36630

Talán a tolakodó évek sora teszi, hogy amikor az élet kiteljesedésének célegyenesébe ér az ember, érzékenyebben reagál az őt körülvevő szűkebb és tágabb világ történéseire. Vonatkozik ez a családra, a kisebbségi sorsban élő közösségre és a nagyvilág dolgaira egyaránt.

Az elsőt és a harmadikat mellőzve (nem mintha nem lenne mit mondanom róluk!), most csak a kisebbségi sorsközösségünkkel, a szlovákiai magyarokkal foglalkozom, illetve a magyar-magyar kapcsolatok általam is fontos letéteményesével, az Anyanyelvi Konferenciával.
Találó kifejezés a foglakozom, mert az utóbbi évtizedekben ennek a közösségnek az élete, sorsfordulásai mindennapjaim részét jelentik: hol aggódva, hol szorongva, hol pedig reménykedve követem az érkező híreket, hírfoszlányokat, jelzéseket, jelentéseket. És mivel mindezt a nap huszonnégy órájában úgymond a bőrömön is érzékelem, így idegszálaim parabola antennáján szünet nélkül veszem a jelzéseket. Azért pedig nem ez az érzékeny jelzőrendszer a hibás, ha többségében olyan eseményeket hoznak, amelyek nyugtalanítanak, felzaklatnak és az igazat megvallva: álmatlan éjszakákat okoznak. Mert itt van a fokozatosan csepegtetett 2011-es szlovákiai népszámlálási adatok közzététele, amelyre utólag is görcsbe rándul a gyomrom. Például közösségünk számának radikális, mondhatni, hegyomlásnyi csökkenése (az utóbbi tíz évben 62 ezer, húsz év alatt több min 100 ezer!), vagy ezen belül a számomra fontos szlovákiai városok magyar lakosainak a lélegzetelállító visszaszorulása, többek között Kassán, Rozsnyón és másutt. Próbálom magamat azzal nyugtatni, hogy ez csak egy statisztikai adat, amely egyszerűsít, a valóság ennél sokkal bonyolultabb, a kisebbségi sorsmegélés és sorsvállalás pedig sokban hasonlatos a búvópatakhoz, amely egyszer a felszínre tör, máskor üregeken át a mélyben halad, de a saját medrében marad.
A napokban egy volt osztálytársam és kolléganőm temetésén búcsúbeszédemben úgy fogalmaztam, hogy a kisebbségi sors, s ezen belül a kisebbségi magyar pedagógus élete és szolgálata, testet-lelket meggyötrő próbatétel – mártíromság. Mintha a mi létünk alakulása is igazolná (minden hamis együttérzést hajhászó szándék nélkül) Márai Sándor sommás megfogalmazását: A kisebbségek sorsa világszerte tragikus. Mert néhai sorstársam mellett példák sorával tudnám igazolni, hogy a minden erőfeszítést és eredményeket felülíró hazug propaganda (A magyar gyereknek a szlovák iskolában van jövője!) fokozatosan szippantja el gyerekeinket iskoláinkból, ami a magyar pedagógusnál lelki vesszőfutást, önsanyargatást eredményez, s ebbe sokszor önbizalma és egészsége is belerokkan. A fogyó gyermeklétszám, a megszűnt iskolák és a megszűnést vizionáló damoklészi kard villogása nálam egy József Attila vers és kötet címét asszociálja: Nagyon fáj.
A kisebbségi lét különböző állomásait éltük meg az elmúlt évszázadban. A háború után megalázott és meggyötört közösségünk fokozatosan építette ki szerény intézményrendszerét, megerősítette immunrendszerét, közösségi szolidaritását. A gúzsba kötöttség állapotában is sikerült gyarapodni, iskolákat alapítani, a közösséget formáló kulturális hálózatot létrehozni, amely jelentősen növelte az önbizalmat és önbecsülést egyéni és közösségi szinten egyaránt. Igazolódott a közmondás: Teher alatt nő a pálma. Valóban az állandóan kicövekelt mozgástér, a törvény és lelki korlátok megszabta határok, a bizalmatlanság, a megszorítások és az állambiztonság néha fenyegető, máskor komikus okvetetlenkedése ellenére is sikerült gyarapodunk. Számokban, lélekben egyaránt. Igaz, önmagunkra voltunk utalva, de megtartó erőnek bizonyult a Reményik Sándor és Sütő András által is megfogalmazott ahogy lehet, mert odaátról alig érkezett valami: hivatalos nyugtázás, biztatás, elismerés. Ha valami mégis, jeles vendégek képében, mint: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter Keresztury Dezső, Lőrincze Lajos, Czine Mihály, Pomogáts Béla és mások termékeny, igazoló és megerősítő ittlétében. A határon túli más sorstársainkkal pedig csak úgy tartottuk a kapcsolatot, akár a börtöncella lakói: tudtunk egymásról, néha a kopogtatás Morse-jelei el is jutottak a másik oldalra és vissza, de ismereteink egymásról hézagosak maradtak.
Két kezdeményezésünkről szólnék, amelyek az elmúlt közel fél évszázadban fontos eseménnyé – fórummá – nőtték ki magukat. Ezek a Kazinczy Napok és a Fábry Napok. Kazinczy és Kassa kapcsán természetes igényként fogalmazódott meg a magyar nyelv művelésének és védelmének az ügye, amely valóban fontos állomásokat jelentettek a kisebbségi magyar nyelvművelés területén, abból az alaptézisből kiindulva, hogy: kisebbségi viszonyok között csak alázattal és áldozatok árán tartható meg az anyanyelv. A Fábry Napok alapküldetése pedig valahogy így fogalmazódott meg: Fábry Zoltán életének és gondolatainak szellemében építeni és erősíteni a (cseh)szlovákiai magyar kisebbségi glóbuszt, kapcsolatokat keresni az itteni és odaáti többséggel, illetve határon túli más magyar közösségekkel. Mert jogos volt a Fábry feljajdulása: Nem ismerjük eléggé egymást, különösen a határon túli más magyar közösségeket. Talán ennek a felismerésnek lett a következménye az is, hogy a rendszerváltozás-t követő Fábry Napokon először Kassán jöttek össze az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és nyugati magyarok képviselői.
A rendszerváltás utáni magyar-magyar kapcsolatok keresésében, a régi kapcsolatok felújításában és újak megfogalmazásában kiszélesedő dimenziókat nyitott meg 1992-ben a VII. Anyanyelvi Konferencia (AK), Esztergomban. Itt került sor a magyar nyelv, kultúra és hagyományok művelőinek nagyszabású összesereglése és egymásra találása. Számomra, és mellettem több határon túli magyar értelmiségi számára az esztergomi találkozó jelentette az erőszakosan elgereblyézett és hermetikusan lezárt közösségek és egyének közötti kapcsolatok újraindítását, az egymást erősítő gondolatok (stratégiák) és tettek önfeledt lekottázását. Az Anyanyelvi Konferencia tág sátra és légköre újabb impulzusokat nyújtott nekünk is a Kazinczy és Fábry Napok szervezésében. Jótékony hatással volt tartalmuk és kisugárzásuk körének újrafogalmazására. Egyszerre közelebb került hozzánk Budapest mellett Kolozsvár, Szabadka, Ungvár, Lendva, de az angliai, franciaországi, németországi, skandináviai, USA-beli, dél-amerikai magyar műhelyek és ezek képviselői is megjelentek kassai, stószi rendezvényeiken. Egy határok feletti virtuális magyar világot jelentett a mozgalom, ahol a hangsúly a magyar nyelven, a magyar kultúrán és a magyar hagyományok megőrzésén, megtartásán és továbbadásán volt.
Sok olyan jelentős, nemzetközi találkozó maradt meg emlékezetemben, melyeknek máig ható kisugárzása van, például itt Kassán, amikor a XXV. Kazinczy Napokon sikerült emléktáblát avatni a névadónak Kassa Fő utcáján, vagy a Fábry Napokon a neves kassai triász harmadik tagjának, Baróti Szabó Dávidnak. Mindkettő értékét az is növeli, hogy közadakozásból valósítottuk meg – a legsötétebb Mečiar-korszakban! De ugyanolyan fontosnak tartottuk a szatmárnémeti Rákóczi és Ady megemlékezéseket, vagy a hozzánk legközelebb álló kárpátaljai magyar közösség kezdeményezéseit, sikereit. Máig emlékezetesek az AK igényes tanácskozásai, konferenciái, a kisebbségi magyar pedagógusok fórumai, a nyári anyanyelvi és művelődési táborok és más igényes szakmai rendezvények egész sora.
Valamikor a néprajzzal is kacérkodtam, s talán innen ered, hogy a népzene és a néptánc szerelmesei közel állnak hozzám. Örömmel veszek részt találkozóikon, mert a szakmai érdeklődésük mellett ott érzem egy nemes célra felesküdtek összetartozását, szolidaritását és értékeink megbecsülését. Megesik, hogy egy-egy fontos, távolabbi helyen megrendezésre kerülő fellépésekre összeszövetkezve utaznak; egymás eredményeit, sikereit felszabadultan, boldogan nyugtázzák, ünneplik, és még az sem ritka, hogy családi kapcsolataik is ebben a körben maradnak.
Valami hasonló közösség alakult ki az AK környékén is. A Társaság tagjait állandó kapcsolatok kötik össze, jönnek-mennek a hírek, a meghívók, sorjáznak az események, rendezvények. Igaz, hogy az évek súlya (és nyugdíjból egyre nehezebben kigazdálkodható benzinpénz!) meggátolja az embert, hogy a számára minden kedves helyre eljusson, de ez nem csökkenti az összetartozás, a dolgaink állapota miatt aggódó és eredményeink felett érzett büszkeséget, jóérzést. Mert a gyéren csepegő támogatás mindig megoldható volt saját pénztárcából, illetve a szállás, ellátás baráti, családi vendéglátással. Ebben példaként említhetem Czine Mihályt, aki a nyári művelődési táborok, irodalmi estek után ilyenformán hárította el kiadásainak a megtérítését: Ugyan, hagyjátok. Nekem volt ajándék, hogy itt lehettem veletek, és legalább ennyivel segíthetlek benneteket!…
Külön kell szólnom a Nyelvünk és Kultúránk folyóirat szerepéről. Az AK összekötő ideghálózata volt, amely a szakmai színvonal mellett negyedévenként hozta a közösségi és társasági híreket, léleképítő gondolatokat. Valóban egy virtuális magyar világot jelentett, amelyben közel kerültek a legtávolabbi pontok is, emberi és közösségi formákat öltöttek a tudomány és művészet igényes tételei-témái. A folyóirat által betekintést nyerünk az amerikai, svédországi, burgenlandi és más magyar közösségek – műhelyek életébe. A sajnálatosan korán távozott Nagy Karcsi, aki az AK által mindnyájunknál családtagnak számított, nekem is erősen megígérte, hogy a legközelebbi hazautazásakor Kassát is útba ejti, de váratlan halála miatt erre már nem kerül sor.
Az egyedüli napilap – Új Szó – hasábjain már negyedszázadnyi tanulmány, hozzászólás jelent meg Ki a magyar? témakörben, amelyekben tudományosan, politikailag, érzelmileg próbálják megközelíteni ezt az aktuális kérdéskört. Apropója az egésznek: a a 2011-es népszámlálási mutatók, a szlovákiai magyarok számának tragikus csökkenése. Nyilvánvaló, hogy kétszer ennyi értekezés is kevés lenne a téma részletes körbejárásához, engem mégis meglep, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – kevés szó esett a több mint két évtizedes (cseh)szlovákiai magyar politizálás árnyékairól közösségünk életére. Arról, hogy a politika mennyire banálisan egyszerűsít és inkább szegényit – naponta győződhetünk meg. Napnál világosabb, hogy kisebbségi egymásrautaltság elmélyítésére a politikánál alkalmasabb a kultúra, mert a kultúra összeterel, élteti a közösség melegét; a pártpolitika megoszt, kiszorít, gyűlöletet táplál. A kisebbségi politizálásban ezért aktuális lenne valamiféle modus vivendi kialakítása a kettő között, vagy legalább valami ésszerű közelítés, mert nem elég csak egy közösség képviseletére szakosodni, miközben a pártokrácia, a kiszorítósdi és négyéves kampánykommunikáció közösségeinket inkább megtörte, mint erősítette, tagjait sok helyen egymás ellen fordította. Az eredmény: több településen kisebbségünk közéleti tényezői beszélő viszonyban sincsenek egymással! Miközben az alapvető politikai, gazdasági és szociális célok megfogalmazása, képviselete és elérése fent és lent egyaránt elmarad. Mindezek láttán Szekfű Gyulával mondhatjuk: Valahol utat tévesztettünk… (Jut eszembe: nem volna haszontalan ilyen címen egy össznemzeti önvizsgálatot is elvégezni!)
Fábry Zoltán időtálló üzenetei között van az is, hogy a kisebbségi magyart a többségi magyarral mérik, ami azt jelenti, hogy egy konszolidált, gazdaságilag és politikailag erős anyaország a legfőbb támasza és éltetője a határon túli kisebbségi magyar közösségeknek. Ebben nincs szerencsénk, mert az Antall-kormány jó szándékú kezdeményezései után nehéz lenne példaként tekinteni a magyarországi közállapotokra. Mintha Márai korábbi üzenete időtállónak bizonyulna ma is: Magyarországot nem az álhazafias mágia alkotja meg újra, hanem a munka, a józanság és az akarat, a halálmegvetés és a nagylelkűség. Kézenfekvő, hogy példaként éppen az AK iránti szűkkeblűséget hozom, pedig ma is érvényes Klebelsberg Kunó megállapítása: Olyan állam még nem volt, amely azért ment volna tönkre, mert túl sokat költött a kultúrára.
Az őszi depresszió akaratlanul is megüli az ember lelkét. A sötét, behemót felhők nemcsak az égbolton gyülekeznek, hanem az ember lelkében is gondok, bajok, szomorúság formájában. Különösen akkor, ha az elmúlásról, a megszűnésről, valami erőszakos kiiktatásáról van szó. Valahogy ilyenkor magunk is meghalunk egy kicsit. Mert az AK tevékenysége és működése az elmúlt húsz esztendőben része volt életemnek, életünknek. Nem azt mondom, hogy megszűnésével – József Attilával szólva – meggörbül a világ gyémánttengelye, mert az már ebben a civilizációs káoszban úgyis elgörbült. De Társaságunk tevékenységének a beszüntetése sebeket nyit és okoz, mindenképpen szegényit, különösen bennünket, határon túli magyarokat. S ha két esztendővel ezelőtt Beregszászon az AK XII. Közgyűlésén az volt a dilemmám, hogy koromra való tekintettel vállaljak-e még szerepet a mozgalomban, mostanra dilemmámat mások oldották meg. Megszűnik a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – az Anyanyelvi Konferencia és folyóirata a Nyelvünk és Kultúránk. Azért így mégis fáj.

Nagyon fáj!

Máté László, Felvidék.ma