Kisgyerek koromban mindig csodálkoztam és furcsának tűnt, amikor az édesapám otthon azt mondta az anyámnak, hogy megyek egy kicsit haza. Ilyenkor az édesanyját, a nagymamámat szokta meglátogatni. Kissé féltékenykedve értetlenkedtem, miért mondja, amikor mi otthon élünk együtt, egy családban!? Otthonról hazamenni? Vagy létezik két otthon, vagy mást jelent a haza meg az otthon? – gondolkodtam gyerekfejjel.
Talán pont ezért azt követően, hogy már „otthont“ alapítottam, én mindig is ódzkodtam ezt a kifejezést használni, amikor szüleimet látogattam meg, hogy ne tévesszem meg a gyerekeket. Aztán úgy alakult, hogy unokabátyám egyetemi éveit követően Prágában alapított családot. Ez nem tegnap volt, mégis ha beszélünk telefonon vagy levelezünk, mindig úgy fogalmaz, hogy ekkor vagy ekkor megyek „haza“, de most még nem tudok, mert „otthon“ sok a dolgom. Aztán meg úgy alakult a mi kis családunk élete, hogy a gyerekeink is kirepültek a családi fészekből, van külön-külön egy másik otthonuk, mégis azt mondják, hogy haza ekkor vagy ekkor megyek. Az értelmező szótár az otthont családias környezetként definiálja, a haza szó meg az otthon szinonimája is lehet, tágabb értelemben pedig értelmezhető szülőföldként is, olyan helyként, ahol az övéi élnek. Vagyis a kulcsszó az övéi! Az, amiben benne van egy falat közös múlt, egy csipetnyi saját történelem átszőve természetesen pozitív érzésekkel, ragaszkodással, mert különben nem vágyódna haza! És ez közel sem jelenti azt, hogy a „megyek haza“ fontosabb a jelenlegi otthonmaradásnál, csak azt, hogy más. Ha már játszadozunk a haza körüli szavakkal, megállnék egy pillanatra a szépen csengő és pozitív tartalmat sugalló „honvágy“ szavunknál is. A hon a haza szó szinonimája olyan értelemben, mint ország, amihez kötődöm, ahonnan származom. De ha valakinek a hosszú távolléte után honvágya van, az nem feltétlen jelenti azt, hogy hiányzik neki az az ország, amelynek az állampolgára. Tegyük fel, hogy fél éve külföldön vagyok, ahol az életem úgy alakult, hogy fontos felvennem az adott ország állampolgárságát. Fél év után az első leendő alkalommal boldogan rohanok haza, mert már erős a honvágyam, és otthon megdöbbenve tapasztalom, hogy az állam, melyben eddig éltem, időközben olyan törvényt alkotott, amely megfosztott eredeti állampolgárságomtól. Tudomásul veszem, de legközelebbi hazatérésemet már nem a „honvágyammal“ fogom magamnak és másoknak is megindokolni, kerülni fogom ennek a kifejezésnek még a használatát is, mivel a hon engem megtagadott, én már csak a szülőföldem, szülőhelyem iránt vágyakozhatok, melyhez viszont változatlan marad az érzelmi kötődésem. Sokan ezt csak egy szójátéknak vélik, egymásba kapcsolódó szó-láncszemeknek, egy szinonimasornak: ország, nemzet, haza, hon, szülőföld, szülőhely, otthon…, de akit egyszer már megérintett, akinek egyszer már valamiért hiányzott valamelyik fogalom a felsoroltakból – attól nem tudják erőszakkal elrabolni. Akiknek igazán is jelentenek valamit ezek a fogalmak, egyszer úgyis visszatérnek szülőföldjükre, melyet nem biztos, hogy önszántukból hagytak el (a kalandorokat és az életművészeket kivéve), mert megélhetésük, esetleg családjuk biztonsága múlott ezen.
Mert azért bármennyire is azt hajtogatjuk, hogy Európa a közös hazánk, mégiscsak ott érzem magam legjobban, ahol „…ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…“ – írja Radnóti Miklós.
Egyébként „Eredj, ha tudsz!” – szól Reményik Sándor csodálatos versének címe és refrénje.
Száraz Dénes, Felvidék Ma
