Húsvéthétfő lehetett hajdan a napéjegyent követő nap, a termékenységünnep napja, amikor elég magasra hág a Nap ereje ahhoz, hogy most már a legények induljanak jó korán a lányos házakhoz.
A december végi örömünnepet, januári dínom-dánomot, februári farsangot követően neki lehet látni a benső tisztulásnak, kinek-kinek lelkiereje, eltökéltsége szerint, hiszen a természet törvényeiben megnyilvánuló világrend úgy kívánja, hogy az égalattiak a tavaszi napfordulókor tisztultan fogadják a fényt, helyet teremtsenek magukban a világosságnak. Az ősszel felhalmozott élelem maradékát felélő farsangot tehát böjt követi. A böjt a kinti eseményekkel párhuzamosan, amikor tél és nyár, éjjel és nappal, sötétség és világosság, árnyék és fény, halál és élet között épp eldőlni készül a küzdelem, nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem tisztulását is eredményezi. A böjt azt a megújult ürességet, kezdeti tisztaságot szándékozik megteremteni az emberben, amelyben azután megjelenhet a tavasszal ereje teljébe lépő Nap, azaz az igaz öntudat fénye. A böjt felkészülés, várakozás, előkészület, a szabadság bizonyítéka, az önuralom, uralom a világ és a test, önmagunk felett.
A magyarok valaha a Nap járásához igazították benső teendőiket és ezáltal ünnepeiket is. Tiszta szoláris naptárukban a Húsvét napja a tavaszújév kezdete, a fény tavaszi győzelme lehetett, a szokások, szertartások szimbolikája is ezt támasztja alá. Nem volt mozgó ünnep, ami változtatja az időpontját, csak mióta a keresztény luniszoláris időszámítás van érvényben. Így az utóbbi századokban a tavaszi napéjegyenlőség helyett a Húsvét minden évben a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdat követő vasárnapra esik.
A Húsvét, amelyben egyesül az ősi tavaszünnepi tisztulás- és termékenységvágy, régen is valószínűleg napokig tartó ünnep, szertartások sorozata volt. Virágvasárnapon a lányok és asszonyok vízbe hajítottak vagy elégettek egy női rongyruhába öltöztetett szalmabábút. A bábú, a banya, azaz öregasszony a télen elöregedett földanyát jelképezi. Hasonlóan zajlott ez a február végi télkihordás szokásához. Lehet, hogy hajdan ez egy ünnep is volt, akkor még, amikor a falu határába vitték ki a bábút, hogy a határt évközben el ne verje a jégeső. A szomszéd falubeliek botokkal, husángokkal felszerelkezve azonban már ott vártak, mert ők sem akarták, hogy a tél, a fagy, akárcsak jég formájában is visszatérjen az ő vidékükre. Ilyenkor a két falu lakói összeszólalkoztak, majd közös egyezséggel a határra vetett szalmabábún töltötték ki haragjukat. Virágvasárnap tehát kivitték a telet, de mindjárt be is hozták a tavaszt a megújuló természetet szimbolizáló zöld ágakkal. Mindez azt mondja számunkra, hogy rituálisan mi is kihajíthatjuk ódon, meghalandó, meghaladandó gondolatainkat, terveinket és a kinti természettel egyidejűleg megújulhatunk.
A zöldágjáráshoz, ágszenteléshez előző nap gyűjtöttek ágat a fiúk. Főként barkát törtek, mert a megáldott, megszentelt barka gyógyító, gonoszűző hatású, de alkalmas rontás, mennydörgés, tűzvész és jégeső elhárítására is, egyszóval szinte minden elemi csapástól megóv. Villámlás ellen úgy véd, hogy nagy vihar közeledtével meggyújtják a pimpónak nevezett barkát és ha a füstje bejárja a ház minden zegét-zugát, akkor nem csap a házba a mennykő.
Az ünnepet megelőző hosszú böjt, test és lélek több héten keresztül tartó tisztogatása, a természet megújhodása megkívánta a ház tájékának megtisztítását is. Nagyhét vagy sanyarúhét tehát a húsvéti nagytakarítás, a házak, istállók, ólak tisztításának, meszelésének ideje volt. Virághétnek is nevezték, így ez volt a virágmag vetésének időszaka. Mást azonban nem volt jó ilyenkor földbe vetni, mert úgy tartották, csak virágozna a vetemény, de nem hozna termést.
Nagycsütörtökön fiatal csalánból főztek ételt, ez a legszigorúbb böjt idején az egyik leghatékonyabb, vértisztító hatású étel. A fiúk, akik néhány napja zöldágat szedtek, ezúttal kereplőkkel jelezték az idő múlását. A nagy zajjal voltaképpen a gonosz szellemeket kergették, űzték távol, hiszen minden alkalommal, amikor a sötétség és a világosság között küzdelem kezdődik, megnyílik az Alvilág kapuja. Éjjel az elhúnytak szellemei hazalátogatnak, odahagyják őrhelyeiket. Kincslátó időnek tartották e napot, amikor néhol csak egy órára, máshol két éjszakára is megnyílnak az addig őrzött kincsespincék és kincsekkel lehet megrakodni. Hogy honnan lehet tudni, hogy hol van a kincs? Például hajnalban ki kell menni a temetőbe, ott egy sírra kell ülni és tükörbe nézni. Aki a tükörben lángot pillant meg, az ebben az évben kincset talál.(43.) Az igazi kincsre persze önmagunk mélyén lelhetünk ekkor, ami lehet a tükör jelképezte igaz önismeret, vagy egy kiaknázandó képesség, egy eddig felfedezetlen adottság, tehetség, de egy megvilágító erejű gondolat is.
Nagypénteken napfelkelte előtt a patakban háromszor megmártóztak vagy az onnan hazavitt szépség- és egészségvarázsló vízzel, de szigorúan kinn a szabadban, a kút melletti vályúban megmosdottak. A víznek szótalannak kell lennie, vagyis sem menet, sem jövet nem volt szabad megszólalni, hogy ne fogjon rajtuk az igézés. Talán mert “hallgatni aranyat ér”, de inkább a korai kelés és a friss víz áldásos hatása miatt aranyvíznek nevezték, máshol meg hollóvíznek, mivel “a holló ilyenkor mossa a fiát”. (44.) Ez a tisztálkodás – próbáljuk csak ki! – szépséget, frissességet ad az embernek, úgy mondják, hogy az esetleges bőrbajok ellen is hatásos, sőt szeplők is eltüntethetők – ha máshol nem, hát bévül, s így makulátlanokká válhatunk.
E naptól nem szítottak tüzet, sőt kioltották a parazsat. Nem volt szabad, de így nem is lehetett kenyeret sütni, tésztát viszont szabad volt dagasztani. A benső és külső természet harmóniájának megteremtését egyaránt célozta a embereket és a világot felépítő elemek tisztítása, ami a tűzszentelés és vízszentelés szokásában maradt fenn. A naptári fordulatokkor, hogy erejét növeljék, mindig tüzet gyújtottak, áldozatot mutattak be a Napnak. A házi tűzhely melegéhez évente egyszer gyújtottak csak tüzet hajdanán, mégpedig nagyszombaton vagy a nyári napforduló idején.
Mindkét alkalommal, így tavasszal is a jövendő élet ígéretei, a gyerekek voltak a tűzrakás felelősei: ők gyűjtötték, hordták össze a máglyarakáshoz szükséges fát. A tűz begyújtása eredetileg úgy történt, hogy még ártatlan fiúk dörzsöltek össze két kemény és puha, fallikus és kimélyített, hím és nő, tehát ismét csak a termékenységet idéző – fát, a gerjesztett izzást kóccal felfogták és ezzel a lánggal gyújtották be kelet felől a régi, használt fákból négyszögre, négy égtájba rakott máglyát. A tavaszi tűzünnep hálaadó ünnep volt a Teremtőnek az újrakezdődő éledésért, életért. A természetben megtapasztalható körforgásban végső soron az öröklét ígérete rejlett, hiszen így a végérvényesség, a halál csak látszólagos, csalóka, tehát legyőzhető.
E napon tartották a vízszentelést is, talán tisztító füvekkel, amiket esetleg meg is gyújtottak, vagy netán felizzított patkót dobtak a vízbe. A máglyából azután a tiszta tüzet, a vízből tiszta vizet úgy, hogy minden porta kapjon belőle a faluban ilyenkor a fiatal fiúk hordták széjjel, akik tiszta romlatlanságukkal nem szennyezhették be az épp megtisztított elemeket. Az így nyert újtűz adta a forróságot a főzéshez, s később a meleget a kinti zimankó ellen.
Nagyszombat éjjelén, húsvétvasárnapra virradóra tartották a határjárást (45.), egyrészt hogy mágikus védőkört vonjanak a tavaszi vetés köré, másrészt hogy a közösség legfiatalabb tagjait megismertessék a határhalmokkal, határjelekkel. Az ősi szokás zajcsapással, dobolással is együttjárt, hogy a körbejárt területtől távoltartsák a számtalan formában ártható gonosz erőket, miként ez imájukból is kiderül: “Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, a falunktól a tüzet, idegeneket, adj bő termő esztendőt s békességet!”(46.) Kitisztították az útjukba eső forrásokat is, így ez a szertartás nekünk személyiségünk határainak körbejárását, azaz saját korlátaink, egyben lehetőségeink felülvizsgálatát jelentheti, valamint alkalmat ad arra, hogy megtisztítsuk benső forrásainkat is, ahonnan szellemünk éltető erőt nyerhet.
Húsvétvasárnap dologtiltó nap volt “embernek, asszonynak” egyformán. Aki ekkor a mezőn dolgozik, annak elveri a termését a jég, aki befog, azt is szerencsétlenség éri. Az asszonyok, lányok nem főzhettek, varrhattak vagy seperhettek, dolguk csak a tojásfestés volt.
A tojás, mint világtojás az ősvízzel és a benne lévő élet csírájával a kozmosz időtlen ősállapotának szimbóluma. Ősi képzet a női őselv tojta tojásból kikelő, születő, kibomló világmindenség, ami megtalálható a székelyeknél is, szerintük Tündér Ilona az első húsvétkor madár képében tojta a Napot és a Holdat. A Nap és a Hold megszületése a kettősség létrejöttének pillanata. A tojáson belül mint annak sárgája és fehérje jelennek meg, míg a felső héj az égboltozatot, az alfél a földet jelképezi. A festett tojások évezredes jelrendszere, az égtájkeresztes díszítéssel, negyedeléssel jelzett napfordulók a rendezett világmindenséget jelenítik meg.
A tojás összetett szimbolikájára utal, hogy számosat találtak régi, évezredes sírokban is. A pirosra, a vér, az élet színére festett, díszített tojást annakidején a holttest mellé, a vállához vagy a sarkához helyezték. Ez a természet tavaszi megújulásának, körforgásának élménye alapján az újjászületés, a folytatódó, újrateremtődő lét reménységét hordozta, a bizakodást, sőt bizonyosságot az öröklétben. Hiszen ahogy a tojás kemény, csontszerű, élettelen héja mögötti rejtekben is az új élet búvik, aképpen a földkéreg alá, a föld méhébe, magzati létbe költöző halott lelke számára is adott a halhatatlanság és újjászületés, (vagy legalább) az újraszületés, újrateremtődés lehetősége.
Húsvéthétfő lehetett hajdan a napéjegyent követő nap, a termékenységünnep napja, amikor elég magasra hág a Nap ereje ahhoz, hogy most már a legények induljanak jó korán a lányos házakhoz. Vízbevető hétfőnek is nevezték, mert a legények hajdan a patakhoz vitték, később inkább vödrökben hozott vízzel locsolták a lányokat, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges szaporulat érdekében szimbolikusan megtermékenyítsék őket. Ilyenkor hétfőn, a Hold napján minden leány Boldogasszony, a szülést segítő, életadó istenanya, anyatermészet megjelenítője, aki mint Földanya ugye tavasszal termékenyül meg a belévetett magtól, s mint Szülőboldogasszony – az életfa vagy világfa női alakja, az égen Tejút – pedig épp háromnegyed esztendő, kilenc hónap múlva, karácsonykor szüli meg az új Napot.
A lányok kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után és a locsoló legényeknek piros tojást, kokannyát ajándékoztak, ezúttal mint a termékenység jelképét, sőt hímes tojást, mert az a here szimbóluma is. A tojásokkal játék kezdődött, a fiúk versengve, vigyázva ütötték és gurították, sőt dobálták: egyes helyeken egyenesen a Nap felé hajigálták. Amíg a tojás a levegőben volt, addig szertartásos mozdulatokat végeztek, különféle lépéseket, forgásokat, karmozdulatokat tettek, versengtek, ki tudja a legbonyolultabb mozdulatsor után elkapni a tojását.
A tojást itt mint a Földanya szimbólumát dobták az ég, a Nap felé, hogy a mennyei nászt, az év legeslegvégén újjászülető Nap megfoganását, a világ megújulását, a teremtés minden esztendei megújítását segítsék. De az is lehet, hogy a tojásdobálással saját erejüket adták jelképesen a sötétséget épp legyőző Napnak, hogy ezzel hozzájáruljanak égi pályája emelkedéséhez, a nappal további növekedéséhez – saját termékenyítő erejüket, hogy egyúttal a fény majdani születését segítsék. Így segíthetjük mi is ekkortájt, hogy a világosság erősödjék, nőttön növekedjék bennünk. Ezzel a nappal véget ér a böjt, a húsvéti ünnep nevében is az rejlik, hogy a tisztulás után ismét vehetünk magunkhoz húst.
In: Csörgő Zoltán: A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében című munkájának részlete
Fotó: Felföldi Baranta Szövetség
Felvidék.ma
