Felhívnám Érsek Árpád úr, valamint a Most-Híd s más pártok „szakembereinek“ figyelmét, hogy a testnevelés órák száma csak kicsi, bár jelentőségét tekintve fontos részét jelenti annak a kérdésnek, amit a politikus urak és hölgyek a sport címszó alatt tárolnak naptáraikban.
Az ilyen statisztikai nézőponttal megfertőzött egyedek elfelejtik, hogy a nevelés sokkal bonyolultabb, sokkal összetettebb dolog annál, hogy a kasszagép szemlélettel a dolog lényegét jelentő s ma már valóban igen égetően szükséges átalakítás érdemi részének még csak a közelébe juthasson a t. politikai testület. Mielőtt javaslataimat megtenném, szeretném, ha az érintettek tudatosítanák, hogy valójában már a problémakör megjelölésére használt terminológiában benne van az előre kalkulálható kudarc oka. Azért mert, amikor valaki csak a rossz átalakításáig, ill. Jobb esetben a megreformálásig jut el, elfeledkezik arról az apró tényről, hogy attól, hogy átalakítjuk a rossz még rossz marad, csupán átalakul, ergo átalakítással a rosszat csupán segítjük a sikeres vírusfejlődés darwini spirálján való küzdelmében. Talán érdemes volna a sport kérdéskörében a modern piacszemlélet eszköztárának lehetséges alkalmazásához nyúlni: Dobjuk ki, vegyünk újat. Ennek a szemléletnek alapkérdése a garanciális idő, amivel egyenlőre csupán a kereskedők, s rajtuk keresztül néhány gyártó is foglalkozik. Valóban jelentős körülménye dolgainknak a garantálható minőségük, ill. annak időben való átalakulása ezért a mélyen átgondolt reformáció elég kemény feladatnak tűnik.
Főleg akkor lesz a feladat nehézsége belátható, ha tisztán látjuk, hogy a mai rendszerben akarunk uniformizált módon nevelni egy ma teljesen kalkulálhatatlan jövő számára olyasmit, aminek a lényegét tekintve még a közelében sem voltunk. Mire gondolok? Arra, hogy úgy nagy általánosságban el kéne jutnunk végre arra a szintre, hogy belássuk a nevelés nem az a terület, ahol a piaci szemlélet elveivel lehet operálni a pácienst. A nevelés ugyanis egyfajta önállóság fenntartást feltételez, tehát egy olyan rendszerben akarunk eredményt elérni, ahol lehetséges az egyedek teljesen elutasító magatartása minden előre eltervezett és elvárható reakciót tekintve. Tehát a sportot illetően feltételezhetjük, hogy a KÖTELEZŐ, mint fogalom és általánosságot feltételező szempont nem fog működni. A kötelező helyett inkább a lehetséges és érdemes jelzők feltételrendszerén kéne rágódni, vagyis azon, hogy a ma szokásos életvitel mellett a fiataloknak biztosít-e díszes politikusunk a sportoláshoz megfelelő feltételeket. A megfelelő feltételeket bár lehet eurókban mérlegelni, ám felhívnám a figyelmet, hogy az euróban mérhető körülmények helyett sokkal inkább azokkal a körülményekkel kéne foglalkozni, amelyek úgy összességükben meghatározzák, hogy pl. szombat délután xy milyen elfoglaltság mellett dönt. Tetszik vagy sem az egyedek ilyen döntéshozataluk során messziről letojják a statisztikai szempontokat, egyszerű kényelmi szempontok szerint döntenek. Plusz még a kényelmi szempontokat is sokszor felülírják csoportokhoz való viszonyukat meghatározó szempontok. Mindent összegezve nagyfokú naivitásnak tűnik, hogy az ilyen szempontrendszerre a kötelező iskolai óraszámon keresztül lényeges befolyást lehetne feltételezni. Sokkal hatásosabb volna, ha nagy politikusaink legalább addig eljutnának, hogy a valóban alkalmazott szempontok szerint hozott egyedi döntések lehetőleg minél nagyobb arányban sportbarátok legyenek. Nem látok más lehetőséget, mint a kényelmi feltételek jelentős átalakítását, megreformálását, illetve azt/annak vizsgálatát, hogy mit tekint a felnövekvő generáció kényelmesnek, kiválasztásra érdemesnek, illetve azt, hogy melyek azok a körülmények, amelyek miatt egyes dolgokat kényelmetlennek ítél meg. Ismét felhívnám a figyelmet, hogy az ilyen vizsgálatokban a statisztikát, mint módszert jobb időben / a dolgok kezdetén/ elfelejteni, mert a statisztikai módszer velejárója a kérdésfeltevés, ami már önmagában tartalmaz egy szempontrendszert, s a mi vizsgálatunk tárgya éppen a mások által alkalmazott szempontrendszerre vonatkozik, ezért a vizsgálat szempontjából minden determinizmus káros. Ha mindenáron statisztikát akarunk alkalmazni, akkor azt csakis és kizárólag utólagos vizsgálati eszközként vehetjük számításba, de még akkor is fenntartásokkal, mert nem mindegy, hogy valamit keresek, vagy a dolgok tengerében szemlélődöm, s ebben a szemlélődésemben keresek támpontokat. Itt a keresés a kulcskérdés, amely feltételez olyasmiket is, hogy pl. teljesen váratlan dolgokat találjak meg, továbbá a dolgok tengerében sok lesz a tőlem idegen, számomra nehezen, vagy szinte teljesen értelmezhetetlen elem is.
Visszatérve a szombat délutáni döntéshez, az első alapkérdés a van kérdése. Van-e a mai fiataloknak módjuk a sportot választani? Nyilvánvalóan az efféle kérdésre más-más válaszok születnek helyi körülményektől függően. Nyilván más válaszok születnek, ha sportnak csupán a versenyszerű sportolást tekintjük, vagy a másik véglet szerint mindenféle mozgást sportnak veszünk. Már csupán ennek a kérdésnek az egységes megválaszolása is jelentős előrelépés lenne, mert már egy ilyen kellő alapossággal kialakított válasz segítségünkre lenne, ha pl. a következő választási kampányban az egyes szubjektumok érdemeit szeretnénk vizsgálni . Továbblépve a szombat délután fiataljaink által hozott döntésekre, /miután fáradságos munkával tisztáztuk a sportlás lényegét érintő kérdéseket/ kezdhetünk rágódni a meglévő illetve hiányzó feltételek kategorizálása, besorolása felett. Nyilvánvalóan az ilyen besorolás szükséges, mert a meglévő feltételek fenntartása ill. az újak létrehozása miatt kell a feladatnak illetékest találnunk, illetve az illetékes hatékony szerepvállalásához sokszor bizonyos anyagi feltételeket is meg kell teremteni. Ki hinné, hogy a PC elé üljek, vagy focizni menjek dilemma eldöntése ekkora intézményi és anyagi hátteret igényel, s hol vagyunk még a tornaórák számától? Rendben van! Tételezzük fel, hogy az ilyen és ehhez hasonló kérdéseken és azok megoldásán túl vagyunk. Viszont újra és újra lesznek szombat délutánok, lesznek fiatalok, akik ilyen-olyan döntéseket hoznak, ám jó ha tudjuk, hogy minden szombat délután új, a döntéshozók is állandóan megújulnak, ezért feltételezhető, hogy a kérdést sose tekinthetjük lezártnak, megoldottnak meg végképp nem, ezért marad csupán az a lehetőségünk, hogy a diárba egy pipát tegyünk, vagy ne tegyünk.
A kérdés már csak az, hogy ez vajon sportnak minősül-e, s nem káros-e az egészségünkre?
Varga Lajos
{iarelatednews articleid=”35878″}
