Olvasom Andruskó Imre Quo vadis szlovákiai magyar iskolák? című jegyzetét, s közben egyre azon jár az eszem, hogy a merre kérdésre a legritkábban adják meg a választ. Miért?
A jogállást és felelősséget tekintve egy igazgató elég erős kényszereknek van kitéve. Ezért, ha valóban kíváncsiak vagyunk a lehetséges jó válaszra (jó alatt azt értem, amin 5-10-20-30 év múltán sem kell sokat igazítani), akkor egy független, széles látókörű tanárt kellene találni annak megfogalmazására. Fel is vetődik bennem pár kérdés: Van-e a mai alma máterek tanári karában ilyen tanár?, Hajlandó lenne-e (feltételezve, hogy van ilyen személy) az illető leírni az erre vonatkozó meglátásait, s azt közzé tenni?, Szokás-e kikérni tanárok véleményét az iskola jövőjére vonatkozó kérdésekben?, Elvárás-e a jelenlegi iskolarendszerünkben az ilyen döntéshozatal?
A kérdéseket lehetne folytatni, de váltanék.
Anno cca 40-50 évvel ezelőtt voltak a komáromi előd gimnáziumnak is olyan tanárai, mint pl. Gáspár Tibor, Oláh Imre, akiket volt szerencsém személyesen ismerni, s még néhány társuk, akiknek nem volt szükségük igazgató, miniszter, vagy más tisztségviselő útmutatásaira, jövőképére. Tudták, mi a dolguk, s maguk szabták meg maguknak azt, amihez rendületlenül tartották is magukat. Rájuk mondta volna az akkori szemlélő, hogy tudták, merre kell haladni.
Az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebb tanárember van, aki egyrészt jól felkészült az igazságok kimondására, másrészt van annyi tartás, egyéniség benne, hogy nem ijed meg semmiféle titulusoktól, ostoba törvényektől, rendeletektől, sem olcsó divatoknak nem hódol, és ezek ellenére jól teszi a dolgát. Ha vannak ilyenek, akkor jó felé megyünk. Ha nincsenek, akkor bolyongunk, talán néha-néha még jó irányba is megyünk egy keveset, ám rövidesen eltévesztjük az ösvényt, mert lila ködök vagy átláthatatlan sötétség üli meg körülöttünk a tájat, s azt hisszük, hogy a jó irányt megtartottuk. Miközben már néhányszor találkoztunk saját magunkkal szemközt az úton, s ettől sem ébredt fel bennünk a gyanú, hogy tán elő kéne venni az iránytűt, hátha még a mágneses tér nem bolondult meg körülöttünk. Ezt érzem a mai helyzetről, ám azt is ki kell mondani, hogy valószínűleg az oktatásügy irányvesztése/ tévelygése egyáltalán nem egyedi mai világunkban. Inkább az volna a meglepő, ha az oktatásügy képes volna tartani a jó irányt, miközben körülötte megbolondulni látszik a világ, ahol az önző hazudozók terelik a nyájat, amibe sajnos az oktatásügy is beletartozik igazgató úrral s velem együtt.
Ilyen körülmények között nem marad más lehetőség, mint bízni abban, hogy egy felsőbb hatalom azért csak törődik velünk, s bár számunkra kifürkészhetetlen utakon, ám mégis a helyes cél felé terel.
„Sajnos, ez az egyszerű matematikai kényszerűség okozza majd azt, hogy az iskolai hálózat komoly racionalizációja elé nézünk. Bár az alapiskola alsó tagozatát és az óvodát minden kisközségben, ha lehet, fenn kell tartani, a felső tagozatos oktatást egy-egy mikrorégió megegyezése szerint a központi falvakban kéne biztosítani.” – írja Andruskó Imre.
Érdemes megkérdezni azt a néhány korosztályt, aki személyes élményei alapján tud véleményt mondani a fenti javaslatról. Azt is jó lenne megválaszolni, miért éppen az ötödikesek/hatodikosok lennének azok a kivételezettek, akiket a szerző sújtana bizarr ötletével. Továbbá érdekes kérdés volna a megtakarításokról annak tükrében beszélni, hogy az ilyen váltás általában a beilleszkedés rögös útján úgy cca egy évig szokott tartani. Kérdés: Gondolt-e az ötlet felvetője arra, hogy a tananyag összeállításakor ezt a parányi tényt figyelembe vegye?
Ugyanakkor határozottan ki kell mondani, hogy a jelenlegi pedagógusképzés az adatközvetítő funkcióra összpontosít. Szinte teljesen a periférián kezeli a nevelői funkciókat, a személyiség alakításáról szinte fogalma sincs, vagy ha van is, akkor messzemenően nem érdekli ez a terület, gondolom azért, mert a képzett szakember képébe nem igazán illik bele a felelős szülői magatartás, az önálló, általános „emberi” értékeknek megfelelő viselkedés, társadalmi viszonyulás.
Fent említett kételyeim nem az iskolabusz problémakörét érintik. Talán el kéne gondolkodni a politikai rendszer felkészültségén a rejtetett és összetett problémakörök kezelésére. Személyes véleményem szerint a szlovák társadalom, ha egyáltalán valamikor képes lesz egy jól átgondolt iskolai reformra, az cca 100-150 év múlva lesz talán lehetséges…
Elvárnék ebben az ügyben egy alapos szakmai konzultációt, amelyhez modellező környezetet és alapos értékelést feltételezek nem csak a szlovák nyelv ismeretére vagy PISA kérdőívekre terjedően…
Varga Lajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”34444″}
