A Magyar Kultúra Napja alkalmából a kassai Szent Gellért Pasztorációs Központban ünnepeltünk. Duray Miklós a Magyar kultúra és a nemzet címmel tartott előadást, majd Czimbalmosné Molnár Éva kassai főkonzul KEKF 2013 programjairól tájékoztatott.
Az előadás előtt Béres Viktor Reményik Sándor Ige c. versét szavalta el. Majd Havasi Judit Duray Miklós könyvéből olvasott fel egy ide illő fejezetet. Az est házigazdája Filipkó József, az MKP Kassai járási elnöke és Pásztor Zoltán, a Szent Gellért Pasztorációs Központ lelki vezetője volt.
Duray Miklós előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy január 22-én miért is ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját és nem a magyar nemzetét. Kölcsey Himnusza egy olyan korban született, amely az egész nemzetet megpróbálta újrafogalmazni, értelmezni, talpra állítani. Vörösmarty szavaival, visszaidézni a régi dicsőséget. A 18. sz. vége és a 19. eleje a nemzeti újjáébredés jegyében telt, amely új értelemmel ruházta föl a nemzet fogalmát. Ez a magyarok esetében másképp zajlott le mint más nemzetek vonatkozásában. Ugyanis nem egy állapotot akartunk kijavítani, hanem egy letűnt állapot újraébresztésére törekedtünk. Ami a 16. sz. első felében ránk szakadt katasztrófa következménye volt. A Magyar Királyság akkor elveszítette függetlenségét. A valódi katasztrófa 1526-1541 között zajlott le. Az azt megelőző állapot visszaállításáról álmodott a magyar nemzet államalkotó része.
Nézzük meg nemzet szavunk származását. Az egy tőről fakad a nemzetséggel. Az etelközi vérszerződés a különböző politikai gyökerű törzsszövetségnek a megpecsételése. Ezáltal tudatilag vérségi kapcsolatba kerültek egymással. Ez a tudat kovácsolta egy nemzetté a magyarokat. A család és a nemzetség volt a társadalom alapja. A törzs már politikai képződmény.
A nemesség kiváltságos rétege lett az irányító rész, mely elvesztette függetlenségét, mert a magyar korona idegen kézbe került. A 18. sz. végén ennek ellensúlyozására indultak különböző mozgalmak. Maga a felvilágosodás, a trónfosztási kísérlet – nyilvánítsuk törvénytelenné a Habsburgok uralmát – a függetlenség óhajtását jelentette, mely folyamatosan megjelent a magyar történelem során. Esetenként a politika, a vallás vagy a kultúra területén. Ennek egyik hordozója Zrínyi Miklós, a kor legműveltebb magyarja és európaia. Az ország egyesítésére és függetlenségére törekedett. Az ellenreformáció/rekatolizáció is erről szólt. Pázmány Péternek az volt a meggyőződése, csak akkor lehet egyesíteni a három részre szakadt országot és kivívni annak függetlenségét, ha egy hiten van az ország. Ő úgy látta, ez csak a Habsburgok oldalán lehetséges, így a római-katolikus vallást kell elfogadni. De mégis szoros kapcsolatban állt az erdélyi protestáns fejedelemséggel. Az 1606-ban megkötött bécsi békét két év múlva becikkelyezték. Pázmánynak hála, nemcsak a nemesek és városi polgárság számára biztosította immár a vallásszabadságot, hanem a nemtelen pórnép számára is. Pázmánynak nemcsak politikai, hanem kulturális meggyőződése volt, hogy békességgel kell egyfelekezetűvé, egységessé tenni az országot, nem erőszakkal. Kollonics Lipót uralma alatt ezt elfelejtették s ezért a borzalmak borzalma következett.
Ez a gondolat a reformkorban bukkant elő ismét, más formában, amikor a magyar kultúra kezd kiteljesedni. Erről szól a reformkorszak és a 19. sz. költészete. Ennek egyik legfontosabb része, hogy a nemzettel kapcsolatos felfogás kezdett megváltozni. A nemzet részévé vált a haza és jog fogalma. Nemzet, haza, jog: ez egy hármas egység. Ez tette lehetővé azt, hogy átfogalmazódjon a nemzet tartalma és visszaadja annak eredeti értelmét: a nagy közösség egy tőről fakad és egyenlő. Egy dolog köti meg, hogy az egyenlők között van néhány egyenlőbb, mert nemzetségi törzsfőt választották a 7-9 sz.-ban is. Ez sajátos demokratikus berendezkedés jellemzője.
Mikor lehet a nemzetet nemzetnek, a népet nemzetnek és a nemzetet népnek nevezni? Amíg létezett az egy tőről fakadás tudata, addig nemzetről kell beszélnünk, amikor ez meggyengül és különböző népességmozgások következtében összekeverednek a különböző etnikumok (túlnépesedett területekről a török által kipusztított területekre való migráció). A nagy népmozgások következtében változott meg a nemzet fogalma. Más társadalmi közegben történt az újak „összenövése” a régiekkel. A hagyományos nemzettudat elhomályosult, a vegyesség érzése vált uralkodóvá és a nemzetből nép, országlakók közössége lett. Így a nép vagy nemzet mellett kialakul az állampolgárság fogalma, hiszen rendezni kellett a lakosság jogi státusát egymás iránt és az állam vonatkozásában, miközben megszűnt a nemesi kiváltság, mely azért kötelességekkel is járt. Amikor a nemzet néppé alakul, az egy tőről fakadó közösségek vegyes közösségűvé válnak. Egyesek szerint ez a modern nemzet születése és mindenképpen megjelenik az állampolgárság. Ezt ma úgy értelmezik, hogy a nemzet azonos az állampolgársággal, ami nem igaz. Teljesen nyilvánvaló, hogy az állampolgárság jogi kategória, a nemzet egy bonyolult, összetett minőség (érzelem nyelv, kultúra, történelem, kis és nagy közösség kohéziója). Az állampolgárság egyszerűen, egzakt módon megfogalmazható. De a nemzet jogi eszközökkel egyáltalán nem. Ezért vannak gondban a törvényalkotók, főleg az alkotmányok esetében. Mi a magyar nemzet? Mi a szlovák nemzet? De az alkotmány az állampolgárságról szól. Viszont megfogalmazhatja a viszonylatokat. Az alkotmány nem a nemzet műve, de annak érdekében fogalmazzák meg az állampolgárok jogszabályát. Sok vita és sértődés forrása, mert összekeverjük a kulturális és politikai élet funkcióit.
Ha végigtekintünk a magyar történelmen, akkor kevés olyan esemény van, amelyről egyértelműen kimondhatjuk, a nyelv és kultúra államformáló szerepet töltött be. A reformáció ilyen. Azt hangsúlyozta, a nép nyelvén, a nemzet nyelvén kell hirdetni az igét. Az egymástól elkülönülő társadalmi rétegek ugyanazt a nyelvet beszélték ugyan, de nem létezett összekötő kapocs. Amikor magyar nyelven kezdték a templomban dicsérni az Istent és olvasni a Szentírást, együtt volt a főnemes, a nemes és nemtelen. Közös élménnyé vált a nyelv. Kulturális jelentőséget kapott, fontos társadalomalakító szerephez jutott. Az ellenreformáció/rekatolizáció idején felismerték ennek fontosságát. Mindennek következménye, hogy a szlovák is és a magyar nemzet is egységessé vált. A kultúrának ilyen értelemben van társadalmi, politikai hatása.
A politikát nem a kultúra alakítja. Ha a politika valamit elront, akkor jut szerephez a kultúra. Legnagyobb ereje, hogy biztosítja a megmaradást – fejezte be előadását Duray Miklós.
Czimbalmosné Molnár Éva kassai főkonzul tájékoztató előadásáról külön cikkben számolunk be ITT.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
