Előrebocsátom: tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem fognak egyetérteni az alábbiakkal, én azért mégis eljátszom egy kicsit a gondolattal: mi lenne ha…
A szlovák államhatalom szemében szálka vagyok, mert magyar vagyok. Az az állam, amelynek (még) adófizető polgára vagyok, keresi a módját, hogy hogyan szlovákosítson el, vagy ha nem tud, akkor miként lehetetlenítsen el a szülőföldemen? Embereket szólít fel és idéz be az állam, hogy elvegye tőlük a szlovák állampolgárságot, mivel ők – vállalva így is a magyarságukat – felvették a magyart. Megdöbbenve szembesülünk az újabb és újabb hatalmi ostobaságokkal, amelyek a mindennapi életünket és ezzel a lelkünket keserítik meg.
Mi lenne, ha befejeznék?
Mi lenne, ha már nem kertelne többet a szlovák államhatalom? Minek mindig álcázni és leplezni a magyargyűlöletet? Állítson be ismét vagonokat a déli állomásokra és oldja meg egyszer s mindenkorra a magyar kérdést úgy, mint ahogy annak idején Sztálin javasolta: „magyar kérdés – vagon kérdés”.
Mi lenne, ha bátrabbak lennének? Megtennék?
Mi lenne, ha ez megtörténne? Európa megszólalna végre? Vagy Brüsszel elintézné ezt is azzal, hogy „nemzeti hatáskör”…?
Mi lenne, ha az uniós nagyhatalmak és az uniós nagyemberek nemcsak az izlandiakat, a görögöket meg az olaszokat szeretnék megmenteni pénzért, hogy oda ne vesszen a saját pénzük is? Mi lenne, ha tekintettel lennének egy félmilliós magyar közösségre is, hogy teljesen oda ne vesszen a még megmarad becsületük?
Mi lenne, ha nemcsak az uborka görbületét és az első osztályú krumpli méreteit szabályozná az Európai Unió, hanem azt is, hogy az unión belül lehet-e két államnak is állampolgára az uniós polgár?
A szlovák államhatalom azt gondolja, hogy szalonképessé tette a magyargyűlöletét egy állampolgársági ellentörvénnyel. A mostani kormány – egy teli padlásnyi ígérgetés és kufárkodás után – szerencsétlen csődtömegként, engedi, hogy ez az égbekiáltóan ostoba rendelkezés hatályban maradjon! Sőt mi több, még érvényesíti is… Bármivel fog takarózni az önmagát demokratikusnak mondó Radičová-kabinet, tény az, hogy az ő időszakában postázták a rendőrségi idézéseket és az igazolvány-leadási felszólításokat azoknak a honfitársainknak, akik nyíltan vállalták, hogy immár magyar állampolgárok lettek. Fico elültette, Radičová és Bugár, meg nevelgette ezt a gyomtörvényt. Kitéphette volna, de nem tette, tehát – közvetve bár, de – engedte nőni… Bizony a történetírás lapjaira úgy fog bekerülni ez az időszak, hogy „Radičová, Sulík, Figeľ és Bugár koalíciójának idején elvették a szlovák állampolgárságot azoktól a felvidéki magyaroktól, akik magyar állampolgárok lettek”. Ez van, uraim!
Mi lenne, ha emiatt az érintettek elszégyellnék magukat?
Mi lenne, ha nem azt magyaráznák, hogy hogyan nem lehet, hanem egyszerűen napirendre tűznék a gyomtörvény kitépésének ügyét?
Mi lenne, ha – parlamenti egyeztetések és egyezkedések nélkül – kiderülne végre, hogy hogyan vélekednek rólunk a szlovák honatyák akkor, ha nincs alkupozíciónk?
Mi lenne, ha nem a privát jövőjükkel és lagzilajcsikkal foglalkoznának azok, akik azzal etetnek, hogy minket (is) képviselnek?
Mi lenne, ha végre kimondanák: melyik oldalon képviselnek minket?
Mi lenne, ha a „hivatalosok” nemcsak keresnék a partnereket, hanem találnának is partnereket? Vagy netán nincsenek számottevő partnereink a többségi térfélen? Ha ez így van, mi lenne, ha ezt végre kimondanánk?
És mi lenne, ha az identitásomat, az életemet, a családomat, a gyermekeimet, s a szülőföldemet érintő kérdésekben végre nem nézne buta kis amatőr műkedvelőnek engem a „politikai elit” egyetlen tagja sem?
Mi lenne, ha most az egyszer megfordítanánk a dolgot: a képviselő urak és asszonyok most ne egymás szavazatáért és egymás partnerségéért egyeztessenek, egyezkedjenek, vagy éppenséggel üzleteljenek a parlamentben! Kell a szavazatom? Azoknak is, akik a parlamentben vannak és azoknak is, akik nincsenek ott? Dolgozzanak meg érte! Egyezkedjenek velem, egyezkedjenek velünk!
Most értem el igazán a vékony jégre: mi lenne, ha azt mondanám: amíg a magyarságom és a felvehető magyar állampolgárságom miatt – akaratom ellenére – elveszíthetem a szlovák állampolgárságomat, addig nem állok szóba egyetlen szlovákiai politikussal sem; amíg nem változtatják meg ezt az ostoba gyomtörvényt, addig ne számítsanak rám! Sem a figyelmemre, sem a szavazatomra! Mi lenne, ha bekeményítenék, és azt mondanám, hogy amíg megfélemlít ez az állam, addig nem vagyok hajlandó hozzájárulni az állam politikai működéséhez, vagyis a parlament összetételének alakításához sem!
Mi lenne, ha megértenék az érintettek, hogy addig hiteltelen minden szó és minden jelszó, hiteltelen minden plakát és nagygyűlés, hiteltelen minden ígéret és program, s hiteltelen minden „kisebbségi érdekképviselő” is, amíg ez a megfélemlítő, léleksorvasztó törvény hatályban van!
Mi lenne, ha kimondanám: lobbizzanak, egyezkedjenek, tárgyaljanak, sírjanak, követelőzzenek, fenyegetőzzenek, verjék az asztalt, vagy kezdjenek éhségsztrájkba, de érjenek már el végre valamit! Valamivel többet, mint 44 nyomorult aláírás egy elfekvő alkotmánybírósági beadványon…
Mi lenne, ha ez lenne az érdekképviseleti rátermettségük vizsgája?
Mi lenne, ha nem mennék el szavazni? Sem parlamenti pártra, sem parlamenten kívüli pártra.
Mi lenne, ha nem vennék részt sem az előrehozott parlamenti választásokon, sem a helyhatósági választásokon, de még az európai uniós választásokon való részvételemet is felfüggeszteném? Az elnökválasztást, az éppen aktuális elnökfajtára való tekintettel, meg sem említem…
Mi lenne, ha azt mondanám: nem bojkottálom én a választást, csak elnapolom! Úgy, mint a kormány és a parlament az állampolgársági törvény módosítását. Ha a kedves politikus urak és hölgyek találtak fontosabb megtárgyalnivalót, mint a nacionalista kisebbrendűségi érzésből fakadó állampolgársági gyomtörvény módosítása, találhatok én is fontosabbat…
Mi lenne, ha a választások napjára a családom számára sokkal nagyobb horderejű programot találnék ki, mint hogy elmenjek és a szavazatomért küzdők közül bárkire is leadjam a voksomat?
Mi lenne, ha ezt valóban megtenném?
Mi lenne, ha ezzel nem lennék egyedül?
És mi lenne, ha most az egyszer nem néznék le a választási küzdelemben részt vevők a bennünk (még) élő magyar identitást, ami sokunkat ma is kötelez! Nem a piros-fehér-zöld szalagos macskák sorsára gondolok, hanem arra, hogy minden vékony jégre tévedt, keserűségből fakadó gondolat ellenére is, tudom, hogy mire kötelez a magyarságom: a felvidéki magyar létem! Tudom, hogy szükség van a szavazatomra, erre az egyetlen voksra is! És hiszem, hogy ezt sokan, nagyon sokan tudják velem együtt, minden fájó érzésünk és minden „mi lenne ha” gondolatunk mellett is!
Mi lenne, ha ezzel Önök nem élnének vissza?
Dr. Somogyi Alfréd
református lelkipásztor
