A Nyelv és Tudomány c. nyelvi szakportál (nyest.hu) kiadós összefoglalót közöl a cseh és szlovák nyelv helyes kiejtésének szabályairól.
Az már a bevezetőből is kiderült: elsősorban a Szlovákiába és Csehországba látogató anyaországiaknak szánják e nyelvi „gyorstalpalót” – megkönnyítendő a boldogulást – de talán mások is haszonnal forgathatják…
Ha turistaként meg tudjuk kérdezni legalább angolul vagy németül, hogy melyik utca vagy étterem merre van, a helyi nyelven legalább ki kell tudnunk olvasni a nevét. Jó esetben ez valahol le van írva (például az útikönyvben vagy a térképen), így nincs más dolgunk, csak fel kell olvasnunk. Időnként persze ez sem egyszerű. A cseh és szlovák helyesírással ugyan nem lesz könnyű dolgunk, annyiban azonban szerencsénk van, hogy ha megtanulunk néhány alapszabályt, viszonylag egyértelműen ki fogjuk tudni olvasni a szavakat – legalábbis jó eséllyel meg fognak érteni minket. A cseh és a szlovák szavak kiolvasási szabályai ugyan néhány ponton eltérnek egymástól, de nem annyira, hogy ne tudnánk együtt tárgyalni őket.
A csehvel és a szlovákkal egy szempontból mindenképpen szerencséje van a magyarnak: mindkét nyelvben mindig az első szótagra esik a hangsúly, így ezzel semmilyen probléma nem lehet – kivéve persze, ha úgy próbáljuk „tökéletesíteni” kiejtésünket, hogy mindenképpen valamilyen idegenesnek érzett hangsúlymintát erőltetünk a szavakra. További szerencse, hogy van egy sor betű, amelyet éppen úgy kell kiejteni, mint a magyarban:
A h ejtésében van egy kis furfang, mivel ez a csehben és a szlovákban zöngés hang, míg a magyarban zöngétlen. Ez azonban csupán csak akkor vehető észre, ha előtte a mássalhangzó hasonul: a magyarul beszélő csehek és szlovákok kiejtésében nem csupán az adhat hangzik úgy, ahogyan írjuk, de a kaphat is [kabhat].
Fontos, hogy a ch-t és a h-t ne keverjük, mert a magyarral szemben igen fontos a megkülönböztető szerepű, pl. hlad ‘éhség’,chlad ‘hideg’.
á, b, c, (dz– csak a szlovákban), f, g, h, ch, i, í, j, k, l, o, ó, p, r, u, ú, z. Ide sorolhatjuk az idegen szavakban előforduló q, w és x betűket is. Néhány betű esetében annyira minimális vagy éppen nem meglepő az eltérés, hogy különösebb figyelmet nem is kell rá fordítani: az a mindkét nyelvben olyan, mint az á, csak rövid. Az e a csehben, az é a szlovákban pont olyan, mint a magyarban: a cseh é azonban olyan, mintha az e-t ejtenénk hosszan, a szlovák e pedig olyan, mintha az é-t ejtenénk röviden. Az sem meglepő, hogy az s ejtése [sz]; a német és más nyelvek alapján sejthető, hogy a szlovákban az ä ejtése pedig kb. olyan, mint a magyar e-é (a csehek ezt a betűt nem használják). A v ejtése a csehben olyan, mint a magyarban, a szlovákban azonban ez csak szótag elején igaz: a szótag végén [u]-szerű lesz: Prešov [presou] ‘Eperjes’. A d, az n és a t csak azért nem került a fenti felsorolásba, mert ejtésük időnként lágy ([gy], [ny], [ty]).
Lássuk tehát, mitől függ ezeknek a betűknek a kiolvasása, és ennek kapcsán ismerkedjünk meg néhány számunkra szokatlan betűvel is! Mindkét nyelvben lágy a d, a n és a t olvasata, ha azt i vagy í követi (kivéve az idegen szavakat; a szlovákban van további kivétel is, de ezt csak az ismerheti fel, aki érti a nyelvet). A szlovákban az idegen szavaktól és néhány, nyelvismeret hiányában egyébként felismerhetetlen szóalaktól eltekintve így kell kiolvasni ezeket a betűket akkor is, ha e követi – a csehben azonban soha! Sem a csehben, sem a szlovákban nem szabad lágyítani az é előtt álló mássalhangzót!
Sajátos eset, ha az m-et követi az ě: az ilyen kapcsolat ejtése [mnye]: město [mnyeszto] ‘város’, náměstí [námnyesztyí] ‘tér’.
A csehben viszont lágyítani kell akkor, ha ě áll utána – ennek ejtése egyébként ugyanolyan, mint az e-é. (Tehát a cseh jelöli [e] előtt a [d]/[gy] stb. különbséget, de a szlovákban nem tudjuk kitalálni, éppen melyikről van szó – mivel azonban a lágy a gyakoribb, jobban járunk, ha ezt ejtjük.)
Kicsit más a helyzet, ha a [d], [n] vagy [t] hangot [i] vagy [í] követi: ilyenkor mindkét nyelvben az y-t, illetve ý-t használják a magánhangzó jelölésére. Magyar szemmel szokatlan, hogy az általunk a lágyság jelölésére használt betű éppen az jelöli, hogy az [i] előtt nem lágy mássalhangzó áll (tehát Kúty egykori határállomás neve nem [kúty], hanem [kúti]) – az ipszilonra kerülő vesszőről már nem is beszélve.
De mi van akkor, ha a [gy], [ny] vagy [ty] után nem [i], [í], [e] vagy [é] áll? Ilyenkor kerül elő néhány magyar szemmel furcsa betű: a ď (Ď), a ň és a ť(Ť). Látható, hogy ebben az esetben tulajdonképpen mindig a ˇ mellékjel használatáról van szó, csak a felnyúló szárú betűk esetében ezek fele elmarad. A szlovák hasonló funkcióban ismeri még az ľ-t (ez azonban nagybetűként is Ľ), amely a régi/nyelvjárási magyar [ly]-t jelöli. Ha attól félünk, hogy ezt nem tudjuk pontosan ejteni, feleslegesen aggódunk: Szlovákia nyugati felében szintén nem ejtik, helyette közönséges [l]-t ejtenek. (A li, lí ésle kapcsolatokban pedig az irodalmi norma a szerint is [l] ejtendő.) Az ˇ mellékjel más esetekben is előfordul: ilyenkor általában azt a hangot jelöli, amelyet a magyarban azonos kezdetű kettősbetű jelöl: č [cs], ž [zs] (dž [dzs]) – s mivel a magyar sz megfelelőjét az s jelöli, az š értelemszerűen az [s] jele.
Sem a csehben, sem a szlovákban nincsenek hosszú mássalhangzók, ha két azonos mássalhangzójelet látunk egymás mellett, azt úgy kell kiolvasnunk, mintha csak egy lenne ott: panna [pana] ‘szűz(lány)’ (a csehben a ‘pénzérme „írás” oldala is’). vinný[viní] ‘bűnös’. Egyes mássalhangzók (r, l, n, m) lehetnek szótagalkotók is, és ebben a helyzetben a szlovákban az r és a l lehet hosszú is.
Ezeken kívül már csak néhány egyszerű eset van, amit meg kell jegyeznünk: a szlovákban az ŕ és az ĺe mássalhangzók hosszú változatát jelöli. A szlovák esetében tehát különösen oda kell figyelni, hogy ne keverjük össze az ľ/Ľ-t és az ĺ/Ĺ-t. Csak a csehben fordul elő a ř, ennek ejtése olyan, mintha egyszerre ejtenénk [r]-t és [zs]-t: Dvořák neve tehát nem úgy hangzik, mint a porzsák, hanem mint ha csak egy mássalhangzó lenne a szó közepén (azért nem kell aggódni, ha [rzs]-t ejtünk, úgy is meg fogjákk érteni). A magánhangzók közül a szlovák ô [uo] és a cseh ů [ú] érdemes még említésre – utóbbi csak hagyomány, illetve annak jelölésére is szolgálhat, hogy a ragozásban o-val váltakozik. Vannak további diftongusok (kettőshangzók) is, de ezek kiejtése egyértelmű, így ezekre nem térünk ki külön.
Fejes László, nyest.hu
