Nem tartozik e lap szorosabban vett érdeklődési körébe a magyarországi balliberális oldal hangos agonizálása, mint ahogy az ehhez vezető gyógyíthatatlan tudathasadása sem. Ez elsősorban ízlés dolga s csak aztán a tudatos profilválasztás kérdése.
E szabályok alól azonban a (tévesen) Jézusnak tulajdonított parancs ad felmentést, amely a kődobálókkal szemben kenyeret rendel visszahajítani. Legyen hát az alábbi néhány keresetlen szó afféle szellemi vekni, mellyel a magyar szélsőbaloldal szélsőséges lapja, a Népszava online kiadása által ma közölt cikket szeretnénk “megköszönni”. Amely cikk – címe: Határon túli bőkezűség, szerzője Molnár Richárd – amellett, hogy végtelenül aljas és gyomorforgató, lévén a legocsmányabb emberi tulajdonságra, az irigységre próbál építeni, még jókora öngól is. Mert miközben – s ezzel lassan világossá teszem, miről is van szó tulajdonképpen – a magyar baloldal néhány évnyi fáziskéséssel nekiállt szeretni a határon túli magyarokat, addig hűséges szócsövük most lényegében éhenkórász haszonlesőknek állította be az anyaország határain kívül élőket.
A cikk veleje nagyjából annyi, hogy miközben “két év alatt 11 milliárd forintba került az anyaországi adófizetőknek a határon túli magyar diákok, iskolák és felsőoktatási intézmények támogatása” (szó szerinti idézet), addig a magyarországi oktatási intézményekre fordított összeget folyamatosan csökkentik. A szerzőnek persze nem az összeg mértékével van baja – mi az a 11 milliárd a hazai százmilliárdos nagyságrendhez képest – hanem…
És akkor itt áll meg az ember néhány csendes másodpercre, hogy a betyárját, miről is van szó? Mintha ismerős lenne már ez a tempó, kezdve olyan klasszikusoktól, mint a 23 millió román munkavállalózás egészen addig, hogy akik nem élnek Magyarországon, azok ne ugassanak bele az ország dolgába. Bizony, erre a láncra fűzhető fel minden egyes mondata az ominózus irománynak. Az olyan kisstílű megjegyzésektől kezdve, mint hogy “míg például bármelyik, magyarul tanuló felvidéki kisiskolás tanévkezdéskor alanyi jogon 22.400 forinthoz juthat, addig Magyarországon a támogatások rászorultsági alapon járnak. A hazai felsőoktatási megszorítások ellenére pedig milliárdok jutnak határon túli egyetemeknek.”
Egészen az olyan aljas és mellesleg végtelenül sértő megjegyzésig, amely lényegében éhenkórász népségnek festi le a támogatást igénybe vevő határon túliakat: “A juttatás (t.i. a BGA által nyújtott oktatási-nevelési támogatás – a szerk.) nagyon népszerű, szemtanúk szerint iskolakezdés előtt 2011 óta tömött sorok állnak a legnagyobb magyar pénzintézet felvidéki vagy erdélyi fiókjaiban”.
Hogy a lóláb mennyire lóg ki, azt jól jellemzi az az ócska megjegyzés, mely szerint mivel Szlovákiában nem engedélyezett a kettős állampolgárság, ezért itt “a 2014-es magyarországi parlamenti választásokra történő esetleges szavazatvásárlásra csak a nagyobb lélekszámú erdélyi, kárpátaljai vagy délvidéki – anyaországi választójoggal is rendelkező – magyarság körében lehet szó”.
Nos, kedves Molnár Richárd, ehhez mindössze egyet tudunk hozzátenni: lehet, hogy a magyarországi ballib reflexek hagyományosan már csak így működnek – kékcédulákkal, hazudozással “éjjel, reggel meg este” no meg az elmaradhatatlan romlott száraztéztával – erre azonban egyre kevesebben vevők határokon innen és túl egyaránt. Az pedig már csak egy egészen praktikus dolog, hogy nem feltétlenül vall sugárzó értelemre választások előtt pár hónappal beletojni abba a fészekbe, amelyből Mesterházy és Bajnai a hamis mosolyos határon túli barátkozós útjaikkal épp megpróbálják kipucolni az elmúlt években-évtizedekben felgyülemlett mocskot – reményeik szerint begyűjtve ezzel néhány voksot a határokon túlról is.
És még valami: ficói ellentörvény ide vagy oda, vagyunk azért néhányan olyanok, akik mégiscsak megszereztük a magyar állampolgárságot. Nem egy zacskó romlott száraztésztáért, nem oktatási támogatásokért és nem is a választójogért. Hanem valami olyasmi miatt, amit a magukfajták – azok, akik ellenérdekeltek egy erős, magabiztos Magyarország és egy erős, összetartó, egységes és sikeres magyar nemzet megteremtésében – soha nem fognak tudni megérteni.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41927″}
