A március 10-i előrehozott parlamenti választások számos tanulsága közül az egyik legfontosabb talán az, hogy az egész magyar nemzetpolitikai stratégiát úgy ahogy van, mindenestől ki lehet dobni a kukába és lehet helyette csinálni egy teljesen újat.
Nem azért, mert nem lenne mögötte becsületesen elvégzett munka, szakértelem és odaadás, hanem mert olyan alapra épült, amelyről az említett napon bebizonyult: valójában nem is létezik.
A magyar nemzetstratégia képletében ugyanis az alapegység a közösség, vagy ha úgy tetszik: nemzetrész. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar közösségekről beszélünk, melyek irányába fogalmazódik meg az egységes magyar nemzet alapkoncepciójából fakadó, de az adott közösség sajátos helyzetét és igényeit figyelembe vevő program a magyar kormány részéről. A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes vagy helyettes államtitkár tehát a „felvidéki közösség” képviselőivel tárgyal, amikor mondjuk az MKP székházába látogat, a „felvidéki magyar közösséget” mint egészet igyekeznek támogatni annak szervezetein keresztül s a gyertyák is a „felvidéki magyar közösségért” égnek, mikor fájdalommal szembesülünk a népességfogyás brutális számadataival. Egyszóval: olyan fogalommal operál a jelenlegi magyar nemzetpolitikai műhely – benne nem csak a döntéshozókkal és az érintettekkel, de a magamfajta tollforgatókkal is, így tehát e rövid gondolatmenet afféle önkritikaként is felfogható – amely mögött nincs valódi tartalom. Egyszerűen nem létezik. Olyan, hogy felvidéki magyar közösség – nincs. Nem tudom, volt-e egyáltalán valaha is. De legkésőbb 2012. március 10-től ez világos és egyértelmű.
A közösség ugyanis – többek között – arról ismerszik meg, hogy mindenekelőtt ilyenként határozza meg önmagát, amiből aztán egy sor további sajátosság fakad. A közös érdekek, célok és legalább alapvonalaiban az ezek megvalósításához vezető út. Az a valami, amit felvidéki magyarságnak hívnak, sajnos híján van ezeknek. Híján van mindenekelőtt a közös célnak, amely alapján mint önálló közösség lenne megragadható. Nem véletlenül nincs szüksége tehát etnikai alapú pártképviseletre, hiszen az igényei egészen mások, mint amit egy ilyen jellegű párt tudna kielégíteni. Azokra tökéletesen megfelelőek a standard politikai pártok, melyek a szokásos ideológiai-politikai törésvonalak mentén helyezkednek el a politikai palettán. Szó sincs egységes felvidéki magyar közösségről, így aztán alapjaiban kérdőjeleződik meg a magyar nemzetpolitika azon törekvése, hogy ennek a „közösségnek” a parlamenti képviseletét támogassa. Mint hallhattuk a kampány során, a magyar kormány számára kulcsfontosságú lenne, hogy az MKP, mint a felvidéki magyarság érdekképviseleti szerve a pozsonyi parlamentbe jutva képviselje a közösség érdekeit. Sajnos tévút.
A felvidéki magyart általában nem érdeklik ezek a (nemzetpolitikai) célok, vagy nem eslősorban ezek. A közösség ennél a feltételezettnél sokkal de sokkal kisebb szinten létezik, ezeket nevezhetjük mikroközösségeknek vagy mikrorégiónak, mindegy, a lényeg, hogy talán e szerint kellene átfogalmaznunk az egész stratégiánkat, amely a Felvidék magyar jellegének megőrzésére irányul (ez talán elég tág és rugalmas fogalom ahhoz, hogy magába foglaljon minden lényeges elemet). A legkisebb helyi közösségekben gondolkodhatunk ezentúl, ezek megmaradásáért, fejlődéséért, önrendelkezéséért dolgozhatunk. Újra kell raknunk az alapokat, mert ezek nélkül a szilárd építőkockák nélkül teljesen értelmetlen „nagyban” próbálkozni és a parlamenti székekért folytatott küzdelembe bekapcsolódni, országos problémák megoldásán törni a fejünket. Valódi, élő kis magyar közösségekre gondolok, mikor a fentieket lejegyzem – nem magyarul beszélő emberek összességére…
A „na és mindezt konkrétan hogyan?” – kérdésére a lehető leghamarabb el kell kezdeni keresni, kutatni a válaszokat, megoldásokat, mert sajnos nem a legboldogabb négy esztendő elé nézhet most az úgynevezett felvidéki magyar közösség…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
