Ó, az anyanyelv gyönyörűsége! Hogy is önthetném szavakba!? Csodálatos, hogy amikor megszülettem, ezen a nyelven, a magyar nyelven hallhattam meg az első szót életemben, hogy így beszélhetek embertársaimmal, így gondolkodhatok – ezt mind csak köszönni tudom a sorsnak.
Magyar nyelv, édes anyanyelvem, te drága! Felbecsülhetetlen kincsem, mely iránt hatalmas tiszteletet és megbecsülést kell, hogy mutassak. És másoknak is ezt a példát kellene követnie!
Mindig szívesen elmélkedem arról, hogy régen, nagyon régen milyen is volt a magyar nyelv, miben különbözött a maitól. E töprengések során sok mindenre rájöttem. Fájdalmas dolgok, melyek sajnos örökössé válhatnak…
Sokszor előttem látom Nagy – Magyarország képét… Bárcsak még most is így lenne! Egy lenne a magyar nemzet. De így? Széttörtek minket, szétszakítottak. Maradt olyan területe a hazának, ahol szinte csak magyarul beszélnek: a megfogyatkozott, megkicsinyített Magyarország. Szerbia, Románia, Ukrajna és Szlovákia egyes területei pedig – ezek a kis töredékek. Én is az egyikben élek.
Szülőföldem? A Duna-menti síkság jut róla eszembe, a kis falucskánk, templomaink tornyai. Hazám, hazám, édes hazám! Hol vagy, és ki vagy te? Nem tudom eldönteni, mire is gondoljak… Én szívem szerint Magyarországot tekinteném hazámnak. De nem, ezt nem tehetem, hiszen nem vethetem el szlovákiai magyarságomat. Mi, felvidékiek is magyarok vagyunk. Sőt, erős magyarok, és semmiféle töredékek. Vagy mégis? Ha belegondolok, fogyatkozunk. Évről évre kevesebb százalékát töltjük ki Szlovákiának. Mi már csak, ahogy itt neveznek, egy „kisebbség” vagyunk. De próbálunk egyáltalán tenni azért, hogy legyen jogunk itt, Szlovákiában magyarnak lenni, magyarul beszélni? Őrizzük a kincsünket, helyesen használjuk? Megbecsüljük magyarhoz méltóan? El kellene ezen gondolkodnia mindenkinek. És nemcsak a szlovákiai magyaroknak!
Szia bébi! Mizu ma veled? Sorry, hogy nem dancigeztünk, tood marhára fáj a lábam. Még egyszer hatalmas sorry!
Hm… Mi is ez? Hogyan is van ez, talán magyarul? És sajnos ma már mindenütt így használják anyanyelvünket a fiatalság köreiben. Pedig miránk hatalmas feladat van bízva: tovább kell vinnünk, tovább kell adnunk a következő generációknak a nyelvünket. De nem így.
– Jó napot kedvesem! Hogy érzi ma magát? Elnézését
kérem, hogy tegnap nem kértem fel kegyed táncolni, csak kisebb balesetet szenvedtem, megrándult a bal lábam. Még egyszer hatalmas elnézését kérem.
Én ilyen megszólítást, vagy párbeszédet még soha nem hallottam, esetleg könyvben olvastam. Ma már a magyar nemzet számára ez a társalgási forma nem ismert. Ez már nem “divat”. Hiszen itt van a szleng beszéd, meg az angol szavakkal való behelyettesítés, mifelénk a szlovák szavak használata beszédünkben, néha még németül is elhabogunk valamit. Csak zúzzuk az anyanyelvünket. Nem elég, hogy mindenfelé szét vagyunk szóródva a világban mi, magyarok, rontja helyzetünket, hogy engedjük, hassanak ránk a környező nyelvek.
Lassan úgy lesz, hogy bár egy nyelvet beszélünk, nem fogjuk megérteni egymást. A magyar a magyart.
És ha írnunk kell? Nem úgy, ahogyan a facebookon a haverokkal, vagy amikor az órán levelezünk, hanem helyesen? Ma már szégyenszemre nemcsak hogy az egyszerű emberek nem tudnak helyesen írni, hanem még a könyvekben, lapokban is találunk olyan helyesírási hibákat, amelyek szinte kiabálnak. A szórend, a vessző, névelők használata és még sorolhatnám! Ha nem tudunk helyesen írni, akkor mivé süllyed írott nyelvünk?
Sokan inkább az idegen nyelvek tanulásába, csiszolásába vetik bele magukat. Az mind szép és jó, hiszen ,,ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz”. Viszont nekünk van még valamink. Egy nagyon fontos dolog, ami nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Ez pedig az anyanyelvünk. Olyan kincs, amelyet nem lehet becsomagolni, és elzárni egy ládikóban, hogy semmi bántódása ne essék, s majd egyszer lehet, hogy elővesszük. Ezt a kincset nem lehet megfogni, sem látni, sem kitapintani. Csak hallani lehet, beszélni és legfőképpen érezni.
Odabent, a szívünkben kell eldönteni, hogy mit szeretnénk kezdeni a magyar nyelvvel. Hogy igenis gyönyörködünk benne, megbecsüljük, tiszteljük, és felelősséggel, helyesen használjuk. Őriznünk és védenünk kell, hogy azt mondhassuk: Ez nyelv a miénk volt, lesz, és marad mindörökké.
Visszatérve Felvidékre, bizony megpróbáltatásoknak vagyunk mi magyarok kitéve minden áldott nap. És bizony fogyatkozunk, lassan széttöredezünk, beolvadunk a többségi nemzetbe. Sokszor jussanak eszünkbe a Szózat szavai:
“Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
Ha élünk ezekkel a gondolatokkal, akkor talán megelőzhetjük a megelőzhetőt, és nem fogy tovább a Kárpát-medencében a magyarság. Ehhez pedig úgy gondolom legfontosabb eszközünk az anyanyelvünk.
Juhos Tamara, Felsőszeli
Juhos Tamara 14 esztendős, a felsőszeli Széchenyi István Alapiskola tanulója, a Palóc Társaság esszépályázatára készítette írását.
{iarelatednews articleid=”37763,37690,37563,37594″}
