ki a magyar

Mint ismeretes a 2011-es népszámlálás eredményében elveszett 62 061 magyar. Azóta sokan keresik arra a választ, ki is a magyar? Általában megjegyzik az a magyar, aki annak vallja magát. Alább Bodzsár Gyula jegyzete

Azon lehet vitatkozni, hogy ki és miért jó magyar, de a népszámlálási íveken azt kellett feltüntetni, ki milyen nemzetiségű. Ebből adódóan statisztikai szempontból teljesen mellékes, hogy művelt vagy kevésbé iskolázott emberek vallották magukat magyarnak. Mivel a jogalkotásban bizonyos kisebbségi jogok megadását az adott nemzetiség számarányához kötik, tehát számunkra nem lehet közömbös, hogy egy-egy településen hogyan alakult a magyarság számaránya. Mondok egy példát. Szűkebb pátriám egyik falujában a tavalyi népszámlálás során a lakosság mindössze 10 százaléka vallotta magát magyarnak, holott ezen az általam jól ismert 500 lélekszámú településen megkockáztatom, 450 ember otthon, a családban kizárólag magyarul beszél. Ha a polgármester, aki anyanyelvi szinten beszél magyarul, szorosan ragaszkodna például a nyelvhasználati törvényhez, a polgárok ügyintézésük során nem beszélhetnének anyanyelvükön a hivatalban…
Azt, aki magyar származású, de a tavalyi népszámláláskor szlováknak vallotta magát, nem tekinthetjük magyarnak. Legfeljebb annyit mondhatunk róla, ha a magyart anyanyelvi szinten beszélő és író ember, hogy valamilyen oknál fogva /családi, származási, vallási kötődésből/ nagyon közel állnak hozzá a magyarok. Miként számos példa van az ellenkezőjére is, akik akár nálunk, akár Magyarországon magyarként anyanyelvi szinten beszélnek és írnak szlovákul, támogatják a szlovák kultúrát, stb, stb. Jobbára azokról van szó, akik két kultúrán nőttek fel, mind a kettő egyformán közel áll hozzájuk, kettős identitásúak, de nemzetiségük hivatalos megvallásakor azonban, gondolom, őszinte bánatukra, csak egyet tüntethetnek fel: vagy a magyart, vagy a szlovákot.
Én nem írnám le a kevert nyelven beszélő magyarokat sem, mert elképzelhető, hogy huzamosabb ideje szlovák nyelvi közegben élnek, nem áll módjukban gyakran használni anyanyelvüket, s ennél fogva beszédükben valóban erősen keverik a magyar és a szlovák szavakat, ugyanakkor kényszerítés nélkül, senkitől sem befolyásolva – magyarnak vallották, vallják magukat. S csak zárójelben jegyzem meg, elképzelhető, hogy a magyar érdekképviseletet felvállaló politikai pártra szavaztak. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk a címbeli kérdést, a népszámlálás szempontjából egyértelműen az a magyar, aki annak vallotta magát. Mégpedig önként, érzelmi alapon, rábeszélés nélkül, tehát tudatosan vállalta magyarságát.
Ugyanakkor tiszteletet és megbecsülést érdemelnek azok a magyar gyökerekkel is bíró szlovák nemzetiségű és szlovák anyanyelvű közéleti személy/iség/ek, akik lehetőségeikhez mérten különböző fórumokon segítik, támogatják a szlovákiai magyarság jogos igényeit.
De mit kezdjünk azokkal a magyarjainkkal, akik előidézték megosztottságunkat?! Velük kapcsolatban érdemes elgondolkodni gróf Szechényi István szavain: „A szólás még korántsem érzés, a nyelv pergése korántsem dobogása a szívnek, s ekképp a magyarul beszélő, a legékesebben szóló is, korántsem magyar még.”

Bodzsár Gyula, Felvidék.ma