében ő van legalul, földjét fokozatosan elveszik. A folyamat végeredménye a teljes nyomor, amelyet csak elviselhetetlenebbé tesz a más nyomorából meggazdagodottak kérkedő dőzsölése. Ilyenné formálta Tiborcot Dráfi, előkészítve Bánk jellemének és a cselekmény további fejlődését.
Gertrud királyné szerepében Illés Gabriellát láthattuk és hallhattuk, aki jól oldotta meg feladatát, impozáns művészi teljesítményt nyújtott. Játékával jól érzékeltette, miként csap össze a kétféle erkölcs a királynéban. A tízparancsolaté megtiltja más feleségének elkívánását, a hatalomé pedig közben azt mondja: vedd el, amit akarsz, mert ha nem teszed meg, a hatalmad ereje kérdőjeleződik meg az emberek szemében. Gertrud pedig nagyon szereti a hatalmat. Talán még karakteresebb lehetett volna a figura, a Bánkkal és Melindával kialakuló konfliktusmag hitelessé válásához azonban ennyi is elég volt.

Rózsa Sándor és Zábrádi Annamária a Melinda-Bánk duettben Fotó: Krűger Viktor

A gátlástalan csábító mindig hálás figurája a színpadoknak. Azt gondolhatnánk tehát, hogy Ottó szerepében könnyű dolga volt Dániel Gábornak, pedig nem így van. Ottó a gátlástalan hatalom jelképe. Ez a hatalom egész egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy az ő szeszélyeinek, kívánságainak valaki valaha útjába állhat. Az énekes-színész tovább színezi a problémát, hiszen nem is ő maga a hatalom birtokosa, hanem mint a birtokos kegyence él vissza a hatalommal, és csábítja el a nádor gyönyör, fiatal feleségét, Melindát. Kiváló teljesítményt nyújtott Dániel Gábor Ottó szerepében, aki ragyogó énektechnikája mellett kiváló színész is.
Kőszegi Német József kitűnően alakította a lázadó Petúrt. Pontosan tudta, hogy Petúr az első felvonás meghatározó alakja (a második és harmadik felvonásban már nem is szerepel), s a további cselekmények egyik elindítója, kiprovokálója. Nyomatékot adott minden gondolatának. Kőszegi hiteles vitte színre a sikeres népvezér és populista politikus Petúrt, aki a látszat ellenére nem a lázadást szereti, hanem az igazságot. Igazságkeresésében azonban maximalista, kompromisszumra képtelen. Személyének ellentmondásossága éppen abból fakad, hogy feltétlen híve a királyi hatalomnak, és mégis közvetve Endre ellen lázad, Gertrud életére törve.
Kosár Szabolcs (Biberach) és Pffeiferlik Tamás (II. Endre), a két fiatal felvidéki művész játéka kellemes meglepetés volt az előadásban, a karakterek további érése azonban az ő esetükben is szükséges lenne. A hatalom perifériáján megélhetését kereső Biberach erkölcsének az az alapja, hogy az erkölcstelen világnak nincs joga tőle erkölcsöt követelni. Így szinte valamennyi cselszövése sikerül, amit Kosár Szabolcs kellő cinizmussal formált meg. Endre király alakítása nem a leghálásabb szerepek közé tartozik, hiszen a harmadik felvonás utolsó képében egy koporsó mellett kell végigjátszania a jelenetet. Ami történt, abban nem vett részt, most azonban neki kell mindent a helyére tennie, igazságot kell szolgáltatnia. Minden körülmény a bosszúállásra ösztönzi, de Bánk bán feladja neki a leckét. Endre alakítója, Pffeiferlik Tamás okosan vette tudomásul, hogy bár a király a nemzet uralkodója, de Bánk testesíti meg tettével a nemzeti akaratot. Alakítása ettől vált hitelessé.
Kedves színfoltjai voltak az előadásnak a Csallóköz Együttes táncosai, akiket Brandl Ferenc koreográfus tanított be.
Most a premier szereposztását elemeztek, bízom azonban abban, hogy a további előadások során az egymást alternáló felvidéki művészek is lehetőséget kapnak a szerepformálásra, úgy mint id. Derzsi György és Vadkerty Imre Petúrként, vagy ifj. Derzsi György Ottó szerepében, és Csonka Zsuzsa is minden bizonnyal bemutatkozik Melindaként.

Az operaelőadás utolsó jelenete. Az előtérben Rózsa Sándor (Bánk) és Dráfi Mátyás (Tiborc) Fotó: Krűger Viktor

A drámai konfliktusok erővonalai jól érvényesültek az előadásban, a színpadi megvalósítások hűek maradtak a dráma alapgondolatához és a történelmi tényekhez. Nem volt modernkedés, nem voltak fölösleges sallangok, sablonok, klasszikus operának voltunk szem- és fültanúi. Üresjárat sem volt az előadásban, bár ezt maga az opera műfaja sem igen engedi. Mindezt az egyszerűségében nagyszerű és korhű díszletek között és jelmezekben valósította meg a társulat.
A Bánk bán, mint irodalmi – prózai – mű egyértelműen a kifinomult egyensúlyokon alapuló drámai művészet magyar csúcsteljesítménye. A Bánk bán, mint opera pedig a legmagasabb szintű zeneszerzői munka megtestesítője, zeneirodalmi és zenedramaturgiai remekmű. Időszerűsége pedig vitathatatlan.
A Teátrum Színház Bánk bán operaelőadása kuriózum a Felvidéken, hiszen opera bemutatása nem sűrűn fordul elő ezen a vidéken. A komáromi bemutató sikerének hírére a társulat több meghívást kapott a Felvidékről, Magyarországról, de még Erdélyből is. Ez nagy örömünkre szolgál, hiszen a Bánk bánt azért állítottuk színpadra, hogy tájoljunk vele a Kárpát-medence magyarlakta vidékein. A nagy érdeklődés azt bizonyítja, hogy igény is, pénz is van az előadás több helyen való bemutatására. A siker azonban a Bánk bán esetében mégis mindig erkölcsi és szellemi marad.

Tarics Péter, a Bánk bán segédrendezője, Felvidék Ma