figel-jan02

A politika két nagy alakját nyírta ki eddig a szlovák sajtó. Az egyik, Vladimír Mečiar, a másik Mikuláš Dzurinda. S úgy tűnik, az étvágy nem csillapodott.

Vladimír Mečiar az, akire jót-rosszat egyaránt lehet mondani, egyet azonban elvitatni tőle nem lehet: ha ő nincs, önálló Szlovákia sincs. A történelembe ez fog bevonulni vele kapcsolatosan, s nem a posztkommunista éra sosem látott kapitalizmus-visszaállító kísérletének torzszülött lépései.
Húsz éve, hogy sorsdöntő választások után cseh-szlovák konföderációról kezdett beszélni, aztán kemény tárgyalások kezdődtek közötte és Václav Klaus cseh kormányfő között, aki szigorúan unitárius országról volt hajlandó beszélni, miközben csendesen előkészítette a csehszlovák korona megszüntetését és a vagyonmegosztást. Szlovákiában megszületett a függetlenségi nyilatkozat és az ország alkotmánya, a brünni Tugendhat villában pedig aláírásra került a kettéválási szerződés. 1992-őt írtunk. Az csak a délszláv háborút követően vált világossá, hogy Mečiar kiérezte az utolsó alkalmas pillanatot, amikor még végre lehetett hajtani a trianoni (és párizsi) békeszerződés revízióját a Monarchia északi szláv utódállamában. Egyetlen nagy formátumú szlovák politikai személyiség van Szlovákiában, aki ezt nyíltan elismeri. Ján Čarnogurský, aki 1992-ben önálló csillagról álmodozott Szlovákiának az Európai Unióhoz való csatlakozás pillanatától. (Utólag könnyű tudni, hogy amikor ez megtörtént – 2004-ben -, már lehetetlen lett volna Csehszlovákiát kettéválasztani.) Igaz, Mečiar az államalapítást követően elsárkányosodott, öntörvényűvé vált, moszkvai típusú demokráciaeszmény felé közelített, s még a választójogi törvényt is úgy módosította, hogy legyőzhetetlen legyen… De ami az érdeme, azt elvitatni tőle csak itt, a Tátra alján szokás.

A másik (kis) nagy ember Mikuláš Dzurinda. Mostanában róla sem hallani egy jó szót sem. Mintha senki nem emlékezne – vagy akarna emlékezni rá –, hogy 1998-ban a közép-európai fekete lyukat vette át Mečiar „királysága” után úgy, hogy a közvélemény (a média, a politikai think-thank, a külföldi tanácsadók és szakértők-közvetítők csapata) csinált jobb-közép vezért belőle az ötpárti szlovák választási párt (KDH, DS, SDS, DÚ, SZS), a Szlovák Demokratikus Koalíció listavezetőjeként. (Ahogyan a három magyar párt fúzióját is ugyanilyen kényszer – és közbenjárás – szülte meg, ugyanakkor.)
Dzurinda úgy lett a jobboldal vezére, hogy kikiáltották azzá a média királycsinálói. Az anyapártok vezetőinek egyike sem vezethette a választási koalíció listáját, azon pártelnök, sőt párttag nem is szerepelhetett. Az ötpárti szerződés szerint a választásokat követően lépett volna mindenki vissza a saját anyapártjába, s a választójogi törvény helyreállításával állt volna vissza a régi rend. Csak éppen: a választásokat Mečiar nyerte meg, nélküle kormányt alakítani csak bal-jobb összefogással lehetett, ezt követően pedig Dzurinda még egyszer ugyanabba a folyóba lépni már nem tudhatott. Az ő kormánya idején megszűnt Szlovákia nemzetközi elszigeteltsége, sikerült nagyon gyorsan NATO-taggá tennie az országot, villámgyorsan felzárkóztatni, hogy a visegrádiakkal együtt váljon az Európai Unió tagjává.
Nem kell szeretni Dzurindát sem, de ő kellett ahhoz, hogy keresztülvigye az országon azokat a reformokat, amelyeket társadalmi egyezkedésekkel és egyeztetésekkel, vagy bejáratottabb régi országokban ilyen simán megvalósítani nem lehetett volna. Ténykedésének köszönhetően büszkélkedhet Szlovákia azzal, hogy néhány éve már euró lapul lakosainak pénztárcájában.

Ebben az országban azonban a média azért csinál királyokat, hogy aztán megfossza őket trónjuktól, és a sárba tapossa őket. Elég egy alantas „súgás”, egy beintés, hogy a csahos falka nekiessen a kiszemelt bűnbaknak. Dzurindát politikai ellenlábasa, Robert Fico sugallatára (ny)írta ki a politikából a médiahatalom holmi külföldi postafiók-cégeket és kétes pártfinanszírozást emlegetve, melyet máig nem tisztázott senki, ügyészség vagy nyomozóhatóság sem bizonyított. A kegyelemdöfést Dzurinda a Gorilla-ügyirat kapcsán kapta meg. Annak ellenére, hogy a Gorilla-dossziéban személyesen nem szerepelt. A Gorilla-dossziéban a csúcspolitikusok közül egyedül Robert Fico szerepelt lehallgatottként, lehallgatási feljegyzésben. Pedig ez azt jelenti, hogy Robert Fico járt a konspirációs lakásban (kólát is ivott ott), tárgyalt Haščákkal. Érdekes módon: neki ezt soha nem vetette szemére a szlovák sajtó, mely vele kapcsolatosan felvette a három majom pózát, s nem vizsgálta, a Smer működését és finanszírozását hogyan szövi át a pénzügyi és nagyvállalkozói körök befolyásolási technikája. Tette mindezt annak ellenére, hogy akkor már Ficónak is mögötte volt egy faliújságos tenderes ügylet meg egy Interblue postafiók-céges „nagy rablás”, de még pénzügyminisztere monacói kiruccanása is a J&T-hez  közvetlenül a korona-euró átváltási árfolyam fixálását követően. (Hasonló mértékben csak Bugár Béláról és vállalkozói holdudvaráról hallgatott a szlovák sajtó, de ezt írjuk annak a számlájára, hogy magyaregység-bontó jószolgálati misszióját jutalmazta vele.)

Nos, Robert Fico helyett Ján Fígeľ, a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke az új célpont. Először a pozsonyi „lakásügye” miatt kezdték ki. Amikor csatlakozási főtárgyaló lett Brüsszelben, akkor kapott Pozsonyban lakást, amit ugyanolyan áron vehetett meg, mint én az enyémet, vagy más pozsonyi a saját bérleményét a hatályos jogszabály szerint. Meg kéne neki köszönni azt a munkát, amit főtárgyalóként végzett, el kéne ismerni az ő érdemeit is. E helyett mivel szembesülünk?
Hajtóvadászat folyik ellene is, most éppen a doktori disszertációs munkája ürügyén. Azt vetik a szemére a sajtó buzgó munkásai: olyan témából írt tudományos munkát, ami szorosan összefüggött a mindennapi munkájával, tevékenységével. Pontosabban: annak egyik szelete volt (az európai uniós szociális politika). Az én konzervatív véleményem szerint egy tudományos munkának – de még szakkönyvnek, úttörő jellegű ismeretterjesztő munkának is – éppen erénye az, ha valaki a saját szakterületén megszerzett ismereteit, tudását kamatoztatja benne. Feltehetőleg abban az időben igen kevés olyan ember élt Szlovákiában, aki Fígeľnél otthonosabban mozgott volna az uniós közös politikák kérdésében, és bizonyára fontos dolgokat tudott elmondani előadásaiban, dolgozatában ezekkel kapcsolatosan.
És ha már ebben az országban egyetlen újságírónak vagy egyetemi professzornak sem okoz problémát, hogy nagy büszkén pingálják nevükhöz sokan a RSDr. és PHDr. titulusokat, s a mai napig megbecsült oktatóként állnak a katedrákon, miért éppen az a legnagyobb gond, ha egyes politikusok manapság tudományos címet szereznek? Hisz doktorandusznak lenni manapság tanulást is jelent. (A RSDr.-t annak idején a kommunista párt főiskoláján osztogatták, elsősorban marxista-leninista elmélkedésekért és gyakorlati pártmunkáért. A PHDr.-t meg a nyolcvanas évek közepére oda süllyesztették, hogy már doktori disszertációt sem kértek hozzá; akinek megvolt a diplomája és megvédte a szakdolgozatát, a bölcsészkaron elég volt még egy plusz államvizsgát tennie tudományos kommunizmusból és az adott szakterület valamelyik módszertani szaktárgyából.)

Ebben az országban a média akar politikát csinálni, mellőzve minden értéket és racionalitást. Bohócokat, pojácákat emel piedesztálra, üdvöskéi a Sloták, a Matovičok, a Hlinák, azok, akinek az aranyköpései bárgyúan szórakoztatók, akikkel úgy lehet interjút-beszélgetést készíteni, hogy nem kell felkészülni rájuk-belőlük; mintha csak söröznénk…
A sajtónkat minősítik ezek a témák. Volt néhány plágiumbotrány Európában, kéne egy itthon is. Hát csináljunk: amúgy mucsai módra. Mert egyetlen lap – még a magára oly kényes liberális véleményformáló napilap – sem vette magának a fáradságot, hogy kibányásszon és kivesézzen egy valóban botrányos disszertációt; csak híresztel, és gyanúba kever – jó bolsevik módjára, és minden követ megmozgat, hogy megbuktassa, akit bűnbaknak kiáltott ki. Háborog azon, hogy elveszett a doktori dolgozat, meg azon is, hogy megvan. Nem tudom, olvasták-e a médiamunkások a szakdolgozatot. Vagy tudják-e, hogyan néz ki a doktori képzés nappali és levelező tagozaton… Tudják-e, hogy a felsőoktatás minden szintjén van átjárhatóság az egyetemek között, és hogy a doktori képzés a felsőoktatás harmadik fokozata. És tudják-e, hogy a felsőoktatási intézmények közt is folyik belső háború, különösen most, hogy az új miniszter „rendet” akar csinálni közöttük, s megkezdte a leminősítgetésüket, amihez érveket kell gyártania.
Nem tudom, médiáink belegondolnak-e, kinek a kezében eszközök és milyen célt szolgálnak. Meglehet, Libor Vozárnak, a szlovák rektori konferencia elnökének van igaza, amikor azt mondja: nem vezetne jóra, ha most mindenféle ürügyekkel elkezdenék visszavonogatni egyetemeink a náluk megszerzett tudományos címeket. Ez, ugye, felérne egy harakirivel, s ráadásul Dušan Čaplovič miniszter gondjait is megszüntetné. Ő már nyugodtan hátradőlhetne a székében, s kérhetné a kávécskáját. Hisz a piszkos munkát a sajtó meg maguk az egyetemek végeznék el helyette.

NGYR, Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”35088″}