Az államok közötti kapcsolatok területén, a diplomáciában mondhatni bevett gyakorlatnak számít a nagykövetek bekéretése a fogadó vagy küldő ország külügyekért felelős minisztériumába. Erre legtöbbször akkor szokott sor kerülni, ha egy adott – általában a bilaterális kapcsolatokban felmerülő – kérdésben a felek között feszültség támad.
Ebből kiindulva meglepőek azok a számok, amelyeket Martonyi János magyar külügyminiszter közölt válaszul Szávay István jobbikos országgyűlési képviselő kérdésére: a kormányváltás óta ugyanis mindössze tíz alkalommal fordult elő, hogy a magyar külügy bekérette valamelyik szomszédos ország nagykövetét. Szlovákia budapesti nagykövetét pedig a három év alatt mindösszesen egyszer: amikor Boldoghy Olivért megfosztották szlovák állampolgárságától.
Ellenben NEM invitálták meg Weiss urat egy Bem rakparti elbeszélgetésre akkor, amikor a Balogvölgy tanító nénijét, az azóta Helytállásért-díjjal, Emberi Méltóságért Kitüntetéssel, Magyar Becsület Renddel, de elsősorban – s ami a legfontosabb – az egész magyar nemzet szeretetével kitüntetett száz esztendős Tamás Ilonka nénit fosztották meg magyar állampolgárságától. Akkor sem rendelték be a szlovák nagykövetet, amikor Fehér István gimnáziumi tanárt – szintén a magyar állampolgársága miatt – a munkahelyén zaklatták szlovák rendőrök, mint ahogy a többi, magyar állampolgárságát nyíltan vállaló felvidéki magyar polgár szlovák hivatalos szervek általi zaklatásakor sem tette meg ezt a lépést a magyar diplomácia vezetése. 2012 februárjában Mikulás Dzurinda akkori szlovák külügyminiszter a kettős állampolgárság kapcsán meglehetősen durva és sértő hasonlatot tett a magyarok terhére: „ha ugyanezt csinálnák a franciák a volt afrikai területeikkel, akkor hogy nézne ki az európai munkapiac?”
A szlovák nagykövetet természetesen senki sem kérdezte meg erről Budapesten…
De akkor sem érkezett meghívó levél a Szlovák Köztársaság Nagykövetségének Stefánia úti épületébe, amikor 2011 augusztusában Ivan Gašparovič szlovák államfő Hitler és a fasizmus hívének nevezte gróf Esterházy Jánost. Márpedig az ember azt gondolná, hogy akiről (később) egy termet neveznek el a nemzet templomában, vagyis a magyar Országgyűlés épületében, emlékének, becsületének egy másik állam első embere általi durva meggyalázása megérne egy nagyköveti elbeszélgetést.
No de nem került erre sor akkor sem, amikor Malina Hedviget a legmagasabb szintű megállapodások dacára is tovább vegzálták. Robert Fico már 2012 márciusában (tehát még nem kormányfőként) világossá tette a hogyan továbbot e kérdésben egy TV-interjúban: „Jogerősen le van zárva, hogy amit Malina Hedvig állított, az nem történt meg”. Második kormányfősége alatt aztán, mint ismeretes, újból elővették az ügyet és elmeorvosi vizsgálatokkal próbálják tovább gyötörni a magyar fiatalasszonyt. Talán ez is megérne azért egy misét a magyar külügy számára…
Avagy egy még igencsak friss élmény: Robert Fico emlékezetes „maticás” beszéde folyó év februárjából, amivel tisztázni igyekezett a miheztartást a szlovák nemzetállam területén élő kisebbségek számára. A szlovák nagykövet ekkor sem kapott meghívót.
A sor bizonyára még hosszan folytatható lenne. Ha valamennyi, feszültséget generáló kérdés miatt következetesen berendelnék a szlovák nagykövetet, akkor szerencsétlen Peter Weiss hivatali idejének jelentős részét a Külügyminisztérium falai között tölthetné. Ettől azonban nem kell tartania, mint a bevezetőben is idézett számok mutatják.
Apropó számok. A tízből egy jut a szlovák nagykövetnek. Három év alatt háromszor kérették be a budapesti román nagykövetet – Victor Ponta ide, székelyzászlóügy és társai oda (miközben a bukaresti magyar követet ötször!). Ukrajna budapesti nagykövetével nem volt megbeszélnivalója a magyar diplomáciának, mert egyetlen alkalommal sem kérették be. Pedig a kárpátaljai magyarságot folyamatosan érik atrocitások, legutóbb a március tizenötödiki megemlékezésen történt súlyos provokáció. De a vereckei emlékművet is többször meggyalázták már, mint ahogy az ungvári Petőfi-szobrot sem kímélik – és úgy általában semmit, ami magyar.
A legtöbbször egyébként Szerbia budapesti nagykövete vendégeskedett fogadójánál, erre az elmúlt három év alatt összesen hatszor került sor.
Túlzó és így igazságtalan lenne a nagykövetek behívásának puszta számából végső következtetés levonni a magyar diplomácia milyenségét illetően, mint ahogy annak érdekérvényesítő képessége sem írható le az ilyen nagyköveti „raportokkal”. Ugyanakkor az azért talán megfogalmazható, hogy kicsivel több aktivitás e téren (is) igazán nem ártana. Nem baj az, ha partnereink érzik a törődést. Fordított esetben ugyanis ők ezt soha nem mulasztják el. Ha egy óvodabezárás miatt berendelhetik Magyarország szlovéniai nagykövetét, akkor legyen szabad nekünk is megtennünk ugyanezt a szlovákkal, amikor sorozatosan és durván megsértik a felvidéki magyarság alapvető jogait!
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
