Ha röviden kell erre a kérdésre választ adnom, akkor a válaszom így hangzik: IGEN. Ha egy kicsit hosszabban fejthetem ki a válaszomat: IGEN, de csak akkor, ha az Európai Unió tagállamaiban meg lesz hozzá a POLITIKAI AKARAT.
Ma az Unió csak a tagjelölt államoktól várja el az úgynevezett koppenhágai kritériumok alkalmazását (sajnos, ott sem következetesen), és a továbbiakban azok betartását –szabályozását már a tagállamok hatáskörébe utalja, és így óriási eltérések vannak az unión belül. Míg az egyes tagállamok már rég területi vagy kulturális autonómiát biztosítanak nemzeti kisebbségeiknek, addig mások még a jelenlétüket sem ismerik el, vagy ha igen, akkor nemzetbiztonsági veszélyt látnak bennük, és már az autonómia szó puszta megemlítése is államellenes cselekedetnek, hazaárulásnak minősül.
Az EU határozatlan kisebbségpolitikája, az egyértelmű szabályok hiánya és az, hogy a kisebbségek védelmével foglalkozó nemzetközi szervezetek ajánlásait a tagállamok nem kötelesek betartani, azt eredményezi, hogy az egyes tagállamok élvezik az unió e téren történő támogatásait, sőt kifelé deklarálják szándékukat a kulturális sokszínűség megőrzésével kapcsolatban, de ténylegesen – az országhatáraikon belül – joggyakorlatukkal épp az ellenkezőjét teszik.
Jó és fontos, hogy az EU deklarálja, hogy az „egyik legnagyobb erejét a kulturális sokszínűségből meríti” és „ezért annak támogatása folyamatosan az európai politika céljai között szerepel”. Jó és szükséges Magyarországnak, mint az EU soros elnökének az a meglátása, hogy ehhez az aktív polgárság, vagyis a civil szervezetek ösztönzésével különböző programok és pályázatok megvalósításán keresztül nagymértékben hozzájárulhat, de a mi tapasztalatunk (Szlovákiára nézve) azt mondatja velem, hogy ez nem elég.
Nem elég addig, amíg az EU mint „szuperállam“ nem fog rendelkezni következetes kisebbségpolitikával, addig, amíg hatékonyan nem tudja szavatolni az emberi és kisebbségi jogok betartatását, a más fórumokon, nemzetközi szervezetekben megfogalmazott kisebbségvédelmi standardok egyértelmű alkalmazását, és addig, amíg a megsértésüket, mellőzésüket ugyanolyan határozottan nem bünteti, mint a gazdasági-pénzügyi érdekeinek megsértését, addig a kulturális sokszínűség fenntartásába befektetett sok-sok millió euró ellenére is ez az elhatározás csak jó szándék marad!
Duray Miklós ezt egyszerűen így fogalmazta meg: „ha a kulturális, nyelvi vagy a történelmileg kialakult különbözőség, másság nem kap védelmet, akkor a néprajzi tarkaság, sokszínűség, a kulturális diverzitás csupán népművészeti ünnepségek színpadi jeleneteivé torzul, múzeumi jelenséggé válik.“ Ezzel kapcsolatban talán azt is érdemes megnézni, hogy ki mit ért a „kulturális sokszínűség” alatt, és mit is jelent az „európai standard”.
Mert például a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma 2009-ben többek között a „kulturális sokszínűségre” hivatkozva érvelt az államnyelvtörvény szigorítása mellett. A törvénymódosítás miniszteri indoklása szerint a kulturális kifejezések sokszínűségének védelméről szóló UNESCO egyezmény felhatalmazása alapján jártak el, amikor az államnyelv védelmét erősítették a kisebbségi nyelvek kárára.
Szlovákia azt is hangoztatja, hogy nemzeti kisebbségeinek az „európai standardok” feletti védelmet, jogokat biztosít! Csak épp azt nem tudja senki, milyen európai standardra utalnak, mert a joggyakorlatuk bizony nem a belga, a dél-tiroli a vagy a finn modellt követi.
A határon túli nemzetrészek, nemzettársak sorsával való törődés a mindenkori kormányok legitim feladata és kötelessége. “..A kisebbségek közti különbség Magyarországon és Szlovákiában ég és föld…, amely abból is látszik, hogy a világháború óta a szlovákiai magyarok létszáma gyakorlatilag megmaradt, míg a magyarországi szlovákok szinte kihaltak” – nyilatkozta a STV műsorában (2011. április 3-án) Marek Maďarič, volt kulturális miniszter, ma a legnagyobb ellenzéki politikai párt (és nem kis eséllyel a következő kormánypárt), a SMER alelnöke.
Nos, egy kis összehasonlítás ezzel az állítással kapcsolatosan: a 2001-es népszámlálás adatai alapján Magyarországon 70 %-kal többen vallották magukat szlovák nemzetiségűnek, mint 1991-ben – ugyanebben az időben Szlovákiában a magyarok száma 8,2 %-kal csökkent (cca ötvenezer fővel!). Míg Magyarországon a nemzeti kisebbségek az alkotmány szerint államalkotók, az alkotmány elismeri „kollektív“ jogaikat és a többszintű kisebbségi önkormányzatok rendszerével biztosítja nekik a kulturális autonómia gyakorlását, addig Szlovákiában mindez el van utasítva.
Én nem vonom kétségbe, és nem tagadom, hogy az EU-tagság új lehetőségeket is feltárt a szlovákiai kisebbségek számára is, sőt a kisebbségek jogállásával kapcsolatos előrelépések épp az integrációs folyamattal kapcsolatosak. De a felvidéki (szlovákiai) magyaroknak nagy(-obb) elvárásai voltak: mert számunkra az uniós tagság egy igazságosabb világ garanciáját jelentette – és így egészében véve: csalódtunk!
Szomorú tényként konstatálom (a nyelvi jogaink gyakorlása kapcsán is), ez idáig sem vagyunk egyenrangú és egyenjogú állampolgárai annak az országnak, amelynek (pontosabban: amely elődjének) a nagyhatalmi önkény szülőföldünket juttatta.
Pedig a fiatal Szlovákia előnyére válhatott volna multietnikus jellege, a népek/nemzetek hosszú együttélése során szerzett tapasztalati „tőkéje”, ehelyett újból és újból az egy nemzetre, egy kultúrára épülő nemzetállamot erőltető politikai tendenciák felbukkanásával viaskodnunk.
Tehát az európai integrációs folyamatnak köszönhetően Szlovákiában is megtörtént a kisebbségek jogainak részleges és minimális mértékű törvényi szabályozása. Pl. 1994-ben az Európa Tanács-i felvétellel kapcsolatban (a Moravčík-kormány ideje alatt) elfogadásra kerültek a családi névről és utónévről, az anyakönyvekről, a települések kisebbségi nyelven való megjelöléséről szóló törvények. Vagy 1999-ben az Európai Bizottság nyomására (a Dzurinda-kormány ideje alatt, amelynek tagja volt már a MKP is) az uniós tagság egyik politikai feltételeként sor került az államnyelvtörvény módosítására – a kisebbségi nyelvhasználatot sújtó passzusainak enyhítésére, és elfogadásra került a nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló törvény, majd a Nyelvi Karta – „furcsa” megjegyzések társaságában történt ratifikálására is sort kerítettek. Ennek értelmében Szlovákia a magyar nyelvet nem ismeri el mint regionális nyelvet, pedig a Magyarázó Jelentés alapján annak felelne meg.
Itt szeretném azonban megjegyezni azt, hogy a szlovák jogalkotási technika, a kisebbségi jogokat illetően, még ezekbe a törvényekbe is, amelyeket Szlovákia a kisebbségi jogok biztosításaként szokott felmutatni, beépítette a biztosított jogokat meghaladó korlátozásokat, vagy a törvény végrehajthatóságát ellehetetlenítő rendelkezéseket. Például a nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló törvény, ami valójában csak egy szűk területet – a hivatali nyelvhasználatot érinti – felmenti a hivatalnokokat a kisebbségi nyelv használatának kötelezettsége alól. Mi ez, ha nem egy paradox jogérvényesítési szabályzat?! A törvény persze a magyar kisebbség politikai képviseletével való „egyeztetés” eredményeként született meg: azonban a magyar nemzeti kisebbség képviselői nem szavazták meg, mert a végeredmény még rosszabb lett, mint az egyeztetést megelőző első változat!
Ez ma azért is érdekes, mivel most zajlik ennek a törvénynek módosítása a szlovák parlamentben, és a többségi nemzet politikai képviselői részéről tíz évvel később sem mutatkozik fejlődés, már ami a kisebbségek iránti nagyvonalúságot illeti.
Ezeket a szerény előrelépéseket a kormányváltások után mindig a kisebbségek helyzetének súlyos romlása követte. Pl. a Moravčík-kormányt váltó Vladimír Mečiar ún. harmadik kormánya (1995-1998) olyan rendelkezéseket hozott, amelyek a kisebbségi közösségek és nyelvek, de elsősorban a magyar nyelv és kultúra kiszorítására, ellehetetlenítésére irányultak. 1995-ben megszűnt a Csemadok állami költségvetésből való, alanyi jogon történő támogatása, elfogadták a Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló törvényt és egy olyan közigazgatási reformot, amelynek etnopolitikai célja a magyar többségű területek felosztása volt (lásd. Szarka László: Közigazgatási reform és kisebbségi kérdés).
Ez a reform – idézem V. Mečiart – „egyszer s mindenkorra megakadályoz mindenfajta magyar autonómiatörekvést Szlovákiában”.
Hasonlóan járt el a Dzurinda vezette jobboldali kormányt felváltó, posztkommunista-nacionalista kormány R. Ficóval az élen (2006-2010), amely az úgynevezett kisebbségi „status quo”-t megkérdőjelezte. A kisebbségi jogok bővítéséről természetesen szó sem lehetett. Sokszor bizony keserű szájízzel mondtuk: a mi „status quo”-nk egyenlő azzal, ami ma még megvan, de aminek holnap már nem kell meglennie.
A szlovák kormánypártok (Smer, HZDS, SNS) az SNS céljával azonosulva, de sokkal kifinomultabb formában támadták és állították szembe egymással a nemzeti kisebbségeket vagy éppen megosztották őket. Csak néhány sarkalatos momentum:
– feloszlatták a Szlovák Kulturális Minisztérium Kisebbségi Kultúrák Főosztályát, munkatársait elbocsátották, a kisebbségi kultúrákra szánt pénzeszközöket lecsökkentették;
– olyan parlamenti határozatok és törvények egész sorát fogadták el, amelyek a kisebbségi kultúrák, nyelvek, a kisebbségek jogállása elleni sorozatos lépések voltak, pl. a Beneš-dekrétumok érinthetetlenségéről szóló parlamenti határozat vagy az államnyelvtörvény módosítása, ami nem szólt másról, mint egy nyelv általános felsőbbrendűségéről, az őshonos kisebbségi nyelvek közéletből való kiszorításáról, és nem utolsó sorban a szlovák állampolgárságról szóló törvényt. Ugyanakkor az alapvető kisebbségi jogok követelését, a karta szellemében történő jogalkotás kívánását államellenesnek, hazaárulásnak minősítették.
Ez a „politikai terror” kihatott a magyar kisebbség tagjainak jogérvényesítési hajlandóságára, sőt önazonosságunk vállalására is. Elbizonytalanításuk, megfélemlítésük várhatóan a májusi népszámláláson is megmutatkozik.
És végül milyen a kilátásaink vannak ma? Mit hozott a kormányváltás az új a jobb-közép koalíció? Nos vegyük számba: szlovák államnyelvről szóló törvény filozófiájában nincs változás, és csak felemás módosítás volt elérhető; a kisebbségi nyelvhasználati törvény vitája a parlamentben semmi jót nem sejtet; a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadása nem került bele még a kormányprogramba se; a Szlovák Nemzeti Párt referendumot sürget azért, hogy Szlovákiában csak a szlovák nyelv legyen a hivatalos nyelv; a legutóbbi választásokon elbukott magyarellenes Fico pártjának népszerűsége folyamatosan emelkedik; a szlovák állampolgársági törvény módosítását pedig maga a kormánykoalíció akadályozta meg.
És itt engedjenek meg egy rövid idézetet (ami talán érzékelteti a helyzetünket): „Két dolog szent nekem: a szülőföldem és az, hogy magyar vagyok. Ha a házamat, a földemet, a szülőföldemet akarom, akkor nem lehetek magyar, ha magyar maradok, akkor nem lehet tovább itt házam, földem, falum, sírhelyem. Melyiket válasszam?” – írja Ujvári Zoltán, a „Szülőföldön hontalanul” című könyvében. Melyiket válasszam, kérdezem én is? És miért kell 2011-ben, az Európai Unió állampolgáraként még mindig választanom?!
Duray Miklós a megoldáshoz vezető utat lényegre törően így fogalmazta meg: „Ne legyünk szemérmesek, mondjuk ki: a kulturális sokszínűséget csak akkor tudjuk megóvni a jövő nemzedékei számára, ha tudjuk biztosítani a különbözőség fennmaradásához szükséges szerkezeti, és területileg is működő közigazgatási elemeit.“
Hát, ne legyünk szemérmesek, és mondjuk ki, hogy az a politikai akarat, amely kulturális sokszínűség fenntartásához kell, nem más, mint az autonómia, az autonómiák különböző formáinak elfogadtatása, létjogosultságának elismerése az EU tagállamaiban. Egyébként a „magyar szín” lassan, de biztosan eltűnik a környező országokból.
Biró Ágnes, az MKP volt kulturális államtitkára
(Az előadás 2011. április 14-én Budapesten, az „A kulturális sokszínűség esélyei az EU-ban” címmel megrendezett nemzetközi konferencián hangzott el.){iarelatednews articleid=”28141″}
