Véget ért a Tour de France, a nagy és immár legendás francia körverseny, ami nem akármilyen hagyományra tekint vissza, hiszen már századik alkalommal rendezték meg.
Ehhez mérten megfelelő fölhajtás kísérte, még a szokottnál is nagyobb: aki a versenyt követni szokta, tudja, hogy a falvaknak, városoknak, tájegységeknek nem akármilyen megtiszteltetés, ha eljut hozzájuk e kerékpárverseny, még akkor is, ha csupán néhány pillanat műve, amíg áthaladnak – fölkészülni rá viszont nem lebecsülendő energiát igényel. Mert hiszen nem kizárólag megtiszteltetés ez: komoly gazdasági jelentősége is van. A tévében mindig megmutatják, ahogy még a legkisebb falvak is különböző szellemes díszítéssel, élőképpel fogadják a versenyzőket. Sokan éppen a kísérő jelenségek miatt követik a tévéadást: kevésbé a verseny, sokkal inkább a csodálatos képek miatt, amelyeket a francia tévé munkatársai készítenek. Egy szépséges, harmonikus, és rendkívül igényesen ápolt ország képét tárják a nézők elé.
És ez itt a lényeg. A csapatokat egy-egy cég szponzorálja – az egyiknek állítólag a Tour tartama alatt 15 %-kal nőtt a forgalma. Ezért megéri, ugye? Ez pedig csak az egyik cég a sok közül. A szökések gyakori oka is ez: az adott cégnek nincs is jobb reklámja, mint amikor huzamosan mutatják a versenyző mezén a cégért, s vele együtt a tájat. Miféle reklám ez az egész ország számára! Csodálatos képeket láthatunk a helységekről, kastélyokról, templomokról, sok mindent tudunk meg a történelemről, az étkezési szokásokról, vagy akár a borokról. Szinte odakívánkozik az ember – mi több kell a turistaforgalomnak?
Meglehet, a média esetenként jól megszólja mindezt, kritizál fűt, fát, bokrot, bármit, azt is, amit nem érdemes, csak azért, hogy az illető újságíró (a kiadó érdekeit szolgálva) bizonyítsa, mennyire okos, mennyivel jobban tud mindent (s ezáltal azt, hogy a sajtó mindenütt a szimpla okoskodás egyforma betegségében szenved). Csakhogy! Csakhogy ez kifelé nem látszik.
Ismételjük csak meg: a kritika, akár indokolt, akár nem, kifelé nem látszik, nem illendő, s nem is méltó, hogy kivigyék. A belügyek kritikája, akár indokolt, de főleg ha nem indokolt, nem való a nagyvilág elé, azt benn kell tartani. A gondokat, problémákat otthon kell megoldani. Aki világgá kiabálja, ha összeveszett a feleségével, az primitív és ostoba – már bocsánat e meghatározásért, de aki jobbat tud, helyettesítse be azzal. Az ilyen kocsmaszintű álmegoldás nem megoldás, csak a frusztráció bővítése.
Ha ebből még nem volna világos, mire gondolok: a Tour de France közvetítése a pozitív propaganda csodálatos és követnivaló mintaképe. Csak utánozni lehet, milyen kiválóan mutatják be a franciák az országukat, az ország szépségeit, a szakaszok mentén található érdekes látnivalókat. Jobb hírverést bizony nehéz volna kitalálni. Ebből adódik a kérdés: nem tudnánk mi is ilyet tenni saját (akár szerényebb) eszközeinkkel? Nem kell ahhoz egy Tour-méretű rendezvény, tessék már elhinni! Miért jelenik meg egy hazai eseményről, rendezvényről annyi okoskodás, annyi ellentétes és leszóló megállapítás, ahelyett, hogy vonzó külsőbe csomagolt pozitívumot és egységet sugalljon? Miért pocskondiázzuk állandóan önmagunkat? Ellentétek mindig vannak, ezt mindenki tudja – de miért kell éppen azt hangsúlyozni? Azért, mert az politika? El tudom képzelni, hogy ha a Tourhoz hasonló himnuszt csinálnának mifelénk, nyomban fölmerülne a nacionalizmussal „díszített” melldöngetés vádja. Azt is tudja mindenki, hogy miként mifelénk, Franciaországban is vannak koszos sarkok, de nem a realizmust sérti, ha nem azokról beszélünk. Mifelénk, bár akadnak bizony szépséges tájak, és nem is annyira igényesen ápoltak azok, de kifelé miért nem lehet a szépet mutogatni? Sok anyagi és szellemi koszos sarkot kell még eltávolítani, kiépíteni a megfelelő infrastruktúrát, de azt Franciaországban sem az úristen teremtette, az az embereken: rajtunk múlik. Ami szép és jó és hasznos, azzal nem szégyen dicsekedni, ellenkezőleg: vétek, ha nem azt tesszük. De persze tenni kell azért, s nem a szánkat járatni, hogy valóban szép és jó és hasznos legyen minél több, nemzetközi színvonalon.
Csak egy példát: a Csallóköz (földrajzilag) hovatovább száz éve Csehszlovákiához, illetve Szlovákiához tartozik, de annak ellenére lényegileg továbbra is magyar. A száz év alatt nem sok beruházást látott ez a táj, ettől függetlenül akad ott rengeteg olyan dicsekednivaló, amit büszkén lehetne világgá kürtölni. Ha valakinek az érzékenységét bántaná, hogy Csallóköz magyar gyökerekkel, hagyományokkal, kultúrával stb. rendelkezik, az nem a mi bajunk, s nem változtat a tényeken. A tényeken legföljebb a betelepítés, az anyanyelvről, az anyanyelvi oktatásról való önkéntes lemondás, az úgynevezett „szlovmagy” identitás elfogadása változtathat csak. Kifogás mindig mindenre akad. Mindig arra van időnk, amire akarjuk, hogy legyen. S mindig az van, amit akarunk, hogy legyen. Ha pedig belépünk a folyóba, nedves lesz a lábunk.
Aich Péter/Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40473,40448″}
