A visegrádi országoknak az eddigieknél is erőteljesebben és határozottabban kellene megfogalmazniuk a közép-európai érdekeket – véli Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész, művelődéstörténész, közíró, a közép- és kelet-európai térség neves kutatója, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének tanára, egyúttal a Magyar-Szlovák és a Magyar-Lengyel Történész Vegyesbizottság tagja.
A közép-európai népek és nemzetek történelmét, viszonyrendszerét kevesen ismerik olyan alaposan, mint Kiss Gy. Csaba. Több kötetében és számos tanulmányában, esszéiben és cikkeiben elemezte a magyar-szlovák kapcsolattörténetet is. Úgy véli: a viták alapja, hogy a két ország elitje és közvéleménye más-más látószögből nézi a kapcsolatokat, félelmek és aggodalmak határozzák meg az egymásról való gondolkodást. Ugyanakkor hiányoznak a hosszú távú stratégiák, amelyek – többek közt egymás megismerésével – segítenének lebontani a meglévő bizalmatlanságot.
Ebben a félévben Magyarország elnököl az unióban, majd a második félévben Lengyelország tölti be a tisztséget. Az eddigiek alapján hogyan értékelhető a térség érdekérvényesítő ereje?
Az Európai Unió komoly gondokkal, belső feszültségekkel küzd, bizonytalan tehát, hogy ilyen körülmények között sikerülhet-e a közép-európai közös érdekérvényesítés. Az euró stabilitásának kérdése, a gazdasági helyzet és az afrikai arab országokon végigsöprő forradalmi hullám háttérbe szorította a térség érdekeinek megjelenítését, amelyet a magyar politikai vezetés előzetesen vállalt. Az előttünk álló időszak történéseit nehéz lenne megjósolni, de a közép-európai érdekeknek az eddigieknél erőteljesebb és határozottabb megfogalmazására mindenképp szükség volna. Csak két témát hadd említsek, az egyik az agrárkérdés. Magyarország tárgyalásai annak idején Brüsszellel nem jól sikerültek, Lengyelország e téren sikeresebb volt. Tudatosítani kell, hogy a jövőt tekintve itt is közösek az érdekeink. A közép-európai kapcsolatok másik dimenziója a gazdasági szuverenitás területén az energiaellátás kérdése. Nyilvánvalóan, ez egyúttal Dél-Kelet-Európára kiható geopolitikai kérdés is. Az országoknak e téren is konstruktívabban kellene együttműködniük, egyelőre azonban hiányoznak az átfogó stratégiai tervek és elképzelések, ma még a rövidtávú gondolkodás a jellemző.
Egyes nézetek szerint a térség helyzetének legmeghatározóbb eleme, mintegy alfája és ómegája a szlovák-magyar viszony. Megítélése szerint ez a kapcsolattörténet most épp milyen fázisában van?
A visegrádi országok együttműködésében a szlovák-magyar kapcsolat érzékeny és egyben gyenge pont, s ez valóban kisugároz a közép-európai térségre, azt azonban túlzásnak tartom, hogy a két ország viszonya volna a térség alfája és ómegája. A négy ország bilaterális kapcsolatai – a magyar-szlováktól eltekintve – kitűnőek. Ugyanakkor már Budapest és Pozsony viszonylatában is jobb a helyzet, mint másfél évvel ezelőtt volt. Az elmúlt választások mindkét országban olyan politikai erőket hoztak ki győztesen, amelyek jobban megértik egymás szavát, a gondok azonban érezhetőek. Ennek egyik fő oka, hogy mind a két ország elitje és közvéleménye más látószögből nézi a kapcsolatokat. Már a 20. század nagy magyar politikai gondolkodója, Bibó István is bírálta a félelmekből és aggodalmakból kiinduló politikai gondolkodást, s itt mind a két oldalon van egyfajta „aggodalomcsomag”. A szlovák oldalon, ha ki nem mondva, de minden indirekt utalásban is benne van az ország határai miatti aggodalom. Ez Magyarország felől nézve irreális aggodalom, ugyanakkor, még ha ennek nincs is megfogható konkrét tárgya, számolni kell vele. A másik oldalon, a magyar aggodalmak a szlovákiai magyarok etnikai állománya miatt fogalmazódnak meg. Idén népszámlálás lesz, és sokan tartanak a számok alakulásától. Az eredményt befolyásolhatja, hogy a szlovákiai magyarság többféleképpen tagolt. Földrajzi és mentális értelemben is más a keleti világ, mint a nyugat-szlovákiai. Emellett számolni kell azzal is, hogy vannak rétegek, amelyek nemzeti identitás szempontjából köztes mezőt képeznek. Ha visszatekintünk a történelemre, már a 18-19. században is volt olyan földrajzi térség – elsősorban a történelmi Hont, Gömör és Nógrád megye -, ahol részben kétnyelvű s mindkét kultúrát magáénak valló világ volt, s a népszámlálások során ennek a rétegnek a választása hullámzott. Ilyen köztes réteggel most is számolni kell.
Elképzelhető, hogy a nacionalizmus esetükben befolyásoló erővel bír majd. Mi az oka, hogy itt a nacionalizmus még mindig erős lábakon áll, miközben a környező országokban, úgy tűnik, ezek az indulatok már perifériára szorultak. Szlovákiában pedig épp a kettős állampolgárság kérdése mutatta meg, hogy még a jobboldali kormány is néma cinkosa a nacionalista erőknek.
Nem hiszem, hogy Szlovákiában kivételesen nagy volna a nacionalizmus. Valószínűleg, ha szociológiai vizsgálatokat végeznénk, nem mutatna nagyon nagy különbségeket a közép-európai népek közt, bár vannak különbségek. A kérdés elsősorban az, hogy a nemzeti érzés, illetve a nacionalizmus milyen elemekből áll, s ezzel hogyan élnek vissza a politikusok. Nyilvánvalóan vannak szlovák politikusok, akiknek a nemzetvédő retorikája már igen elavult. De hasonló megnyilvánulásokat a magyar politikában is találhatunk, ezt képviseli a szélsőjobboldali Jobbik. Komoly gond, hogy a magyarok nem tudják pontosan, mi az, amit a szlovákok sérelemként élnek meg, még ha gyakran olyan szimbolikus sérelemről van is szó, amely akár furcsának, avagy nevetségesnek is hathat. S ugyanez figyelhető meg a szlovák oldalon is. A közvélemény nagyon keveset tud a magyar valóságról, arról a különös etnopolitikai helyzetről, hogy Magyarország határának jelentős része nem etnikai határ, mert a határ túloldalán is magyarok élnek. Szlovákiában nehéz ezt megérteni, mert más a helyzete, határai túloldalán nincs több százezres szlovák tömeg.
Ez tehát azt jelenti, egymást nem ismerjük, holott – főleg az értelmiség számára – fontos a közép-európai tudat. De akkor milyen tartalma van ennek a közép-európaiságnak, ha egymás iránt sem vagyunk nyitottak?
A közép-európaiságnak nagyon sok összetevője van, az egyik a gazdasági érdek, a másik a szomszédságpolitika, továbbá szembe kell majd nézni a migráció jelenségével, hiszen a nyomás e téren is fokozódni fog, tehát itt is közösen kellene gondolkodni. A közös érdekérvényesítésnek nincs meg a tudati alapja, az érdekeknek a súlyosságát még mindig nem ismertük fel, pedig ezek az érdekek fontosabbak, mint a szimbolikus szlovák-magyar viták, egyelőre azonban ezek a meghatározóak. Kissé szórakoztató, hogy a szlovák közvélemény számára milyen fontos a kettős kereszt, és a többségnek fogalma sincs róla, hogy ez közös, összekapcsoló szimbólum. Ez a régi közös államiságnak a maradványa, csakhogy nincs rá szlovák szomszédainknál reflexió. Fontos ideológiai kérdés a kommunista rendszernek az emlékezete is. A holocaust borzalma és a második világháború pusztítása már a közös európai emlékezet része. Fontos lenne, hogy az európai emlékezetben a közép-európai történelem, a mi tragédiáink, a kommunizmus borzalmai is benne legyenek, ez mentálisan is elősegítené, hogy egyenjogú európaiak legyünk. Ennek hangsúlyozása közös, cseh, magyar, lengyel és szlovák érdek, összekapcsoló feladat, ám itt is hiányzik a közös reflexió. A közép-európai politikai elitekben máig rengeteg egyoldalúság és kicsinyesség van, néha még mindig a két világháború közötti kor reflexei élnek tovább, holott hosszú idő telt el azóta.
Tehát a történelmünknek vagyunk a foglyai? Milyen az itt élő népeknek a viszonyulása a múlthoz, megtaláljuk a helyes kapaszkodókat is, vagy elsősorban a nemzetállami törekvéseket kiszolgáló mítoszgyártás lett a meghatározó?
Bizonyos fokig igen. Mítoszokra persze, természetesen szükség van, a hétköznapi életben is vannak mítoszok. Nemzeti, közösségi identitásra is szükség van. A modern közösségi identitásnak a kialakítása részben az elitnek, illetve a médiának és az iskolának a feladata lenne. Ez a folyamat azonban nem megfelelő, mert ha természetes is, hogy a történelemről nemzeti narratívák születtek, s ez teremtette meg a modern nemzeteket, ma szemléletünkben nyitni kellene egymás felé. Olyan nemzeti identitásra lenne szükségünk, amelyben benne van a szomszédokhoz fűződő kapcsolat, még akár egymás mítoszainak az ismerete is. Ezzel a témával foglalkozom most megjelent könyvemben is, amelyben Kelet-Közép-Európa himnuszait vizsgálom. A magyar himnuszban például Bendegúz említése utal a hun-magyar rokonság mítoszára, hisz a hagyomány szerint Bendegúz Attilának volt az édesapja. A román himnuszban Traianus római császárra található utalás, aki meghódította Dacia provinciát. A modern román nemzeti tudatban erőteljesen jelen van a dáko-román származásnak a mítosza. A mítoszokat nem kell – nem is lehet – elsöpörni, de egymás mellé téve viszonylagosságuk kimutatható. Ez tetten érhető szlovák-magyar viszonylatban is. Az elmúlt háromszáz évben a magyar honfoglalást a szlovák hagyományban értelmezték nemzeti tragédiaként, amely a szlávok egységes világát megbontotta, a szövetség-teória viszont azt magyarázta, hogy a honfoglaló magyarok Svätopluk népével szövetséget kötöttek. Ez is mutatja a mítoszok viszonylagosságát, hiszen minden nép saját identitásához alakította.
A térség egyik meghatározó témája a kisebbségi kérdés, melynek átfogó rendezése máig várat magára. Bár vannak európai receptek és ajánlások, de ezek itt – főként Szlovákiában – úgy tűnik, nem működnek, erőtlenek.
Ha a visegrádi országokat nézzük, a jelenlegi kép nagyban különbözik az elmúlt évszázadok képétől, hiszen Szlovákia kivételével mindegyik majdnem teljesen homogén, egynyelvű ország. Más a helyzet Dél-Kelet-Európában, ahol a legtöbb állam többnyelvű, többnemzetiségű, Szerbia esetében számottevő magyar kisebbséggel. Azt gondolom, hogy a kisebbségi kérdés méltányos rendezése nem képzelhető el valamilyen autonómia-forma nélkül. Ez természetesen, a helyzettől függően más és más lehet. Ennek elérése nagyon sok munkát kíván, és a helyi közösség elszántságát. Legyen szó az autonómia bármelyik formájáról, érte a helyi közösségeknek kell tenniük, saját maguknak kell megteremteniük, kivívniuk. Jelenleg a legerőteljesebben és a leghatározottabban ez a törekvés Erdélyben látható, a székely közösségben. A szlovákiai magyarság számára a helyzetet a földrajzi elhelyezkedés nehezíti. Valószínűleg egy ilyen lehetőség másként vetődik fel Királyhelmecen vagy Rozsnyón, mint Dunaszerdahelyen.
A többségi nemzet szinte fóbiaszerű félelmét és merev elutasítását sem lehet figyelmen kívül hagyni, egy ilyen rendezés mentális váltást is igényelne…
Valóban, nagyon nehéz bármit is elérni, amíg a többség nem érti a kisebbséget, nem tud róla semmit. Ugyanakkor Magyarországnak vállalt kötelessége, hogy a nemzetközi politikában képviseli ezt a kérdést. Magyarországnak azért kellene többet tennie, hogy a szlovákok megértsék, a magyaroknak nincs semmiféle határrevíziós elképzelése. Amíg a szlovák közösségben ez nem tudatosul, addig nagyon nehéz előrelépni. Még mindig nem látom azt a hosszú távú stratégiát, amit Magyarország a szlovák közvélemény megnyerésére fordítana. Ebben komoly szerepe lehet a kulturális diplomáciának is, s ezt csak szlovák nyelven, szlovákul tudókkal lehet elérni. Ehhez képest a Szlovák Köztársaság megalakulásától nem volt olyan magyar nagykövet, aki szlovákul tudott volna.
A politika láthatóan egyhelyben topog, képtelen a megegyezésre, és az értelmiség is inkább hallgat. De akkor mi oldhatja a meglévő feszültségeket, ki léphet fel tevőlegesen a rendezés érdekében?
A jó viszony felépítése, kialakítása sok összetevőből álló apró munka. E téren nagyon nagy a civil társadalom, ide értve az egyházakat is, jelentősége. Ma már jól működő testvérvárosi, testvér-települési kapcsolatok vannak. Nagyon fontosnak tartom a határ menti régiók kapcsolatát is. Ugyanakkor, elképesztően rossz a közösségi közlekedés a két ország között, az infrastrukturális hálózat nem működik, még mindig nincsenek hidak az Ipolyon… Ezekben a kérdésekben Magyarországnak sokkal határozottabban kellene fellépnie, s nem a napi szimbolikus konfliktusokban kellene elveszni. Nagyon sok az átgondolásra, megtervezésre váró hosszú távú feladat. Már közvetlenül a kommunizmus bukása után is megállapítottam, hogy Magyarországnak Szlovákiával kapcsolatosan nincs hosszabb távra elképzelése, s ez, sajnos, máig érvényes.
Molnár Judit
