Az iskolai beíratások előtt különösen időszerű a fenti kijelentés, de vehetjük, akár felszólításnak is. A legegyszerűbb, de egyben a legtöbbet elmondó felszólítás is: Magyar gyereket, magyar iskolába! És akár folytathatnánk: „Hogy ne feledje ősei nyelvét, történelmét és kultúráját!”
Már a történelem számtalan mozzanata is bebizonyította, hogy csak az érvényesül, aki anyanyelvén sajátította el az írás-olvasás fortélyait, aki anyanyelvén hallgatta az esti meséket, aki anyanyelvén folytatta kiskorától a beszélgetést a gyerekek vagy a felnőttek körében is. A mi esetünkben, ez a magyar nyelv! Édes anyanyelvünk, amelyen magyarul szólt hozzánk édesanyánk, amikor megpillantott bennünket. És amelyen aztán nevelt édesapánkkal közösen. Tiszteletben tartva mások kultúráját és nemzetiségét, a mi nyelvünk a magyar és a magyar nemzetiségűeknek bárhol is éljenek a földkerekségen kötelességük az anyanyelv ápolása és továbbadása. Mert ha nem teszik, roppant egyszerű képlet következik be: kipusztul a nyelv és átveszi a többségi nemzet nyelvét. Elhidegül az adott nemzetiség nyelvétől, kultúrájától és egy másik nemzetét kezdi el sajátjának vallani. Beindul az asszimiláció folyamata, azaz a beolvadás réme fenyeget majd. Felvidéki magyarként a saját bőrünkön érezhetjük a beolvadás sötét árnyékát és az édes anyanyelv megőrzésének és továbbadásának fontosságát.
Míg a nyugati szórványban élők ún. magyar iskolákba küldik csemetéiket, hogy ott hétvégenként magukba szívják a magyar kultúrát és megtanulják őseik történelmét, addig nálunk jobb helyzetből indulhatunk nemzetiségünk megőrzéséhez. Mégis a felmérési adatok elszomorítóak. Egyre többen íratják be gyermeküket szlovák iskolába, ezzel elvágják a magyar kultúrához való köldökzsinórt és gyermeküket kiszolgáltatják egy idegen kultúrának, egy idegen társadalmi közeg elé vetik. Megóvni és megőrizni! Legfontosabb feladataink egyike, hogy a magyar nyelvet, amelyet édesanyánk bízott ránk, megőrizzük, megóvjuk és továbbadjuk gyermekeinknek! Mégis sokan nem tartják be ezt az ígéretet és eldobják az ősi hagyományt, inkább a divatot követik és a többségi nemzethez húzódnak, sőt sokan be is hódolnak. Szlovák óvodába, iskolába küldik magyar nemzetiségű gyereküket, akik egy idegen közegbe találják magukat, és ha megszólalnak, sok esetben kinevetik őket. Magyar nemzetiségével nem dicsekedhet, sőt kénytelen eltitkolni! Magyarul sokszor nem is beszélhet, hiszen vannak tanárok, akik ezért meg is büntetik, mint történt az nem is olyan régen Dunaszerdahelyen!
Vannak, akik csak legyintenek a magyar iskola hallatán, hiszen ők egy olyan téveszmét követnek, amely a jobb érvényesülés reményében a többségi nemzethez való kötődést szorgalmazza. Megtévesztett szülők, megtévesztett gyermeke vajon hová kötődik? Melyik nyelvet használja először? Melyik kultúrát érzi magának? Melyik templomban köt majd házasságot? Hogyan szólítják majd meg öregkorára az unokák?
Vegyes, zavarodott kép ez és nem egészséges. Különösen nem számunkra, akik egyre csak fogyunk és a megosztottság mételye már a gyökereket támadja. Az ősi magyar gyökeret, amely szülőföldünkhöz köt, az ezeréves véráztatta röghöz.
Miért küzdöttek őseink? Miért fogtak fegyvert? Miért kápráztatták el tudásukkal a világot és szereztek számtalan Nobel-díjat, rangos elismerést? Azért, hogy a jövő – amelynek, mi felvidéki magyarok is részesei vagyunk – majd csak néha-néha, hallomásból tudja meg, hogy léteztek magyarok is a földön? Mert, ha nem őrizzük meg nyelvünk tisztaságát és hagyományainkat, akkor olyanok leszünk mint egy zavarodott nép, aki inkább a többségi nemzethez pártol a jólét reményében mintsem saját véreihez. Akik inkább letagadják nemzetiségüket az iskolában, a munkahelyükön mintsem, hogy büszkék legyenek rá!
Egyesek ezt szeretnék vezérükkel együtt, aki nem lát problémát abban, hogy a magyar gyereket szlovákba küldjék. Neki ez nem probléma, hiszen ő már a jövőre gondol, egy újabb megtévesztett választóra, aki majd a vegyes pártra szavaz. Akinek mindegy, hogy Kossuth vagy Štúr képe van-e a tankönyvben! Akinek mindegy, hogy a DAC-nak vagy a magyarokat gyalázó Slovannak, Nagyszombatnak vagy Nyitrának szurkol! Akinek mindegy, hogy szilveszter éjjelén milyen Himnuszt énekeljen el!
Különösen fájó ez az iskolai beíratások és a népszámlálás előtt! Szinte arra biztatja a felvidéki magyarokat, hogy végül is mindegy milyen iskolába jár a gyermeke, végül is majdnem mindegy milyen a nemzetisége. A piros-fehér-zöld szín, amúgy is csak piros posztó a szlovákság előtt, ne feszegessük a nemzetiségünket éljünk egyetértésben, békében, meghunyászkodva és a többségi nemzetet kiszolgálva!
Hol vannak politikusaink, akik bátran kiállnak és ha kell – mert sokszor csak ilyen formában jelenhetnek meg – hirdetésben, óriásplakáton üzennek: Én is magyar iskolába jártam!
Hol vannak a magyar papok, akik bátran prédikálnak a szószéken, és tanúságot tesznek Szent István örökségéről és a magyar nép küldetéséről, és nem csak holmi egyházi rangok és kitüntetések csillogásában és a földi vagyonban látják meg a híveiket?
Hol vannak közéleti személyiségeink, vállalkozóink, akik bátran, arcukat felvállalva jelennek meg közöttünk és akár anyagilag is támogatják a magyar iskolákat?
És hol vannak a felvidéki – vagy ha ez bántó egyeseknek – a szlovákiai magyar szülők? Akiknek csupán cselekedniük kellene és magyar iskolába adni a gyermeküket? Akiknek a gyermekük érdekét és nemzetünk jövőjét is szem előtt kellene tartaniuk?
Hol vagytok, magyar anyák és magyar nagymamák? Szólaljatok meg és cselekedjetek! Ne hagyjátok elveszni a magyar jövőt, ne engedjétek gyermekeiteket, unokáitokat idegenek közé!
Karaffa Attila, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”26270,26267″}
