35930

 A Csallóköz szívében, Dunaszerdahelyen évről-évre megemlékeznek október 6-án az aradi vértanúkról a város központjában található Lipcsey György Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásánál az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékművénél.

A nemzeti gyásznapon a városban fél héttől kezdődött a megemlékezés, amelyen szép számban vettek részt a polgárok. A Szózat eléneklése után Bíró Éva röviden felidézte az 1849. október 6-ára virradóra, majd pedig az aznap történteket. A. Szabó László Dunaszerdahely város alpolgármestere köszöntötte a jelenlevő politikai pártok, társadalmi- és civil szervezetek, a város oktatási intézményeinek és a történelmi egyházak képviselőit. Köszöntőjében így fogalmazott: „Minden megemlékezés lehetőséget biztosít arra, hogy párhuzamot vonjunk a múlt történései és napjaink eseményei közt. Ezen az októberi nemzeti gyásznapon is az aktuális üzeneteket fürkésszük. Felmerül a kérdés: hogyan viselkedtünk volna mi az aradi 13 helyében? Vagy kissé más perspektívából nézve: mit tennének ők ma a mi helyünkben? Most, amikor a riasztó népszámlálási statisztikák és az égbekiáltó közöny árnyékában nemzetünk lombhullásának vagyunk tanúi, nem árt, ha jobban megvizsgáljuk és próbáljuk megérteni a XIX. század közepének törekvéseit. Az 1848/49-es események hátterében elsősorban az állt, hogy új alkotmányos alapokra kívánták helyezni a magyarok és a Habsburg birodalom együttélését. Kezdetben nem az elszakadás volt a dolgok mozgatórugója. A bécsi udvar azonban status quo-t emlegetett, ami valójában jogszűkítést jelentett. A polgárok és a politikai vezetők vállvetve küzdöttek a közös cél érdekében, minden társadalmi réteg együttes fellépése jellemezte a kort. Az emberek egymás szemébe tudtak nézni, tudtak egymásra figyelni. Az aradi vértanúk közt is volt mindenféle ember, akiknek minden bizonnyal voltak jó és rossz tulajdonságaik. Egy dolog viszont kétségtelen: őket nem a politikai haszonszerzés reménye, nem a gazdasági zsákmány féltése motiválta, hanem az együttgondolkodás és az együttműködés lehetősége. A mártírok több mint fele nem magyar származású volt, sőt nyelvünket sem beszélték, mégis életüket adták a magyar ügyért. Vajon más nemzetek fiai közül ma hányan harcolnának törekvéseink megvalósítása érdekében? Hányan csatlakoznának hozzánk minden érdek nélkül akár csak polgári és nyelvi jogaink kiterjesztése, iskoláink fenntartása vagy fogyásunk megállítása kapcsán? Vagy hányan vetnék joggal a szemünkre, hogy miért várjuk mi a megváltó segítséget, ha magunk sem vagyunk képesek összefogni, ha egyesek közömbösen vagy akár büszkén eloldalognak, mert jobb a többséghez, a győztesekhez tartozni, s idővel átveszik azok nyelvét és szokásait. Pedig a jogok biztosítása sohasem jelentheti mások jogainak csorbítását. Egy nemzet formálódása nem mehet végbe más nemzet tagjaival szemben.” A. Szabó László köszöntőjében elmondta, hogy az aradi 13 példájából erőt és hitet kell merítenünk, bár tudjuk, ma már nem elegendő a hit. „Cselekedetekre és példamutatásra van szükség, hogy az összetartozás szálait belülről már senki ne szaggathassa. Ez a mi feladatunk, ez a mi felelősségünk. Hiszen ahogy a IV. században élt pogány latin költő, Claudius Claudianus mondta: „Véghez viszi a csendes erő, amit nem tud az erőszak…” Ne engedjük, hogy a kivégzett mártírok áldozata hiábavaló legyen!” – zárta köszöntőjét a város alpolgármestere.

A megemlékezésen Mgr. Vajda Barnabás PhD., a Selye János Egyetem tanára mondott beszédet, aki két részben fogalmazta meg gondolatait. Beszédének első részében az 1849-es aradi vértanúkról emlékezett meg, azok hősi tettéről, a szabadságvágyról és a miértekre kereste a választ: „Miért? – visszhangzik a kérdés. Katonák voltak, akik tudták, hogy életük a tét. Az azonban nem volt törvényszerű, hogy a halálos ítéletük a teljes magyar nemzet megfélemlítését szolgálta. Miért hát? Egyszerű – csak talán nekünk, mai utódoknak nem olyan egyértelmű. Miért? Mert a kivégzettek a bátorság és a becsület mintaképei voltak.”

Majd beszédének második részében Dunaszerdahely városának történelmi adósságáról beszélt saját egykori katonafiai iránt. „A Csallóköz számos községében van olyan emlékmű, amelyik az 1. és a 2. világháború helyi katonaáldozataira emékeztet. Ezek a gránit obeliszkek azokra a magyar katonaáldozatokra emlékeztetnek, akik Magyarország hadseregében szolgáltak és vesztették életüket. Valójában alig van falu a környéken, ahol ilyen ne volna. Hozzánk nagyon közel, a sikabonyi temető bejáratánál van egy ilyen emlékmű, rajta 35 magyar névvel. Ők Sikabony hősi áldozatai. Egy további ilyen Ekecsen, a szülőfalumban áll, ahol mások mellett anyai nagyapámra, a szászezernyi doni áldozat temetetlen egyikére is emlékezni tudunk halottak napján évről évre. Megdöbbentő, de igaz, hogy Franciaországban és Angliában sok helyen ugyanolyan obeliszkekkel emlékeznek a háborús áldozatokra, mint mi itt a Csallóközben. Mert a halott katona-férj, katona-apa vagy katona-testvér emlékét mindenütt tisztelik a világon.

Az első világháború során a 72. és a 13. gyalogezredben és más lovasezredekben Dunaszerdahelyről legalább 70 magyar katona szolgált – Galíciában, Albániában, Oroszországban és máshol. A második világháborúban legalább félszázan estek el harcban, mások hadifogságban haltak meg vagy eltűntek. Hála a legújabb történeti feltárásnak, ma már sok nevet ismerünk. Ismerjük kb. 70 magyar férfiét az első, és legkevesebb 43 magyar férfi nevét a 2. világháború katona áldozatai közül. Sírjuk nincs. A nevüket ugyanolyan hézagosan ismerjük, mint az 1849-es hősökét. És nincs emlékművük a nőknek sem, akik a fiukat vagy a szerelmüket várták rettegve, vállukon víve hosszú évekig a férfimunka zömét, és nevelve a félárva gyerekeket a zsebkendőszorongató özvegységben. Háborúk áldozatai, állhatatosan szenvendő és imádkozó nők, asszonyok és édesanyák – hol van a Ti háborús emlékművetek? ” – fogalmazott az ünnepi szónok. Egyben megjegyezte, hogy helyes döntést a Városi Önkormányzat idén április 17-i ülésén, amikor november 2-át jelölte ki az I. és a II. világháború áldozatainak városi gyásznapjává. Végül reményét fejezte ki, hogy a városban megépül majd a dunaszerdahelyi katonaáldozatoknak emlékműve is.

Az aradi vértanúkról szóló megemlékezés a Pántlika zenekar és a Dunaág Néptáncműhely műsorával folytatódott, amelyet a koszorúzás követett. Több mint húsz szervezet helyezett el koszorút az emlékműnél és rótta le kegyeletét a hősök előtt. A Himnusz eléneklése előtt még a hagyományokhoz híven az aradi 13 tábornok és a Budapesten kivégzett Batthyány Lajos miniszterelnök emlékére mécseseket helyeztek el az emlékmű talapzatánál.

Dunaszerdahelyen ismét méltóságteljes megemlékezés zajlott a magyar történelem egyik fontos eseményéről, amelyből példát kell merítenie mindenkor annak a nemzetnek, amely szabadságáért, önállóságáért küzd az elnyomó hatalommal szemben.

Karaffa Attila, Pázmaneum/ Felvidék.ma

{iarelatednews articleid=”35906,35924″}