Duray Miklós közíró, egyetemi oktató, politikus szerint a gazdasági válság mögött értékrendi és erkölcsi válság húzódik. Erről a meglátásáról a Pátria Rádiónak adott interjújában is nyilatkozott.
Az Európai Unió problémáira a brüsszeli apparátus nem tud elég rugalmasan és hatékonyan reagálni, még mindig nagy a bürokrácia.
– Úgy látom, hogy az a válság, mely az Egyesült Államokban tört ki, és 2008 tájékán átgyűrűzött Európába, illetve az Európai Unióba, az részben értékrendi, részben pedig az erkölcsi válságnak a materiális leképződése. Valamikor régen, amikor a bankszféra még nem volt ennyire globálisan szétterjedve a világban, volt egy puritán elv, mely szerint nem volt szabad öt százalékosnál magasabb kamatú kölcsönt adni, mert az már uzsorakamatot jelent. Ezt az elvet néhány évtizede felrúgták, szokássá vált, hogy a hitelek törlesztésére újabb hiteleket vesznek fel. Azt hiszem, ez volt a mostani gazdasági válság igazi kezdete, és ebből lett a pénzügyi válság is. Nehéz ezt megoldani, mert azt a válságot, melynek erkölcsi és értékrendi alapja van, szervezési intézkedésekkel nem oldható meg, ehhez értékrendi és erkölcsi eszközök kellenének.
A francia elnök bejelentette, hogy már vége van a válságnak. Komolyan lehet ezt venni?
– Biztos, hogy nem. Nézzük végig Dél-Európát, Görögországot, Olaszországot, Portugáliát, Spanyolországot, de részben Franciaországot is, ahol folyamatosan tüntetnek. Látjuk, hogy a válság itt van, változatlan formában. Tény és való, hogy egy jól szervezett országban úrrá tudnak lenni a pénzügyi válság egyes jelenségein, ahogy látunk erre példát Németországban és Skandináv-államokban is. Sőt, Magyarországon is, hiszen ott a felkínált kölcsönök nélkül is kezelni tudják a válságot. Ettől még a válság jelen van, hiszen nincs gazdasági növekedés, viszonylag nagy a munkanélküliség. Ezek válságjelenségek, még akkor is, ha néhány politikus már úgy hozzászokott ezekhez, mintha nem azok volnának.
Amikor a 2000-es évek elején az EU-csatlakozás előtt álltunk, megfogalmazódott, hogy talán a szlovákiai magyar közösség szempontjából ez sok mindenre gyógyírt jelenthet. Gondolok itt például a kisebbségi jogok helyzetének javulására. Ebből a szempontból mára mintha már csalódott lenne ez a közösség…
– A remény annyiban jogos volt, hogy amit a csatlakozásig el tudunk érni, azt eredményként könyvelhetjük el. Amit viszont a csatlakozásig nem tudunk elérni, arra viszont az Európai Unió sem ad megoldást. Én legalábbis mindig ezt mondtam, nem tápláltam hiú ábrándokat. Az eredmények közé tartozik a komáromi magyar egyetem megteremtése. Ha nincs EU-csatlakozás, akkor ma Komáromban nem volna egyetem. Sikerült kikényszeríteni azt is, hogy Szlovákia ratifikálja az európai nyelvi kartát. De nem voltunk eléggé következetesek, volt egy nagyon jó alapszöveg, melyet az MKP-ban készítetünk el a ratifikálásra, de azok, akik ezt kormányzati keretek között tárgyalták, puhák voltak, és olyan engedményeket tettek, amelynek következtében ennek a kartának nincsen jogi hatása a mi nyelvhasználatunkkal kapcsolatban. Bizonyos mértékben összefügg az EU-csatlakozással az is, hogy az MKP 1998-tól 2006-ig kormányzati pozícióban volt. Ugyanis ha nincs készülődés a NATO-ba és az EU-ba való csatlakozásra, illetve nem ruházzák fel politikai bizalommal azokat a szlovákiai politikai pártokat, melyek 1998-ban átvették a kormányzást, akkor az MKP nem kap felkérést a kormánykoalícióba való belépésre. Az említetteken kívül azonban a felvidéki magyarok semmilyen hasznot nem tudtak húzni sem a csatlakozási folyamatból, sem a csatlakozás utáni helyzetből. Sokan tudtuk, hogy a csatlakozást követően már nem leszünk érdekesek. Ha 2006-ban nem következik be egy kormányváltási fordulat Szlovákiában, hanem marad a Dzurinda-kormány, feltételezhetően abba már az MKP-t nem vették volna be. 2006-ban azonban volt egy másik lehetőség is, belépni a Fico-kormányba, amit az MKP-nak néhány politikusa gazdasági okokból elpuskázott.
Azután a szlovákiai magyar közösségben bekövetkezett a megosztottság, így még kevésbé vagyunk érdekesek a mindenkori hatalmi és kormánytényezőknek…
– Abból a szempontból vagyunk érdekesek hogy fenntartsák a megosztottságunkat. Ha a felvidéki magyar közösség nem volna politikailag megosztva, akkor hasonlóan erős parlamenti képviseletünk volna, mint 2002 és 2010 között. Egy húsz parlamenti képviselettel bíró politikai erőt sokkal nehezebb megkerülni, megosztani. Egy ilyen megosztott közösséget azonban bármikor elküldenek a sarokba a kukoricára térdepelni.
Rövid távon van visszaút? Ön, ha csak teheti, az egység fontosságát hangsúlyozza…
– Ez 1990 óta így volt. 1998-ban két okból sikerült létrehozni az egységet. Egyik volt az én visszavonulásom, ugyanis a másik két párt nem lett volna hajlandó engemet elfogadni az egyesült párt elnökének. Ezt tudtam, és ennek ellenére voltam az egység szorgalmazója. A másik egy egészen profán ok volt. A választójogi törvény módosítása gyakorlatilag lehetetlenné tette volna, hogy hármas koalícióban jussunk be a parlamentbe. a 15 százalékos küszöböt nem tudtuk volna elérni. A visszautat egyelőre nem látom, nincsenek hozzá alkalmas emberek. A Most-Híd párt vezetői szakadárok, a szakadárok sosem alkalmasak arra, hogy megtegyék a visszavezető utat. Akik megmaradtak a most már Magyar Közösség Pártának nevezett MKP-ban, azokban ott a sértődöttség, sértettség, ami ugyan a racionálisan gondolkodó politikusok esetében félretehető, de hogyan lehet összeilleszteni a tüzet a vízzel? A pártszakadásnak volt egy logikája is, az MKP-ban nem lehetett már tovább járni azt az utat, hogy minden közösségi érdeket feladunk néhány ember gazdasági érdeke miatt.
Most viszont mind a két párt erősen hivatkozik a közösségi érdekre…
– Nyilván, mert ezzel lehet megszólítani a választópolgárokat. Az egység igénye ott van az emberekben, de 1998-ban sem azért ment végbe a pártegyesítés, mert ezt akarta a felvidéki magyarság, hanem azért, mert sokan elestek volna a húsos fazéktól. 2009-ben pedig azért jött létre a Most-Híd párt, hogy azok, akik a húsos fazéktól 2007-ben elestek, visszakerülhessenek oda. Ez volt a cél, és a mai napig ez.
Pátria, Felvidék.ma, on
