Sárközy Csaba tanár, a Magyar Alkotók és Gondolkodók tagja írásában Magyarország bemutatkozásával foglalkozik, amely az Európai Parlament Információs Hivatalának kiadásában jelent meg „Európa ma és holnap” címmel.

A nagyalakú, igényes kivitelű brosúra 28 nyelven tartalmazza a mai és jövendő EU-tag országok önbemutatkozásait. Összeismertetésük tökéletesen helyénvaló törekvés: a huszonnyolcak között vannak alapító tagok és idén csatlakozók, sőt három reménybéli várakozó is; akad régi gyarmattartó birodalom és vadonatúj független ország; nyugati keresztény, ortodox és iszlám állam is. Más-más indulás, más-más gazdasági és kulturális helyzet és a befogadásra várókról bizony nem sokat tud a „művelt Nyugat.”
Az egyes országok maguk állították össze a szöveg- és képanyagot, az előszóban a kiadó a szövegek tartalmáért nem is vállal felelősséget. Így nyilvánvaló, hogy a még nem tag országok bátran festhettek magukról rokonszenves képet saját jól felfogott érdekükben: az európai közvélemény megnyerése céljából. Az országfejezetek egy rövid, „amerikai típusú” önéletrajzból, és egy valamivel hosszabb, „kifejtő” részből állnak.
Ez utóbbiban nemzeti sajátságok, érdekességek szerepelnek. A 28 ország bemutatkozása három minőségi kategóriába sorolható. A többség reális történelmi és kulturális tényanyaggal szolgál. Néhány, az „Európai Unióba igyekvő” ország nemzeti legendáit is a képbe illeszti, a számukra kínos adatokat, folyamatokat vagy elhallgatja, vagy eufémizmusokba burkolja. (Törökország, Szlovákia, Románia sorolható ebbe a kategóriába.). A harmadik – és egyben döbbenetes – felfogás a magyar.

Lássuk először az önéletrajzunkat! Az 1990-ig terjedő időszak 14 pontját szóról szóra a következő:
Fontos dátumok Magyarország történelmében:
1000 – a magyar állam megalapítása az ország első királya, István alatt.
1308 – 1437 – A központi hatalom megerősítése.
1541 – a törökök beveszik Budát. Az ország 3 részre szakad: a Habsburgok elfoglalják (bekebelezik) a nyugati részt, Magyarország középső része a törökök közvetlen ellenőrzése alá kerül, mialatt a Tiszától keletre levő részen az Erdélyi Fejedelemség jön létre.
1711 – 1848 â013 osztrák uralom.
1867 – a körülbelül fél évszázadig tartó Osztrák-Magyar Monarchia létrehozása.
1914 – Magyarország részt vesz az I. világháborúban a német birodalom oldalán. A Magyar Köztársaság megalapítása november 16-án.
1938 – szövetség Nácinémetországgal.
1941 – hadüzenet a Szovjetúniónak.
1944 – az ország elfoglalása a német csapatok által. Számtalan magyar zsidót deportálnak. Hadüzenet Németországnak decemberben.
1945 – a Vörös Hadsereg elfoglalja Budapestet és elűzi a németeket.
1949 – a Magyar Népköztársaság alkotmányának elfogadása.
1956 – népfelkelés, a szovjetek erőszakosan leverik, az akkori államfőt, Nagyot halálra ítélik.
1989 – Magyarország ismét demokratikus ország lesz. A szovjet csapatok elhagyják az országot.
1990 – az első szabad választások.

Első, futó áttekintésre is hiányosnak tűnik. Nézzük csak alaposabban! Feltűnő, hogy 1000 előtt nem volt magyar történelem, sőt a Kárpát-medencében sem történt semmi! Hiszen Szent István csupán a keresztény államot alapította meg, az első Árpádok ugyan mit is csináltak 895-től? A többi 27 ország természetesen élt a lehetőséggel. Lássuk először a fentebb említett „első kategóriát”, a tényszerű adatközlőket. Például Spanyolország a római kor után helyet szorított a vandál és a nyugati gót államnak, majd a mórokénak is; Belgium Caesar galliai hódítását, majd a frank birodalmat is felvette történelmi életrajzába.
A második csoportba soroltak alaposan megragadják a rokonszenv-szerzés lehetőségét: ősi európai kultúrnemzetként mutatkoznak be. Törökország Kr. u. 196-tal, Septimius Severussal kezdi a történetét, majd Nagy Konstantin, illetve a bizánci császárság következik.
Szlovákia az amúgy egzakt módon soha nem azonosított Nagy-Morva Birodalommal kezd, majd „Bratislava” első nyomaként említi Árpád utolsó csatájának helyszínét. Románia tovább megy. Idézem: „Kr. e. VI. sz. – a románok őseinek, a dákoknak első említése Homérosz és a nagy antik mesélők által.” Kr. e. I. sz. – a rómaiak elfoglalják Dacia területét. A romanizálási folyamat kezdete.” (Apró probléma: mindez Kr. u. 106-ban, tehát csaknem 3 évszázaddal később történik) És így tovább.
Mi magyarok miért nem említettük a honfoglalást? Vagy urambocsá: a kettős honfoglalást? A szlovákok használják fel a 907-es braslauespurchi (pozsonyi? bánhidai? ennsburgi?) győztes csatánkat önigazolásként? Miért nem említjük meg a frank oklevelekben több százszor előforduló “Hungarus” nevet? Vagy akár az izlandi sagák Tyrkerét? A Kr. e. VI. századból a “jürkákat” bemutató Hérodotoszt? 527-ből Muagerisz hún királyt említő bizánci krónikát? Gardizit, ibn Rusztát, Dzsajhánit, Bölcs Leót, Bíborbanszületett Konstantint, vagy 889-ből Regino prümi apátot, akik a türkökkel, szkítákkal azonosítanak így vagy úgy? A tordosi és tatárlaki rovásírás-leleteket sokszorta több joggal hozhattuk volna fel, mint a törökök emlegetik civilizációjuk őseiként az asszírokat, hettitákat! Iszonyú kártékony ez a torzító elhallgatás!
Lám, a románok tudomást sem vesznek arról, hogy Constantin Daicoviciu, a dákoromán folytonosság („kontinuitás”) elméletének atyja 1973-ban, halála előtt maga fedte fel (a Történeti Intézet, a Történeti Múzeum munkatársainak, és egyetemi kollégáinak, diákjainak) kutatásai hazug voltát. Tételesen sorolta fel saját történelemhamisításait! Így: a Nestor-krónika nem “oláh”-okat, hanem “frank”-okat ír. Anonymus “Eac pastores Romanorum” kitétele sem daciai oláhokra, hanem dunántúli, frank fennhatóság alatt élt romanizált pannonokra vonatkozik. Mi pedig saját történelmünk elhallgatásával igazoljuk a már dogmává merevült történelmi hazugságokat. Haladjunk tovább szépen.
Úgy tűnik, hogy az Árpád-kor nem létezett! Nem volt a korszakalkotó politika- és jogtörténeti dokumentum, az Aranybulla, nem volt tatárjárás, nem volt Szent István, Szent Imre, Szent László, Szent Margit, Szent Kinga, Szent Erzsébet… Sorstársaink közül a csehek milyen büszkén emlegetik a Przemysl-, a lengyelek a Piast-házat!
Újabb űr: nem találom 1456-ot! Az egész keresztény világban harangoznak a nándorfehérvári diadallal végződő keresztes hadjárat emlékére – mi meg sem említjük. Óvatosan fogalmaztam. III. Callixtus az 1456. június 29-i „Bulla orationum”-ban III. Mohamed áprilisi hadrakelése hírére, a török megállításáért való imára buzdító harangozást rendelt el – de hát a törököt bizony Nándorfehérvárnál állította meg, és nem ez az ima, hanem Hunyadi és Kapisztrán. Szemezgessünk tovább!
Mátyás humanista birodalma említésre sem méltó? Hol marad sok évszázados, a magyarságot őrlő „keresztyénség pajzsa” küzdelmünk? Lám, a török önéletrajzból hiányzik ez a néhány évszázad – ők tudják, miért szégyellik – mi miért nem vagyunk rá büszkék? Mohács viszont elég jelentős csata lehetett – hisz a szlovákok felhozzák saját történelmi eseménysorukban! Mi nem…
A Habsburgok dehogy „foglalják el” a nyugati részt: Kettős királyválasztás történik, s a két királyi ház megosztozik a török által kettészelt országon. Az Erdélyi Fejedelemség voltaképpen a magyar állam menedékhelye lesz, fejedelmei közül tán egyedül Székely Mózes tekinthető törzsökös, kizárólagos erdélyinek!
Nem találom a vallásszabadságot világelsőként deklaráló tordai országgyűlést sem! (1568). Ennek a feltűnően „eurokonform”, korát messze megelőző intézkedésnek a mellőzése egyenesen megdöbbentő! Természetes módon tolakodik elő egy lehetőség. A kereszténység felvétele, az Árpád-házi szentek, a nándorfehérvári harangozás, a tordai országgyűlés együttes elhallgatása egy „kereszténység utáni Európá”-nak tett ostoba gesztus volna? Ostoba, mert a katolicizmus, a reformáció – a szlovákoknál a huszitizmus – minden ország önjellemzésében megtalálható! Igen, minden országéban: a muzulmán Törökország büszkén emlegeti Szűz Máriát, Szent Pált, a myrai Szent Miklóst! Szégyen…
Egyetlen árva sort sem érdemelt meg tőlünk a török kiűzetése (1686 – Buda, 1697 – Zenta). Mint ahogy Thököly és II. Rákóczi Ferenc sem! Hiányzik a magyar reformkor. Úgy, ahogy van. Mindenestül. 1848/49-es forradalmunkról sincs egy árva szó se. Nem baj, a románok felhozzák biz, mint saját forradalmukat! Az osztrákok is – bár ők meghagyták nekünk.
Ezután egy szépen felépített, épületes „baromság” következik. Figyeljünk: Magyarország (és nem az Osztrák-Magyar Monarchia!) vesz részt az I. világháborúban. Az 1918-as forradalmat nagyvonalúan 1914 novemberére téve (ezt az ostobaságot a „kifejtő” rész megismétli, megerősíti!) ez annyit jelent, hogy az önálló, köztársasági Magyarország egyedül harcolt Németország oldalán, s Trianont ezért kapta büntetésül. A „kifejtő rész”-ben még toldunk ide egy ostobaságot: állítólag 1/3-nyi (és nem 2/3) területünket vesztettük el. Ha ez az „építmény” (történelemhamisító tákolmány) nem tudatosította volna a jámbor európaiban, hogy micsoda rettenetes erőszakos, mi több: bűnös nép maradtunk még a XX. században is, akkor jöhet a döntő érv: „1938 – Szövetség Nácinémetországgal” A második világháborúban a környékünkön mindenki a „rossz oldalon” vett részt. Ennek elmismásolását zseniális találékonysággal oldották meg a magukra valamennyit is adó szomszédaink:
Ausztria: 1938 március: Anschluss. Kész. Nyilván kimaradtak a háborúból, mert utána csupán a köztársaság 1945-ös kikiáltását említik meg.
Szlovákia: 1939- 45 „rövid függetlenség Nácinémetország uralma alatt.” Mesteri, szépségdíjas, zseniális meghatározás! Függetlenség egy uralom alatt, amely ráadásul nácinémet elnyomást sejtet – ez bizony elhatárolódás, sőt nyilván szenvedés is – nem pedig rosszízű „szövetség”, mint a mienk.
Románia: 1940. nov. 23. „Románia csatlakozik a hármas szövetséghez.” Ez is elegáns: a „hármas szövetség”-et említi. Ilyen volt, valóban: csakhogy az létrejött 1882-ben, résztvevői az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Olaszország. Szétbomlott az I. világháború során.
De ez a „tévedés” elegánsan kikerüli a II. világháborús részvétel kellemetlen emlegetését. Persze az Antikomintern Paktumnak is három tagja volt eredetileg, – ugyan mit is kötözködöm? Persze nem említ néhány apró, echte román találmányt ez időkből: a meghalató-vonatokat, a zsidók jég alá lövetését vagy akár a favágó tőkén lefejezett szárazajtaiakat, a megtizedelt Köröstárkányt. Mi pedig „1938-ban szövetséget kötöttünk Nácinémetországgal” Nos, 1938-ban kötöttünk egy adóügyi pótegyezményt a németekkel (december 10.). Ezt Ausztria német megszállásának pénzügytechnikai következményei tették szükségessé. Merüljünk el most egy kicsit ebbe a gyanús 38-as évben! Az Anschluss nemcsak adóügyi pótegyezményt hozott ajándékba, hanem páni félelmet is. Politikusaink nem rokonszenveztek a nácikkal – emlékeztetőül két esetet hoznék fel. Az első németországi látogatásáról hazatérő Horthy így jellemezte Hitleréket: „Túl sok bennük a vörös!”. Teleki pedig nemegyszer jelentette ki, hogy „a német vereség a mi vereségünk is lesz, de a német győzelem a mi pusztulásunk”! Ez az év nem a németbarátság éve. Horthy és Kánya Kálmán már februárban egy németellenes „horizontális tengely”-ről tárgyal Varsóban. A történeti hűség kedvéért: olasz-lengyel-jugoszláv-magyar lett volna ez a tengely. A németek persze ellenzik a lengyel-magyar együttműködést, visszacsatolási törekvéseink épp közös magyar-lengyel határt eredményeznének! Augusztusban két – németellenes élű – magyar siker: a bledi konferencia a Kisantanttal, illetve a titkos lengyel-magyar gentlemen’s agreement a szoros együttműködésünkről. November – az első bécsi döntés – voltaképpen Németország engedett! Aztán decemberben Ciano jön Pestre, melegen ajánlja az Antikomintern Paktumba való belépésünket. A tengely kontra horizontális tengely kérdés eldőlt. 1939-ben pedig beléptünk az Antikomintern Paktumba. És ugyanebben az évben megvalósul a magyar-lengyel határ – szeptemberben nem is engedtük át a német csapatokat Lengyelország hátába, – ez közismert – és a németekhez lelkesen csatlakozó(!) szlovák csapatokat sem – ez kevésbé közismert. A szlovák változat persze érthetően elhallgatja, hogy a lengyeleket hadüzenet nélkül, náci módon megtámadták – mi pedig: „1941 – Hadüzenet a Szovjetúniónak.” Hogyan is volt? Üzentünk mi hadat? A kassai, rahói, körösmezői stb. bombázások után megállapítottuk: ez bizony hadiállapot. Ennyi. Ennek a kérdésnek hatalmas irodalma van, elégedjünk meg annyival, hogy a nemzetközi jog élesen megkülönbözteti a hadüzenetet és a hadiállapot tudomásul vételét. Románia mindenféle indok nélkül, minket jócskán megelőzve már. 1941. június 22-én hadat üzent a Szovjetúniónak – írják a román bemutatkozók? Nem. Más kérdés, hogy az akkoriban szintén EU-várományos Bulgária sosem üzent hadat a dicső Szovjetúniónak, mégis ugyanazt kapta jutalmul, mint mi büntetésül! Amúgy a hadüzenettel szovjet barátaink nálunk sokkal rosszabbul állnak. Elfelejtkeztek erről a jogintézményről Finnország, a balti államok, Lengyelország, de még Bulgária esetében is. Öt országot tiportak le 1941-ig, hadüzenet nélkül – ez nyilván eszébe juthatott a kassai bombázás után minden magyarnak…
„1944. – Számtalan magyar zsidót deportálnak” Helyes állítás, igaz. Helyesen köti össze az életrajz a német megszállással. Csupán egyetlen bajom van: a zsidóüldözés egy szóval sem szerepel sem a román, sem a szlovák, sem az osztrák, de még a német (ismétlem: a német, még egyszer: a német) anyagban sem! Próbálom kikövetkeztetni a holokauszt kérdésében írásokból és filmekből igazán járatossá vált átlag EU-s olvasó gondolatmenetét: – Végülis lehet, hogy ezek minden aljasságra elszánt a magyarok működtették Auschwitzot? Rendben van, mi gerincesen vállaltuk. De az 1944 nyári csendőrpuccsot (és ezzel magyarországi zsidók teljes kiirtását) megakadályozó Koszorús ezredesnek vagy urambocsá: magának Horthynak köszönhető, hogy egyáltalán maradt zsidóság Közép-Európában! Így teljes az igazság s „a részigazság egyoldalú közlése súlyosabb bűn a legaljasabb rágalomnál…
1956. Eufemisztikusan, „reformkommunista módra” népfölkelés. De nekünk, magyaroknak forradalom és szabadságharc. Egy „csillagóra”, amely megvilágosította a félrevezetett Európát, amely előkészítette a kommunista rendszerek bukását és amely rövid időre visszaadta nemzetünk – tudatosan tönkretett – önbecsülését és megbecsülését. „Nagy” (minimálisan elvárható illendőséggel és európai módon: Nagy Imre) pedig nem államfő volt, hanem miniszterelnök. A „kifejtő” részben, önmagának is ellentmondva már helyesen írja a szerző.
Az 1990. utáni életrajzból a terjedelemre tekintettel csupán egy érdekességet villantok fel. 1991. jún. 19. „az utolsó szovjet katonák elvonulása.” Nos, pillantsunk csak egy kicsit feljebb! A 13. életrajzi dátumnál ez szerepel: “1989 – a szovjet csapatok elhagyják az országot.” Erre már nincs mit mondani. E befejező életrajz-részből tán még hiányolhatnánk, hogy olyan, az Európai Unió koncepciójába szorosan illő esemény, mint a vasfüggöny lebontása (elsőként!), nem szerepel. Nyilván nem véletlen az eset: ugyanígy hiányzik a kötet bevezető, kedvcsináló dekoratív képes bevezetőjéből is, ezt pedig Brüsszelben, az EU Információs Hivatalában írták.
Most pedig – záró fejezetként – lássunk néhány gyöngyszemet az általam „kifejtő”-nek nevezett részből. „Magyarország lakossága Európa legszínesebben kevert népeihez tartozik. 10 millió lakója között számos nemzetiséget találunk: német nyelvűeket, szlovákokat, románokat, délszlávokat (bosnyákokat, horvátokat, szerbeket, szlovénokat és szorbokat). A szintik és romák, akik a népességnek nem jelentéktelen részét alkotják (500.000), nemrégiben etnikai kisebbségként lettek elismerve.” No, kezdjük!
Magyarország „sokszínű, kevert népességű”, soknemzetiségű. Érdekes: ezt a kitételt nem alkalmazza önmagára a valóban fele-fele arányban „többnemzetiségű” Belgium, Litvánia, Észtország, Lettország. Csak mi, ahol egyelőre még a magyar etnikum a meghatározó. Bár fogyunk – az egyszerű újságolvasó is ki tudná számítani a határon túli népszámlálások és különböző hazai források alapján, hogy 1985-től máig a Kárpát-medence őshonos magyarsága több, mint 2 millióval fogyott. Nem ez a témánk, de utána lehet nézni, az „önbemutatkozás” írója vélhetőleg nagyon is ismeri ezeket az adatokat. Van itt más baj is – rosszabbak, mint az egyszerű ostobaság. Bosnyákok sosem éltek Magyarországon. A szorbok említése még hajmeresztőbb. Tudálékosan a déli szlávokhoz sorolja a szerző őket. Nos, a szorbok nyugati szlávok, Spreewaldban élnek, a buzgó térképböngészők Lübbenau környékén találhatják meg őket. Népi kultúráját büszkén művelő százezres népcsoprt, megtekintésüket ajánlom a szerzőnek, még a helyszín is politikailag korrekt: a néhai kommunista NDK területe.
A nagy kérdőjel a félmilliós szinti (és roma) kisebbség. A szinti szó nyomára többhetes lázas kutatás után jutottam. Ez a kifejezés egyike azoknak, amellyel Európában a cigányságot megnevezik: cigány, manus, szinti, zingari, roma – és egy kivételesen nevetséges finomkodás: „utazó népesség” travellers, illetve gens du voyage. Vagyis a szerző a sznob (és műveletlen) „campingtábor”-típusú szamárságot követi el. Voltaképpen azt volt képes leírni, hogy nálunk nemcsak romák, hanem még romák is élnek. Szerintem a félmilliónál többen.
És tisztelettel megjegyzem: tán ide lehetett volna írni, hogy ezidáig egyedül Magyarországon ismerik el etnikai kisebbségként a romákat – Óh, bocsánat! A romákat és a romákat.
„Magyarországot több alkalommal elfoglalták, különösképpen a törökök a XVI. században és az osztrákok a XVIII.-XIX. században, és függetlenségét csak 1914-ben nyerte el. Az I. világháborúban a Német Birodalom szövetségeseként vett részt. A trianoni szerződéssel államának területe 1/3-ával lett redukálva.” Jó, valóban vitatható, hogy a kiegyezés függetlenséget hozott-e. Jómagam függetlennek tekintem azt az országot, amely világelső volt vasútközlekedésében (Baross Gábor előterjesztését fogadta el épp ezért az 1892-es genfi vasútügyi konvenció!), gabonafeldolgozó-iparában (2. helyezett: USA), a maga korában (szintén) világelső oktatási- és nemzetiségi törvényeket alkotott és érvényesített, önállóan vett részt nemcsak az olimpiákon, hanem magának az olimpiai mozgalomnak a megteremtésében is.
Nem sorolom. A többi ostobaságról pedig már fentebb írtam.
„A híres gulyásnál lényegében egy mindennapi ételről, egy levesről van szó, amely a magyarok által pörköltnek nevezett húsragunak felel meg.” Ezt a zagyvalékot – tréfaként – Jókai már kitalálta egyszer: – „Úgy elnézem ezt a kulacsot, azt hittem: kenyér, pedig hát sajt.”

Összegezve
Hivatalos szerveink jóváhagyásával bemutattak Európa (bennünket a térképen meg sem találó) nyugati nemzeteinek, mint egy hol bűnös, hol pedig szánalomra méltó, úgy általában pedig, mint egy semmirekellő népet és országot. Fűszerezve a gonoszságot ostobasággal és szolgalelkűséggel. Nyíltan magyarellenes, divatosan: rasszista förmedvény. Akik írták – és akik külföldön hozzájutottak (15 euróért, bármely könyvesboltban, vagy akár EU-s munkahelyükön, hivatásszerűen) és nem emeltek szót: azok a magyarok esküdt ellenségei. Ez a legaljasabb hazaárulás minősített esete. Akik ilyesmire képesek – mindenre képesek!

“Magyar földön nem lesz új Magyarország,
Gaz és szemét nem terem nemzetet!
S a gyűlöletet nem mossa le semmi,
csak az összetartó igaz szeretet!”

Sárközy Csaba