Máthé János kassai születésű szobrász június 5-én hajnalban szülővárosban elhunyt, kilencvenedik születésnapja előtt néhány nappal.
A neves szobrász 1922. június 14-én látta meg a napvilágot. Szülei a kassai kórház területén, a 6-os pavilon alagsorában laktak. Édesapja betegszállító kórházi kocsisként kezdte, majd karbantartóként és fertőtlenítőként dolgozott. Két leány és egy fiútestvére volt.
A premontrei gimnáziumban érettségizett. Nagyon fiatalon került az orosz frontra. Puskatussal verték szét a fejét. Bajtársa mentette meg. 1945-50 között a prágai Képzőművészeti Akadémián (Akademie výtvarných umění) tanult Otakar Španiel professzornál. Világéletében hívő ember volt, emiatt kis híján meghurcolták, de időben sikerül szülővárosába visszatérnie. Az emberi élet értelme izgatta, annak értéke és védelme. Azonban nem vett részt különböző kötelező emlékművek faragásánál. Kassán vert gyökeret. De Kisdy Benedek kassai püspökről készült szobrát csak a rendszerváltás után lehetett kiállítani. Számos szobra a köztereket díszíti annak ellenére, hogy posztkubista nonfiguratív módon fejezte ki magát. a fájdalmat, a magányt és egyéb lelki tartalmakat, melyek a keresztyénséghez kötődnek. Az 1960-as évek végén Miskolcon komoly autóbalesetet szenvedett. A koponyacsonttörés majdnem pontot tett művészi pályájára, ám végül ez csak egy hosszúra nyúlt szünetet okozott, még ha a baleset maradandó károsodást okozott.
Mivel nem tartozott a tolakodó művészek közé és ideológiailag sem volt “megfelelően modern”, csak a 80-as években rendeztek kiállításokat számára. 1984-ben, majd 1998-ban Pozsonyban, 1986-ban szülővárosában is. 2010-ben megszületett az első monográfia munkásságáról a Jó keresője (Hľadač dobra) címmel, melynek szerzője Radislav Matuštík.
“Fekete ruhában, fehér ingben, fehér hajjal, a feleségébe karolva befordul a Lőcsei-ház sarkán – és én az utca másik végéről jövet azonnal felismerem, hogy ez Máthé János, a szobrászművész, a huszadik század elején induló nagy kassai képzőművész csoport utolsó mohikánja.” – emlékezik rá Szaszák György. – “Fájó dolog számomra látni, hogy a lassan közeledő Máthé János is már az ő világukba készülődik. Megteheti. Ha már nem is lesz, a szobrai itt maradnak utána.” Máthé János köztéri szobrai – reméljük – velünk maradnak, mert sajnos akadnak fémgyűjtő barbárok, akik el kívánják tüntetni alkotásait.
Néhanapján meglátogatta feleségével együtt Jakoby Gyula festőművészt. Nála ismerkedtem meg vele, majd többször jártam nála a Váralján. Kis és nagy szobrok sorakoztak a polcokon. Rejtélyes mosollyal az arcán kalauzolt műtermében hallgatagon. Nyilván úgy vélte, az alkotások önmagukért beszélnek, fölösleges minden szó. Visszahúzódó ember volt, aki tudta, van mire szerénynek lennie.
Mester, nyugodjon békében, köszönjük munkáit, emlékét megőrizzük! A szobrai majd tovább szólnak hozzánk! Közös anyanyelvünkön.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
