Esztergomban, a Magyar Nemzeti Vármúzeumban megnyitották a “Kézjegyek és kép-mások” című kiállítás-sorozata harmadik részét, melyen több felvidéki művész alkotásai is megtekinthetők.
A kiállítás a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület szervezésében valósult meg. Kiállító múvészek: Balla András, Bangó Miklós, Bánsághi Tibor Vince, Barcsai Tibor, Berei Zoltán, Bondor Zsuzsanna, Bugyács Sándor, Czafrangó Sylvia, Czirok Ferenc, Dolán György, Farkas Zsuzsanna, Ghyczy György, Gosztola Gábor, Gyõrffy Sándor, Gyügyi László, Hagymás István, Hernádi Paula, Horváth Gáborné, Horváth György, Kántor János, Kaposi Endre, Király Bea, Király-Moss Suzanne, Kocsis Ernő, Kovács Beáta, Kovács Géza, Kõrösi Papp Kálmán, Kulcsár Barbara, Lábik János, Milanovich Ildikó, Nagy János, Nagy László, Németh László, Nyilasi Tibor, Papp Olívia, Pécsi Sándor, Péter László, Rácz Gábor, Ruda Gábor, Selényi Károly István, Schwarz Mária, Szalai Dániel, Végh Éva.
A megnyitón kulturális műsorral közreműködött: Wernke Bernát költõ és Nagy Tímea, az Esztergomi Klubszínpad tagja.
A megnyitó beszédet Csiba Zsolt művészeti író mondta:
“Öröm és megtisztelés itt lenni ezen a sokrétű és gazdag tárlaton, amely a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület „Kézjegyek és kép-mások” kiállítás-sorozata 3. részének alkalma, és ami beszédes példája annak, hogy a Kárpát-medencében az értékeknek egy különleges sűrűsödése tapasztalható. A kiállító művészek közül talán Nagy János szobrászt, Lábik János festőt emelném ki, de valamennyi itt látható művész, szám szerint 43, megérdemelne egy-egy külön elemzést, amire – amúgy nyilvánvalóan örvendetes létszámuk miatt – sajnos most nincs módunk.
Ebből a sokrétű hitelességből fakad a kiállítás megnyitásának dilemmája is, mi lehetne az az általános vezér-elv, ami ezeket az alkotásokat közösen jellemzi?
Mivel hiszek abban, hogy a művészet valami lényeginek a hangsúlyos közvetítését jelenti – akár paradox formában is – annak a kérdéskörnek a vizsgálatára hívnám Önöket, hogy mik azok a létszemléleti alap-elvek, amelyek mozgatják a művészeti tevékenységet, és ami autentikusan kifejeződik ezen a tárlaton is?
A megnyilvánult világban két erő hozza létre a cselekvést, amelynek a műalkotás a kulturális csúcs-kikristályosodása.
Az egyik számára a világ van Istenben…, a másik számára Isten van a világban… Nyilvánvaló, hogy ez a kettő nem hihető egyszerre.
Az elsőt hívhatjuk állandóság-központú, míg a másodikat mulandóság-központú művészeti felfogásnak, de – René Guénon-t parafrazeálva – úgy is nevezhetnénk őket mint szakrális illetve modernista látásmód. Fontos megjegyezni, hogy az „is-is” szemlélet is modernizmus, mert a szakralitás szerint nem lehet Kettő a centrumban.
A szakrális művész számára a Mozgás a kerék küllőihez hasonlatos, míg a Lényeg, mint a kerék közepe mozdulatlan-mozgató…
A modernista látásmód a Mozgásban, az állandó változásban látja a lényeg megnyilvánulását, ezt abszolutizálja, és ha keresi az Örökkévalót, akkor ezen belül keresi.
A békét, a boldogságot a szakrális művész elsősorban a pszichológiai ego háttérbeszorításával, legyőzésével, igábafogásával próbálja elérni, hogy re-harmonizálódhasson a világegyetem rendjével. A szakrális hagyomány számára a halhatatlan lélek és a mulandó lélek fordítottan arányos tételeződés.
A modernista látásmód ezer arcban nyilvánulhat meg, úgy mint anyag-központúság, ember-központúság; élet-központúság; tudomány-; ész-; természet-központúság, de ide sorolható a nihilizmus és az ateizmus is. Itt a „vagyok én és van a világ”, kvázi a pszichológiai ego abszolutizációjáról van szó. Minden egyéb megközelítés számára nem tudás, kitaláció, önáltatás. A modernista emberi ethosz legfőbb parancsa a túlélés, a győzelem a külső fenyegetés, a halál felett.
Ha valakiben esetleg az az érzés támad, hogy a két látásmód a megnyilvánult világban egymás fordítottja-tükörképe, talán nem áll messzi a valóságtól. Ami az egyiknek előnynek tűnik, az a másik számára általában hátránynak, a modernista ember jól akarja érezni magát, a szakrális azt szeretné, hogy Isten érezze jól magát ha ránéz, ami itt sötétség az ott világosság és fordítva, ami az egyik számára a kvalifikáció jele lehet, az a másik szemében diszkvalifikálhat.
A művészetben is kifejeződő mai kor problematikájában – létszemléleti szempontból –, a látszat ellenére, természetesen semmi új nincs… Kvázi 5000 év óta – különféle köntösökben – mindig az az aktuális kérdés, hogy mit kezdjünk a születéssel, az élettel és a halállal.
A szakrális és a modernista szemlélet küzdelméről ad hírt az indo-szkíta Mahábhárata, Kr. e. 3000-ből, erről szól az óegyiptomi szakrális Amon tradícióval szemben fellépő, Fény-Árnyék dualizmust képviselő modernista Aton vallási forradalma, Kr. e. 1350 táján.
Ebből a dilemmából fakad Hérakleitosz, Buddha, Lao-cse és Konfu-cse, szinte egyidejű megjelenése a Kr. e. V.század környékén, majd 500 évvel később Jézus és még 500 évre rá Mohammed fellépése is…
A Római Birodalom utolsó másfél évszázadát lényegileg a profanizált vallásosság, a korabeli „New Age” és a nemi szerepek feszültségei hatották át, ugyanúgy, mint manapság.
A középkor halhatatlan-lélek központú szemléletét a reneszánsz, majd a humanizmus fokozódó világiasság felé fordulása váltotta fel, amely a Francia Forradalomban érte el a csúcspontját, amelynek következményeként, mostanra a mulandó-lélek modernista kultusza vált kvázi egyeduralkodóvá, főleg a nyugati világban.
Mindezek alapján nyugodtan kijelenthető, hogy az esetleg soha nem tapasztalt módon megfogalmazódó művészeti teóriák és megnyilvánulások a két szemléleti hagyomány valamelyikének kifejezői, aktualizált, kor-szerű ruhában, bár ez utóbbi fontossága szerintem a mai világban egy kicsit túl van hangsúlyozva, de talán ez sem véletlenül van így.
Valójában, maradéktalanul egyik látásmód sem tűnhet el, mert az a világ végét jelentené, így a jövőben továbbra is e két szemlélet dominanciájának pulzálása, ciklicitása várható minden pillanatban, minden napban, minden évben, minden életben, minden évszázadban, évezredben és a többi.
Végső soron ez a két, külső és belső erő, feszültség az, ami a művészi megnyilvánulásokat is létrehozza, ebből kifolyólag arra bíztatnám Önöket, hogy időzzenek éberen egy-egy alkotásnál, sokat meríthetünk, tanulhatunk belőlük, önmagunkról, az univerzumról, hiszen egy-egy kép vagy szobor ténylegesen világokat mozgathat meg, ha esetleg figyelmetlenségből nem megyünk el mellettük, ha időt és teret szentelünk nekik, ha koncentrálunk rájuk.
Végül, de nem utolsósorban szeretnék köszönetet mondani az esztergomi Vármúzeumnak és Ruda Gábornak, akik nélkül ez a sokrétű és értékes kiállítás nem jöhetett volna létre.”
