A keresztények a ma esti egyházi szertartás után gyújtják meg az adventi koszorú első gyertyáját. Az advent latin kifejezés, jelentése eljövetel. A négyhetes adventi időszak a karácsonyra, a megváltó eljövetelére való testi és lelki felkészülés időszaka. Szimbóluma az adventi koszorú, amelynek gyertyáit fokozatosan, az advent vasárnapjain gyújtják meg. A katolikus egyházban adventtel kezdődik és a Krisztus Király ünnepével ér véget az év. Az adventi időszak színe a lila.
Inos Biffi írása a liturgikus év kezdetére

Advent első vasárnapja az egyházban a liturgikus év kezdete. Ez a bevezető segít megérteni, mit is jelent átélni ezt az időt, amelynek ritmusát Jézus misztériumának eseményei szabják meg. Inos Biffi teológus elmélkedése a liturgikus év kezdetéről a L’Osservatore Romano olasz katolikus napilapban jelent meg.
A liturgikus év az egyház egyik legeredetibb és legértékesebb alkotása. Jézus misztériumainak története az idő által szabott ritmusban. Ily módon az egyház minden évben feleleveníti Jézus születésének, halálának és feltámadásának eseményét, az egymást követő napokat a rá való emlékezés hatja át és támogatja. Más részről olyan emlékezés ez, amely a korabeli eseményekre, ugyanakkor a jelenre is irányítja a tekintetünket, az élő Krisztusra, aki uralma alatt tartja és magába foglalja az egész emberi történelmet. Az Isten Fia emberré lett és ezáltal, mint mi mindannyian, bekerült az időbe, őt is magukba foglalják az időbeliség korlátai, vagyis a múlt visszafordíthatatlansága. Az emlékezés felidézi misztériumainak időbeli, megismételhetetlen oldalát. A liturgikus évben végtelen kegyelemmel áthatottan újra lejátszódnak az evangéliumban megörökített pillanatok, Jézus létezésének pillanatai, amelyek nem ismétlődnek meg. Minden ilyen pillanat a kegyelem közvetítője volt, része volt az Úr üdvözítő műve kiteljesedésének.

Jézus nem születik meg a történelemben minden alkalommal, amikor az egyház felidézi a születést. Az a születés azonban a kegyelem közvetítője, kegyelmi történet volt. Úgy, mint Isten Fia minden más megnyilvánulása a földi életben (…). A liturgikus év során újra és újra elmélkedünk ezeken a misztériumokon, szeretnénk mélyebb bölcsességgel, valódi értelmükben megérteni, a dicsőséges, élő Úrban megnyilvánuló értékükben, akire a hit tekintetével és szívünk lángolásával tekintünk. Ilyen értelemben kijelenthetjük tehát, hogy ezek az események az évről évre elbeszélt, továbbadott valóságukban soha nem öregszenek meg, soha nem múlnak el.
Ezek a pillanatok alkotják együttesen a liturgikus évet – amelyet Paul Claudel a liturgikus évről szóló gyönyörű költeményében úgy nevez: corona benignitatis anni Dei -, ugyanakkor az a sorsuk, hogy az egyházban minden évben megújuljanak. Ahogyan Ildefonso Schuster bíboros mondta: „A liturgikus év olyan, mint az egyház földi életének mértékegysége. Ez az élet Jézus Krisztus életének mindenkori folytatása.” Igaz rá, amit a bíboros a liturgikus imáról mondott: „Az igehirdető egyház szívéből közvetlenül tör elő.” Az évet alkotó napok az egyház szeretetéből emelkednek ki, az egyházból, amely szakadatlanul az Urat szemléli, a vele való találkozásra készül. Vele együtt alkotja meg azt az új, korábban ismeretlen időrendet, amely Krisztus szolgálatában áll, mert minden általa, benne és érte teremtetett.
Ily módon az idő megszabadul az egyhangúság unalmától, és a szorongástól, amely az ismeretlen előtt elfogja az embert. (…) Az egyház földi zarándoklata során az időt Jézus társaságában éli, vele tölti el, aki egyben értelme és célja is. Mindig az ő eljövetelére való várakozásban él, miközben bizonyosan tudja, hogy ő már eljött, és ő a folyamatosan eljövendő is. Abban a meggyőződésben él ezért, hogy semmiféle súlyosnak látszó szerencsétlenség, baleset sem lesz képes soha elszakítani az Úr mindenható és gondviselő szeretetétől.
Krisztussal együtt a szentek is napról napra társul szegődnek az egyház mellé, Szűz Máriától kezdve, aki az egyházban tovább folytatja gondoskodó anyai küldetését. (…) Körülvesz minket Isten barátainak és a mi barátainknak fénylő koszorúja, ők kísérnek minket, miután ők maguk korábban már megtették a „szent utazást”, átitatódtak a benne rejlő, a dicsőségben kiteljesedő kegyelemmel.
Amikor ezt az utat járjuk, nem szabadulunk meg a létezés időbeliségétől, amely mindenfelől körülvesz minket. Nem törölték el, nem függesztették fel ezt az időt, tovább tart, mint a földi növekedés segítője, és mint az elmúlás együtthatója: kérlelhetetlen múlásával felőrli és elgyengíti a testet, kimeríti és elporlasztja, olykor el is pusztítja a lelki energiákat. Ugyanakkor nem kételkedünk abban, hogy az idő múlásával párhuzamosan az Úr gondoskodik róla, hogy váratlan energiát adjon nekünk, és áldásaival ruházza fel az időt: ő borrá változtatta a vizet, visszaadta az életet a beteg, vagy már haláltól átjárt testekbe, legyőzte a tér korlátait (…).
Ugyanígy képes megtéríteni és megformálni az időt, amely engedelmesen meghajlik Jézus parancsa előtt, akit Szent Ambrus „az idő szerzőjének és teremtőjének” (temporis auctor et creator) nevez. Nem tévedünk hát, ha a liturgikus évet úgy nevezzük: a boldog idők (beata tempora) szentsége. Ezért jelenthetjük ki Dávid 84. zsoltárának szavaival, hogy ha valaki végigmegy a liturgikus éven, „végigvonul a Baka-völgyön (a sírások völgyén) át, az a források völgyévé változik. Az út során ők „egyre magasabbra emelkednek, a Sionon Isten jelenik meg nekik.”

Inos Biffi elmélkedése a liturgikus év kezdetéről a L’Osservatore Romano olasz katolikus napilapban jelent meg . A szerző teológus, egyetemi tanár, az Aquinói Szent Tamás Pápai Akadémia és a Pápai Teológiai Akadémia tagja, a milánói Teológiatörténei Intézet igazgatója, számos teológiai témájú és hittankönyv szerzője.

Felvidék Ma, Magyar Kurír