jegyzet01

Bár hivatalosan még nem kezdődött el a választási kampányolás időszaka, bármerre is nézünk, tömény kampány vesz körül bennünket minden oldalról.

Kikerültek az első billboardok is az utcákra, közterekre, házfalakra meg útszélékre, hogy egy frappáns (vagy kevésbé megnyerő) jelmondattal megpróbáljanak rábírni bennünket: szavazzunk az általuk hirdetett pártra. De hogy tényleg nyakunkon a kampányidőszak, az abból is látszik, hogy az évnek ebben a szakában hagyományosan megsokasodott bálok mellett – elvégre farsang lévén itt a mulatozás ideje – megszaporodtak a lagzilajcsis rendezvények, no meg a lakossági fórumok, összejövetelek is.
Egy ilyen lakossági összejövetelről készült tudósításban olvastam a környezetvédelmi miniszter újabb aranyköpéséről is. Mert hogy nem ez volt az első, ami elhangzott a szájából. Nem is olyan régen például, amikor a környezetvédelmi alap pályázati pénzeinek szétosztásakor az MKP polgármesterei által vezetett falvak hátrányos megkülönböztetését rótták fel neki, azzal próbált visszavágni, hogy azok, mármint a polgármesterek „egy része tudatosan saját településük lakói ellen cselekszik, amikor nem engedélyezi a nagybefektetők letelepedését, mert attól tart, hogy ezáltal megváltozna a lakosság és a választók összetétele”. Hát elég morbid dolog egy magát magyarnak mondó miniszter szájából hallani ilyet. Nem tudom, hogy eme kijelentése okán végül is bocsánatot kért-e Nagy úr a polgármesterektől, ahogyan azt az MKP az önkormányzati alelnöke révén írásos nyilatkozatban kérte tőle, de máris itt egy újabb morbid kijelentése.
A környezetvédelmi miniszter ezúttal arról beszélt, hogy a szlovák-magyar feszültség, amely az államnyelvtörvény elfogadását követően alakult ki, mára megszűnt, köszönhetően a pártja és az európai módon gondolkodó szlovák pártokkal történt megegyezésnek. Azt, hogy kik is ezek az európai gondolkodású szlovák pártok, most nem kívánom bővebben részletezni, csupán széljegyzetként megjegyezném, hogy számomra nem lehet európai egy olyan kormánykoalíció egyetlen pártja sem, amely saját állampolgárait sorozatosan fosztja meg akaratuk ellenére az állampolgárságuktól. A magyar-szlovák feszültség állítólagos megszűnéséről meg már egy korábbi jegyzetemben kifejtettem a véleményem, hangozzon el ez ügyben is csupán a jegyzet végkövetkeztetése: a magyarellenesség nem tűnt el, csak enyhén látensebb lett. Ott lapul a felszín alatt, s várja, a kedvező alkalmat, amikor fokozott erővel újra előtörhet.
A miniszter azt is mondta, hogy vegyes házasságban élőként „fontos neki, hogy a kisebbségek a többségi nemzettel egyenjogúak legyenek – anélkül, hogy jogaikért erőszakos módon harcolniuk kelljen”, s hogy pártja, a Most-Híd ehhez nyújtott egy alternatívát. De miféle alternatívát? A felvidéki magyarság eddigi történetében még csak úgy tudott elérni valamiféle sikert, ha igenis, erőszakos módon harcolt érte. Mutassanak egyetlen olyan szlovák pártot, amely magától – a testvériség jegyében – bármit is kínált volna nekünk? Hiszen még a szlovák Alkotmányban rögzített feladatot: a nemzeti kisebbségek jogállásáról szóló törvény létrehozását sem teljesítették majd 20 esztendeje. Pedig lett volna rá mód, csak éppen a szlovák politikai pártok akarása hiányzott – még a Dzurinda-kormányok idején is. Hol volt itt egy szlovák párt egy átfogó kisebbségi programmal? Mindmáig még az Alkotmány szerint is csak másodrendű állampolgárai vagyunk ennek az országnak… Miféle együttműködés, miféle siker? Vagy az talán a siker, hogy már nem mindig büntetnek bennünket, ha használjuk az anyanyelvünket? Közben meg mosolyogva megfosztanak bennünket az állampolgárságunktól, ha törvénytisztelő állampolgárokként bevalljuk, hogy felvettük egy másik ország állampolgárságát? Mert a Fico-féle ellentörvény megváltoztatása a nagy együttműködési szándék közepette nem sikerült?
De a most-hidas környezetvédelmi miniszter csúcsmondata még csak ezután következett. Azt találta mondani, hogy pártjának sikerült a feszültségeket csökkenteni, „úgy, hogy az itt élő emberek otthon, biztonságosan érezhessék magukat, és hogy ne legyenek vágyaik az autonómiák vagy akármilyen más útlevelek iránt.” Drága miniszter úr, jómagam nagyon nem szeretném, ha maga vagy bárki megmondaná, hogy én miután vágyakozzam és miután ne. Én már átéltem egyszer ezt eddigi élet során egy szocializmus nevű rendszerben, úgy hogy köszönöm szépen, nem kérek belőle. Ha elegendő pénzem becsületes munkával már úgysem lehet ebben az országban, akkor legalább a vágyaim maradjanak meg. Még ha sokan azt állítják is a vágyakról, hogy béklyóba kötnek bennünket. De én inkább Anatole France nézetét osztom, azaz: „Ha élünk, akkor vágyunk”. S csupán rajtunk múlik, hogy a vágyaink konkrét célokká váljanak.

Dunajszky Éva, Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”31918″}