Vasárnap ért véget a XXXI. Országos Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár. Minden évben ezrek özönlenek – az utóbbi időben már – a sportarénába, és most aztán tényleg volt mit ünnepelni. Negyven éve rendezték az első táncházat, a mozgalom pedig azóta is él.
Négy teremben zajlottak folyamatosan a programok, a szervezők most is egy helyre sűrítettek mindent a táncháztól az etnomozin át a népzenei kamarakoncertekig. A Kodály teremben mindkét nap a zeneiskolák növendékei zenéltek, az estéket magyarországi és határon túli néptáncegyüttesek gálaműsora zárta, szombaton pedig több helyen is tartottak táncházakat. Az idén is bebizonyosodott: nem kell „beavatottnak” lenni, hogy aki a táncháztalálkozóra téved, mindezt az első perctől élvezze. A sportaréna folyosóin szinte négyzetméterenként más zene szólt: itt kis-magyarországi verbunk, amott dudazene, az elegybe beszűrődött egy kis gyimesi keserves, vagy épp kalotaszegi legényes. A negyvenedik évforduló szép elismerése, hogy a Balin ülésező UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottsága 2011. november 25-én egyhangú szavazással felvette a magyar táncházmódszert az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. Ugyanezen a listán egyébként szerepel már a korábban felvett busójárás is.
Táncházmozgalom 40 – lázadni népzenével:
Az első táncház 1972. május 6-án nyílt meg Budapesten a Kassák Klubban Sebő Ferenc, Novák Ferenc, Halmos Béla és Martin György részvételével, majd sorra szerveződtek az újabb és újabb magyar, illetve a közelebb-távolabb élő népek zenéjét, táncait bemutató, hagyományőrző táncházak. A mozgalom hatására a táncokat elkezdték változtatások nélkül, a falusi adatközlők alapján színpadra alkalmazni és táncolni a nagyvárosokban is. A táncház ötlete a Bihari együttes táncosaitól származott, akik frissen megélt széki élményeiket akarták megosztani három másik táncegyüttessel egy zártkörű rendezvényen. Sebő Ferenc elmondása szerint a Bihari együttes tagjai széki ruhába öltöztek a Liszt Ferenc téri könyvesbolt klubhelyiségében, és széki pálinkával kínálták az érkezőket. A bemutatandó széki táncokhoz azonban élő zene is kellett, amit Sebő Ferencék szolgáltattak. Az emberek bejöttek az utcáról, a rögtönzött táncháznak hatalmas sikere volt, de Magyarországon akkoriban gyülekezési tilalom volt érvényben, és a táncestet szervező Lelkes Lajosék nem akarták a nyilvánosság elé tárni a rendezvényt. Sebő Ferenc viszont a rendszer szigora ellenére szerette volna, hogy mindenki számára elérhetővé váljon a magyar népzene és néptánc – nem adta fel. Az első, mindenki számára nyitott táncház végül 1973. november 13-án nyílt meg a Fővárosi Művelődési Ház körtermében.
mno.hu, Felvidék.ma
