Az utóbbi napok szlovákiai eseményeit bizonyára sokan sokféleképpen fogják még magyarázni. Politikai elemzők, újságírók – ki-ki a saját szemléletmódja szerint – megpróbálnak választ adni, arra a kérdésre, törvényszerű volt-e, hogy Iveta Radičová kabinetje megbukjon, illetve volt-e mindennek értelme.
Egy biztos, alig van ma olyan ember az országban, akit ne foglalkoztatnának bizonyos szinten az elmúlt napok történései. A postán sorban állva, a villamoson utazás közben vagy egy kávézóban ülve akarva akaratlanul fültanúi lehetünk az ilyen ország sorsát latolgató beszélgetéseknek. Persze ahány ember, annyiféle vélemény. Van, aki Sulík pártján áll, van, aki a jobboldalt siratja, mások meg örülnek Fico várható diadalittas visszatérésének.
A televíziós beszélgető és vitaműsoroknak is többnyire a kormány bukása a témája. Hallottam már politikai elemzőket, politológusokat, politikusokat meg művészeket is arról elmélkedni, hogyan látják ők a történéseket, érdemes volt-e beáldozni a szlovák jobboldali kormányt az európai mentőalap megszavazása érdekében. Persze itt is különbözőek a vélemények, vannak érvek pro vagy kontra, s tulajdonképpen azt is mondhatnánk, mindenkinek megvan a maga igazsága. Elgondolkodtató volt azonban az egyik ifjú művész véleménye, aki mint kifejtette, azért támogatja Sulíkot meg a mentőalap bírálóit, mert az általuk hangoztatott ellenérvek sokkal érthetőbbek a számára, mint a mentőalap megszavazása melletti érvek. Való igaz, az ember sokkal könnyebben megérti, hogy miért nem kell adnia a sajátjából a másiknak, mint a fennkölt szólamokat a szolidaritásról, az egymás megsegítéséről. Az átlagpolgárnak ugyanis az számít, ami rövid távon úgymond a bőrére megy. Mit neki az euróövezet jövője vagy a nyugati felvevőpiac elveszítése, ezek számára nem húsbavágó kérdések. Az utca emberének, akinek van mit tennie, hogy egyik hónapról a másikra megéljen, hogy családja számára elő tudja teremteni a legszükségesebbeket, nehéz elfogadnia, hogy az állami kincstárba csorgatott adóeuróiból még neki kell másokat támogatnia. Mondjuk például a nálánál jobban élő görögöket. Csak mert azok nem mondtak igazat és csaltak, amikor az európai országok szövetségének tagjai lettek. Leegyszerűsítve ez a helyzet.
Biztos, hogy volt igazság abban, amit Sulíkék állítottak. Az is biztos, hogy Európa nem nagyon tud megoldást a válságra, pillanatnyilag azt sem tudni, hova fejlődik még a dolog, s valószínű, hogy nem ússzuk meg áldozatok nélkül. Így aztán akár még rokonszenves is lehetne Sulíkék „elvhű” és kitartó kiállása, ha… Ha nem motoszkálna a fejemben az a fránya kisördög, ha nem lennének kétségeim Sulíkék őszinteségét illetően. Ha nem látnám bizonyíthatóan minden tettük mögött a populista szándékot. Mert ha Sulíkék valóban őszintén gondolták volna a mentőalap-ellenességet, ha nem csupán a mentőlap társadalmi népszerűtlenségére alapozva próbáltak volna nagyobb támogatást szerezni pártjuknak ebben a helyzetben, amikor már egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kormánykoalíció nem húzza ki a választási időszak végéig, akkor nem vágták volna kaján mosollyal a pénzügyminiszter fejéhez, hogy nyugodtan szavazzák csak meg a mentőalapot az ellenzéki Smer segítségével, aztán majd kormányozhatnak együtt tovább, mintha mi sem történt volna. Ennél a pontnál, akik még hittek Sulíkék őszinte szándékában, azok valószínűleg nagyot csalódtak. Mert ha Sulíknak tényleg az elv lett volna fontos, akkor ilyet sohasem ejtett volna ki a száján. Ha valóban az elv lett volna neki a fontos, akkor abban a helyzetben azt kellett volna mondania Ivan Miklošnak, ha a Smer segítségével megszavazzátok a mentőalap kibővítését, az SaS kilép a kormánykoalícióból. Akkor még talán elhittem volna, hogy ez az interneten verbuválódott mozgalom megérett, és megérdemli, hogy politikai pártnak nevezzék. De nem ez történt, így számomra Sulíkék tette nem „elvhű” kiállás, még csak nem is precedensteremtés. Csupán nem hitték el, hogy idáig fajulhatnak a dolgok, egy bizonyos pont után meg már nem lehetett hátraarcot vezényelni, mert úgy vélték, az lenne csak az igazi presztízsvesztés.
De nehezen tudom elfogadni az OKS három képviselőjének érvelését is, akik azt mondják, nem Iveta Radičová kormánya ellen szavaztak, szavazataikkal csak a zsarolást utasították vissza, egyébként is nem az ő szavazatukon múlott. Véleményem szerint ilyen helyzetben egy komoly párt ilyet nem nyilatkozhat. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a két szavazást a kormányfő összekapcsolta, már a kormány léte volt a tét. Hogy lehet-e ezt zsarolásnak nevezni, az már abban a pillanatban csak másodlagos vagy inkább sokadrangú kérdés volt. A konzervatív pártnak tehát el kellett döntenie, hogy az euroszkepticizmusuk fontosabb vagy a kormány léte. Ők az elsőt választották. Én még ezt is elfogadnám, ha az egész mentőalapos nyűglődés közepette nem lett volna egy pillanat, amikor úgy tűnt, van esély a megegyezésre. Amikor Sulík előállt a javaslatával, a konzervatív párt sietett gyorsan lenyilatkozni, ha az SaS megszavazza a mentőalapot, akkor ők is átértékelik az álláspontjukat. Nos, ezért nem hiteles számomra az OKS érvelése, mert ha akkor – euroszkepticizmus ide vagy oda – hajlandók lettek volna akár vissza is lépni, miért nem tették meg ezt a végső szavazásnál is.
Tévedés ne essék, eszmefuttatásommal nem a kormánykoalíció álláspontját védem, hiszen hibát hibára halmoztak. Ez a kormánykoalíció valóban nem érdemelte meg, hogy tovább kormányozzon. Ahhoz sem fér kétség, hogy Radičová – bár sokan nagy reményeket fűztek hozzá – gyenge kormányfő volt, ha Ficónak valamiben, ebben száz százalékig igaza van. Bebizonyosodott, hogy a Fico visszatérésétől való félelem nem elegendő ahhoz, hogy ezt a „tákolmányt” hosszú távon összetartsa. Ehhez több kell, sokkal több. Egy biztos: a kialakult helyzetnek nincs igazi győztese, csak vesztesei vannak, kisebbek és nagyobbak. Nehéz idők várnak ránk, nehéz lesz az elkövetkező öt hónap. Tegnaptól ugyanis elkezdődött a választási kampány, amely valószínűleg fagyos, hideg és csúszós lesz. S ki tudja, hogy az első márciusi napsugarak, elhozzák-e számunkra a remény sugarát is.
Felvidek.ma, Dunajszky Éva
