Duka Zólyomi Árpádot nyolc éven át szerencsém volt közeli munkatársként ismerni. Ő akkor az Együttélés politikai mozgalom általános alelnöke volt. Életútjáról 2000-ben kérdeztem egy riport során, alább ebből elevenítünk fel részleteket:
Gyermekkor
Hányatott volt, de csodálatos. Pozsonyban születtem a Tiso-féle Szlovák Köztársaság idején. Óvodába még idejártam, de miután édesapámat — aki ügyvéd, politikus, és egyben újságíró is volt — 1945-ben nyolc évre elítéltek, el kellett hagynunk szülővárosomat. Taksonyra kerültünk. Ennek ellenére mégis azt vallom, hogy gyönyörű gyermekkorom volt, mindenkinek ilyent kívánnék. A falusi gyermekkor felejthetetlen. Focizás, kiserdő, nagyerdő, karikázás (bottal hajtottuk, és futottunk utána), a Sárd a nádasaival, ahol fürödni, halászni lehetett stb. — csupa felejthetetlen élmény. Édesanyámmal és anyai nagyanyámmal éltünk. Miután apám az árvai duzzasztógát és a handlovái bányában lehúzott éveit követően szabadult, még további tíz évre meg volt fosztva állampolgári jogainak gyakorlásától. A zeneiskolában tanított zongorázni. Kiválóan játszott, ő volt a nagymegyeri zeneiskola első igazgatója. Édesanyám is kitűnő zongorista volt. Noha még gyermek voltam, az 1947-es kitelepítés örökre mély nyomokat hagyott bennem. Szinte most is magam előtt látom, hogy a katonák körülzárták a falut, és ötvenkilós csomagokkal vitték az embereket Csehországba. De nem felejthető a Magyarországra való kitelepítés, mikor zokogtak a gazdák, hogy el kell hagyniuk a szülőfalujukat. A taksonyi kántor is a kitelepítettek sorsára jutott, a falu új kántora pedig édesanyám lett.
1955-ben visszatérhettünk Pozsonyba, ennek ellenére még további éveken keresztül ingáztam Pozsony és Galánta között, az utóbbiban ugyanis korábban nyílt magyar gimnázium. A mai napig rajongok a galántai Alma Materért.
Atomfizika
Mindig szerettem fúrni-faragni. Ebben nagyanyám sokat segített. Nincs nagyobb öröm, mint például amikor az ember magának készít el egy traktort. Én egy működő cséplőgépet is csináltam — deszkákból. Eleinte gépészmérnök akartam lenni, azonban 1956-ban Pozsonyban megtekintettem egy szovjet kiállítást: Atom az ember szolgálatában. Óriási hatással volt rám, vagy tízszer megnéztem. Valahol itt tudatosult bennem, hogy ez az, ami nekem igazán tetszik. Ettől kezdve az atomfizikát nagyon komolyan vettem. Ehhez rengeteg segítséget kaptam Papp Endrétől, az osztályfőnökömtől.
Az út elég kacifántos volt. A felvételi jelentkezéseket a járási pártvezetés káderezte. Ők döntötték el, hogy ki „alkalmas”, és így nekem az érettségi után nem maradt más hátra, mint munkát keresni. A cérnagyárban dolgoztam, mint munkás. Innen is jelentkeztem az egyetemre, most viszont a szakszervezet elnöknője — aki egyébként nagy kommunista volt — úgy vélte, hogy ilyen nemesi névvel nem engedhet oda. Erre én úgy döntöttem, hogy nem maradok itt tovább, hisz a célom az volt, hogy valahogy bekerüljek az egyetemre. A vegyi tisztítóban, mint kocsikísérő dolgoztam, amely ugyan jobb munka volt, de az egyetemből innen sem lett semmi. Jött tehát a katonaság, a cseh—nyugatnémet határon szolgáltam. Itt kezdtem igazán komolyan sportolni. A beosztásomat szerettem, rádiós voltam, elsőosztályú morzés lettem. Soha olyan jó kádervéleményem nem volt, mint a katonaságon. Őket nem érdekelte a származásom, az apám egykori politikai tevékenysége, csak az, hogy ott mit csináltam. És sikerült is. 1962-ben a prágai műegyetem hallgatója lettem a matematika–fizika karon.
Politika
Gyerekkoromban is figyeltem, hogy mi zajlik körülöttünk, de az aktívabb tevékenységet az egyetemi évek hozták. Prágában 1957-től létezik az Ady Endre Diákklub, 1964-ben én lettem az elnöke. Viszont országszerte megalakultak a klubok — Szlovákiában is. Elkezdődött a klubmozgalom. 1964-ben Pozsonyban létrejött a József Attila Ifjúsági Klub, melynek Duray Miklós lett az elnöke. 1965-ban megszerveztünk egy közös nyári ifjúsági tábort — Kőrösön. Erőteljesen beindult a klubmozgalom, mely aztán a Magyar Ifjúsági Szövetség megalakulásához vezetett. Tevékenységeink között szerepelt például az 1965-ös árvizek károsultjainak segítése, a tönkrement házak lerombolása és újak építése.
1968-ban Prágában voltam. Azt viszont kevesebben tudják, hogy ezt megelőzte az 1967-es strahovi tüntetés. Strahovon 5000 diák lakott, és nem tudni miért, de nap mint nap kikapcsolták az áramot. Összegyűltünk a téren, és kiabáltunk: Nekünk fény kell, tanulni akarunk. Akkor ülésezett a várban a párt központi bizottsága, elindultunk arra. A rendőrök kezdtek visszahajtani, ami durva összecsapásba fajult. Mi is verekedtünk. Életem egyik legnagyobb élménye, hogy két rendőrt alaposan elagyabugyáltam. Az egyetem alatt a Slavia Praha színeiben rendszeresen sportoltam (atlétika, súlyemelés, dzsúdó), így ez nem jelentett nekem nagy gondot. A Prágai tavasz szinte minden megmozdulásán ott voltam. De akkor még főleg a szakmai pályámra összpontosítottam. Ősszel a pozsonyi egyetemen sikerrel megpályáztam egy tanársegédi állást. Kutatási munkákat is végeztem, a reaktorfizikára specializáltam magamat, de a neutronfizikát is nagyon szerettem. A tanszéken az egyik kollégámmal mi kezdtünk el komolyabban foglalkozni ezzel, melynek köszönhetően kikerültünk Dubnára (Dubnai Egyesített Atommagkutató Intézet), ahol éppen megalakult egy „atommag-hasadási csoport”. 1976-ban kerültem oda a családommal, és az eredeti háromévesre tervezett kinntartózkodásból tizenhárom év lett. 600 kiküldött család volt ott. Az oroszok nagyon vendégszerető nép. Nagyon jó barátságok születtek. Mi teljes mértékben benne éltünk a magyar kolóniában. Délután mindenki a saját nemzeti iskolájába járt, tehát a gyermekeim a magyar kolóniába jártak. Csak felnőtt korukban kezdtek el és tanultak meg szlovákul. A csehszlovák kolónia vezetője cseh volt, mikor közöltem vele, hogy a fiamat a magyar iskolába akarom járatni, azt mondta, hogy „énmiattam akár a kínaiba is”. Ez volt a cseh hozzáállás, néhány szlovák fizikus viszont nehezményezte, de minket ez túlságosan nem foglalkoztatott. Évente egy hónapra hazajöttünk. Minden évben két hetet a Fekete-tengeren töltöttünk. Dubnára a magyarországi újságok is jártak, tudtam, hogy mi történik a világban. Remek lehetőségek voltak a sportűzésre is.Szakmailag is kiváló időszak volt. Jól ment a munka, nemzetközileg is ismerté váltam az atommag-hasadás területén. A mai napig tartom a dubnai kapcsolatokat. 1989 novemberében jöttünk vissza. Ott voltunk a történések színhelyén, de nem kapcsolódtam be az események irányításába. Csak pár hónappal később, mikor az Együttélést alakítgató Duray Miklós felkeresett. 1991-től már hivatásszerűen politizálok. Néha tudni kell váltani is, ezt apám példájából is elmondhatom, aki szabadulása után élete végéig mint orvostörténész tevékenykedett.
Sokkal nagyobb a nyugalom és a tisztaság a fizikában, mint a társadalomban. Ott is vannak meglepetések, de oknyomozó tevékenységgel megfejthető, hogy miért is van ez így. Ilyen a politikában nincs.
Oriskó Norbert{iarelatednews articleid=”41062,41066″}
