Bár páratlan évet írunk, amikor sem olimpiát, sem foci VB-t nem rendeznek, a sport iránt rajongók ezen a nyáron sem érezhetik magukat elhanyagolva. Alig múlt el ugyanis az egyébként magyar szempontból szenzációsan végződő barcelonai vizes-VB, a hét elején, Budapesten elkezdődött a vívó-világbajnokság, hétvégétől pedig Moszkvára figyel a világ, ahol a világ legjobb atlétái találkoznak.
A katalán fővárosban elért magyar sikerekről portálunkon ITT<<< és ITT<<< már esett szó, időrendben haladva, folytassuk tehát a sort a vívással. Ugyan a budapesti világbajnokságnak még nincsen vége, jelen pillanatban a csapatversenyek zajlanak, a Syma csarnokban vívó magyar válogatott két (egyéni) éremmel – Szász Emesének és az olimpiai címvédő Szilágyi Áronnak köszönhetően – már most gazdagabb lett. A két bronzérem a magyar vívó hagyományokat ismerve (Fuchs Jenő, Tersztyánszky Ödön, Gerevich Aladár, Kabos Endre, Kovács Pál, Kárpáti Rudolf – hogy csak a legnagyobb kardvívóinkat említsük) talán kevésbé csillog a szemünkben, ne felejtsük azonban, hogy ezt a fajta medáliát mégiscsak – pillanatnyilag – a világ harmadik legjobb párbajtőr-, illetve kardvívójának akasztották a nyakába.
Csupán az elfogulatlan tájékoztatás jegyében említenénk meg: szlovák vonatkozású vívó-sikerekről, de még szerényebb eredményekről sem tudunk beszámolni, hiszen a spotág „nálunk” gyakorlatilag nem létezik. Kíváncsian várjuk, hogy a huszár Skultéty „leigazolása” milyen változásokat hoz e tekintetben…
S ha már a magyar vívó hagyományokat emlegettük, nem vitás, hogy a sportszerű vívás – nemcsak Magyarországon – a bajvívás és a párbajozás réges-régi tradíciójából ered. Ez utóbbi tájékainkon még az elmúlt század 20-as éveiben is a virágkorát élte – nem csak a lánglelkű költők és írók, hanem neves politikusok, miniszterek körében is. Talán kevesen tudják, hogy a kiváló vívó hírében álló Tisza István és Károlyi Mihály is párbajozott egymással. Ehhez Károlyinak elég volt a Nemzeti Kaszinóba belépő Tisza köszöntését figyelmen kívül hagynia. Károlyi – becsületére legyen mondva – nehezen adta fel az egyoldalú küzdelmet, végül segédei léptek közbe és a több, apróbb sebből vérző, kimerült grófot – mai kifejezéssel élve – leléptették. (Számos, ehhez hasonló anekdota olvasható a Magyar Nemzet múlt hétvégén megjelenő magazinjában, ahol a budapesti vívó-világbajnokságot kívánták ezekkel a regényes történetekkel beharangozni.)
Az atlétikai világbajnokságoknak ugyanakkor – bár a hagyomány itt is folytatólagos – minden évben szerényebb reménnyekkel vágunk neki. Míg az úszósportban a huszonharmadik, pólósaink vízilabdában az ötödik, vívásban pedig már a hatvanötödik(!) világbajnoki aranyon is túl vagyunk, addig az 1983-tól íródó atlétikai világbajnokságok történetében – az öt-öt ezüst és bronz mellett – még nem jegyezhettek fel magyar aranyérmet. A moszkvai VB-n Pars Krisztiánnak, a londoni Olimpia hősének lehet (pontosabban: van) a legnagyobb esélye arra, hogy megtörje ezt a harmincéves időszakot. És ez most nem csak üres szólam, hiszen a kalapácsvető sorozatban 22. versenyén sem talált legyőzőre, ráadásul az idei év legjobb eredményét (81,02 m) is az ő neve mellé jegyezhettük fel. Parsnak a hétfőn sorra kerülő döntőben a szlovák Marcel Lomnickývel is meg kell küzdeni, aki az „A” jelzsésű selejtező csoportból a hatodik legjobb eredménnyel került a fináléba. Ám ahhoz, hogy a hőn áhított aranyat a nyakába akasszák, a magyar kalapácsvetőnek a szlovén Kozmusra (Peking olimpiai bajnokára) és a cseh Lukáš Melichre is nagyon oda kell figyelnie.
Felvidék.ma
