Pályatársai, ismerősei, művészetének tisztelői Quittner János alkotásaiból összeállított ünnepi műsor keretében köszöntötték szombaton az életének 70. évfordulójához közeledő koreográfust. A színpadon egy nem mindennapi, a felvidéki magyarság életéhez, népművészetéhez szorosan kötődő életmű rajzolódott ki előttünk.
Mindezek megálmodója egy szerény, egyszerű, közvetlen ember, mindnyájunk szeretett Jancsija, aki hétévtizedes élete során küldetésének tekintette hagyományaink újrateremtését. Keze alatt táncosok százai lettek a már-már feledésbe merült mozgáskultúránk: a magyar néptánc avatott művelői. Hogy ez pályafutása befejeztével is így maradjon, arról egyik legkedvesebb „gyermeke”, az általa megalapított Szőttes néptáncegyüttes gondoskodik. Köszöntésére újra csizmát húztak volt és jelenlegi tagjai, hogy együtt ropják a verbunkos, a friss és lassú csárdás nézőket is megmozgató, szívet, lelket melengető táncfiguráit. Közben a filmvásznon a táncot velük ropta a mester is: az előttünk pergő filmkockákon láttuk őt régi önmagaként, szalmakalappal a fején táncolni, a próbateremben szíjon nyakában lógó öngyújtójával tüsténkedni, a népművészeti fesztiválok színpadának deszkáin műsort rendezni, vagy éppen fűben heverészve táncosai között beszélgetni. 1984-ig elképzelhetetlen volt egy országos vagy járási Csemadok-rendezvény határozottságot sugárzó személye nélkül. A néptáncnak egy makacs falusi gyermek konokságával teremtett egész Kárpát-medencére kiterjedő kultuszt. Koreografált, rendezett, újabb és újabb népi hagyományokat, táncmotívumokat formált élvezetes színpadi köntösbe, csökönyösen ragaszkodva a tiszta forráshoz, amelyből ez a művészet fakadt. Köszönöm a sorsnak, hogy 1979-től öt éven át, részese lehettem ennek a csodának, és testközelből figyelhettem, amint Jancsi gazdag népi hagyományainkból, a sok-sok egyszerű témából, táncmozdulatból egy kerek, élvezetes művészi produkciót formál – mindannyiunk örömére. Ami nekem csak szürke és értelmetlen csizmacsapkodásnak tűnt, az az ő keze alatt legényes virtussá alakult, s a spontán érzelmek és vágyakozások kifejezőeszközévé vált. Egyenes és bátor habitusával, az akkori vaskalapos szocialista kiskirályokat is munkája bűvöletébe tudta vonni. Ennek köszönhette páratlan hazai és külföldi sikereit, azt az erkölcsi és anyagi támogatást, amelyet kezdetben sokoldalú tevékenységéhez kapott. A táncház-mozgalom terjedésével azonban egyre idegesebben, egyre nagyobb gyanúval figyelték tevékenységét, „magyarkodását” és mivel egy tapodtat sem engedett a szocialista ideológia és az elvtársak elvárásának, s nem engedte, hogy a „proletár szellemiség” munkájára rátelepedjen, lassan osztályidegenné vált. Pedig akkor nagy „csínytevésről” álmodott a Jancsi, és vele álmodtam én is, a tanítók énekkarának akkori énekeseként és szervezőtitkáraként. A Szőttes, az énekkar és a Matesz színészeinek közös produkcióját álmodtuk Gömbaszög színpadára, amelynek akkorra már címe és tartalma is volt: István, a király. Az ő rendezésében és koreográfiájával Szörényi-Bródy-Boldizsár alkotásának felvidéki ősbemutatóját tervezgettük már legalább két éve, de az akkori hatalom ingerülten állt ellen Jancsi minden józan érvelésének, pénzt a rockopera megvalósítására, a szerzői jogok megvételére nem adtak. Már akkor féltek attól, hogy a gombaszögi völgyben, húszezres tömeg előtt az opera olyan tüzet gyújthat, amelyet lehetetlen lesz eloltani. Inkább engedélyezték számára a bécsi utat, ahová családjával szeretett volna kijutni. Sorsa további története már mások számára is ismert. Amikor a dunaszerdahelyi emlékműsorában videón feltűnt az ausztráliai magyarok segítségével Melbrourne-ben Quittner által megrendezett István a király rockopera, munkánk közös öt évéről ezek az emlékek jutottak eszembe. Jellemzően quittneri cselekedet volt, hogy szándékának megvalósításában semmilyen hatalom nem tudta megakadályozni. Elment, körülutazta a fél világot, de az álmát akkor is megvalósította, a rockoperát saját rendezésében színpadra állította.
A tiszteletére adott műsor után Csáky Pál, aki az MKP Országos Elnökségének tagjaként, de Quittner János régi tisztelőjeként magánemberként is köszöntötte a neves népművészt, ugyan ezeket az emberi erényeket emelte ki a pályafutását értékelve. Tapintható volt a szeretet, amely a közönség és a pályatársak felől Jancsi felé áradt. A szakmai sikerek, a pályája során a koreográfusi és rendezői munkájáért kapott kitüntetések, díjak pedig az elismerésről, a megbecsülésről szóltak, amit Quittner János szellemi öröksége méltán megérdemel. Ugyanebből a forrásból fakad Jancsi felé a tisztelet és köszönet szava is, mert Pozsonyvereknye szülötte egy percre sem feledkezett meg arról, hogy honnan jött. Az igazi nagy emberekre jellemző szerénységgel és alázattal nyúlt a ráhagyott apai és anyai örökséghez, a magyar népművészet hagyomány- és tánckincséhez, amely neki köszönhetően is vált ország-világ előtt elismertté, megbecsültté. Személyének is hála, hogy ez a ragyogó kincs, a magyar népművészet még elevenen él napjainkban is, és része az emberiség egyetemes kultúrájának. Jancsi személye és munkássága már teljesítette azt az elvárást, amit Jedlik Ányos, tanáremberként az iskolából távozó diákjainak szellemi útravalóként csomagolt: Az igazak örökké élnek!
Kedves Quittner János, drága Jancsink, az Isten éltessen közöttünk még nagyon sokáig!
Felvidek.ma, Dunajszky Géza
{iarelatednews articleid=”30121″}
