Nem hiszem, hogy sokan tudnák: hol van Hercegkút? Talán csak a borivók közül néhányan, mert a világhíres Tokaji Borvidék területén fekszik. Először én is a térképen fedeztem fel, a Zemplén hegység déli részén, 4 km távolságra Sárospataktól. Kassai kollégánk ugyanis idáig szaladt hétvégi házat építeni, s ott tartotta “hetvenkedésre” feljogosító születésnapi ünnepségét.
Amikor megérkeztünk a szeptemberi verőfényben úszó, csipkés dombokkal-hegyekkel övezett településre, az első szemvillanásra feltűnt, hogy különleges településre érkeztünk, ahol a házak közelebb vannak egymáshoz, mint azt más magyar vidékeken szoktuk; az utak a járdák, a házak előtti részek gondozottak, az egyes házak, porták rendezettek, takarosak. S ami a legszembetűnőbb: több ház előtt pad van!
Mondtam is mindjárt a szilvaillattól (gyümölcs!) körülvett impozáns víkendház tulajdonosának észrevételeimet, amit ő azzal igazolt vissza, hogy Hercegkút egy sváb település, ahová 1750 körül érkeztek a telepesek német földről. Kezdetben neve is Trautsondorf volt, majd Trauczonfalva és csak 1905 óta Hercegkút.
Vasárnap lévén délután megtekintettük a település fölötti Gombos-hegyen kialakított kálváriát a monumentális Jézus-szoborral (egy-egy stációt családok adományából állították!), az impozáns kilátóval a falura és Sárospatakra, aztán a falunak nagy hírnevet hozó pincesort és a templomot. A községen áthaladva láttam, hogy a házak előtti padokon több helyen is vasárnapi hangulatot árasztva emberek beszélgetnek, szórakoznak. Egyik helyen pedig majdnem a futballcsapatnyi sokadalom (kilencen: nyolc nő és egy férfi!) múlatta a szeptemberi langymeleget. Itt már meg is álltam, hogy köszöntsem őket, és némi élcelődéssel szóljak a tyúkok sokadalmában az egyedüli kakasról! Vidám csevegéssel fogadták köszönésemet, majd jó utat kívánva búcsút intettünk egymásnak.
Megható érzés fogott el, az ötvenes évekbe visszahuppanva szülőfalumban éreztem magamat! Akkor még ugyanis Szilicén a házak nagy többsége előtt lóca volt, s több helyen is népes csoportok beszélgettek, szórakoztak. Volt olyan híres pad is (a Várady-ház előtt) ahol a lányok és legények találkoztak, ha már a lánysereg megtette szokásos sétáját, körbejárva a falu utcáit. De máshol is voltak ilyen találkozóhelyek; az pedig, hogy négyen-öten összejöjjenek valamelyik szomszéd háza előtt, természetes volt.
Külön kell szólnom a kamaszkorú legénypalánták megszokott találkozóhelyéről a Labancz-ház előtt. Széles lóca állt ott, fenyő- vagy hársfadeszkából, föléje dús kőrisfa hajolt. A környék kamaszai itt sütötték ki újabb csínytevéseik célpontját, néha harsány versenyekkel bizonyítva, hogy: ki a legény! Gyakori szórakozás volt a bicskázás, amolyan bicskaverseny!
Nem olyasmi, amit a közbeszéd tragikus szúróvágásnak tart, hanem bicskával végzett sokszor ördöngős produkció, amikor a versenyző a deszkába beleállított megtört bicskát jobb mutatóujjával előrebillentette és a bicska a levegőben forogva vissza beleállt a deszkába. Ennek különböző formái voltak, amit a játékszabályok szerint számoltunk. A legtöbb volt az ász, amikor a zsebkés a levegőben repülve kinyílott és úgy vágódott az lócadeszkába, mint nyugati western filmekben a cowboy kése az asztalba. Volt ott mindenféle bicska: bugylibicska, fabicska, halas bicska, Szarajevo bicska, stószi bicska és kagylóval kirakott úri bicska is. Érdekes, hogy a nem éppen veszélytelen játék sosem okozott balesetet. Nem hiába hívtak a sziliceieket bicskásoknak, már gyerekkorukban megtanultak a bicskával bánni!
Később, amikor megindult az amolyan dac építkezési verseny szülőfalumban, különösen a hetvenes években, egyre nagyobbra nőttek a házak, és közben egymás után tünedeztek el a házak elől a padok, a lócák. Ma már nem tudom, hogy van-e egy is belőle? Pedig az eleink nem maguknak készítették; örömmel vették ha vasárnaponként éppen előttük találkoztak a szomszédok, esetleg ha fáradtan valaki az ő lócájukon pihent, szusszantott egy kicsit. Ha pedig turisták is megálltak az illető padjánál, akkor azokat siettek megvendégelni, mint régi ismerőst, barátokat köszöntötték.
Számomra talán a padok eltűnésénél szomorúbb az, hogy Szilice lakosainak száma ötven év alatt a felére csökkent. Ha végigmegyek a falu utcáin nemcsak padokkal nem találkozom, emberekkel sem! A napokban is ez történt, de én gondolatban hercegkúti padokkal népesítettem be szülőfalum utcáit és arra gondoltam, hogy néha nem ártana tanulni az „odaáti” és itteni kisebbségektől. A németektől: szívósságot és precizitást; a zsidóktól: a hagyományokhoz való kötődést és szolidaritást, és még a romáktól is: gyermek- és családcentrikusságot.
Talán nem a valóságtól elrugaszkodott az ajánlásom: mi pedig tiszteljük meg egymást, vendégeinket, a hozzánk érkező turistákat, padokkal-lócákkal. De ne csak az amolyan protokoll községi parkokban árválkodó ülőkékkel, önkormányzatok előtti díszpadokkal, hanem iskolák, templomok és házak előtt felállított valóságos padjainkkal, lócáinkkal!
Máté László/Felvidék.ma
