A hontalanság évei a Felvidéken, lakosságcsere, kitelepítés, kényszermunka, gyilkosságok. Egyszóval a beneši nyitány, és ami utána jött. Emlékek Csehszlovákiából. Dunajszky Géza első könyve, a Kínterhes évek után megjelent a második kötet is, Arcok és sorsok címmel. Novellák, szociográfiák a II. világháború utáni évekből, amelyek pontos feltárásával a mai napig adós a szlovákiai magyar történetírás. A témával a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsora is foglalkozott. A riporter Haják Szabó Mária volt.
„Az én gyerekkorom, sajnos, így sikerült, köszönve Beneš úrnak, hogy elvette a gyerekkoromat. Mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Talán így lettem edzettebb. Én parasztemberhez méltóan fekszem le este, és ha keserűség öl vagy bántanak a dolgok, tudom, hogy eljön a hajnal, megvirrad, új erővel kezdi az ember reggel a munkáját. Ezt az optimizmust az őseimtől tanultam, elsősorban a szüleimtől s attól a közösségtől, amelyben éltem, Debrődtől, ahol nagyon kemény volt az életük” – kezdte Dunajszky Géza az emlékezést.
„A könyvem célja elsősorban az, hogy figyelmeztessük a mai kor emberét a lezáratlan ügyekre. Az, amiben hittünk 1989-ben, hogy majd minden megoldódik magától, sajnos, nem következik be, ha nem fordulunk szembe azzal az iránnyal, ami most történik. Magam is azért kezdtem el írni, mert 2007-ben a Szlovák Parlament megerősítette a beneši dekrétumok érvényességét. Ez, hogy úgy mondjam, kiverte nálam a biztosítékot. Én ezt már megéltem, és nem kívánom a kutyámnak sem, hogy végig kelljen élnie, amit gyerekkoromban nekem kellett, hogy kétévesen játék helyett kiskapát, kiskaszát, kissarlót meg kisfejszét készítettek, és nekem ezek a munkaeszközök voltak a játékaim. Mit mondanak a hontalanság évei egy mai gyereknek? De ha elmeséled neki, hogy a nagynénémet hogyan telepítették ki, hogyan alázták meg, hogy félmeztelenre vetkőztették a fináncok a határon, elszedték a ruháit, az értékeit, és utána örülhetett szegény, hogy élve kikerült onnan. Aztán tíz év után, amikor visszajött, s bemegyünk az első üzletbe, megjelenik egy dáma, fölékszerezve, ő meg fölismeri rajta az ékszereit. A finánc felesége volt az a nő, akin a saját elkobzott ékszereit meglátta…”
– A kötetet lapozva engem elgondolkodtatott, hogy milyen keveset tudunk a 45-49 közötti történésekről, az egyes ember tragédiájáról még nagyon, nagyon sok kutatni való lenne.
Ha a történészek vagy a politikusok körében járok, mindig kérem őket, hogy tessék már kimondani, nemcsak kitelepítés, kényszermunka, nemcsak lakosságcsere volt, hanem nagyon kemény tömeggyilkosság zajlott. Figyelmükbe ajánlom annak az időszaknak a feltárását, amikor az 1. csehszlovák hadtest, amely a Szovjetunióban alakult, 1944. október 6-án átlépte a jelenlegi szlovák határokat. Nézzék csak meg mi történt Dél-Szovákia-szerte. Megaláztatások, megfélemlítések, egyszeri gyilkosságok, majd tömeggyilkosságok.
– Mi ezekről az időkről az iskolában dicshimnuszokat hallottunk, főleg az 1. csehszlovák hadtestről, amelynek Ludvík Svoboda volt a megalapítója.
Igen, meg a partizánokról, hogy milyen hőstetteket hajtottak végre. Igen ám, de nekem van egy korábbi élményem. A Zobor alatt voltam iskolaigazgató 1964-től egészen 79-ig és 75-ben meghívtunk egy Kicő (Skýcov) szlovák településen élő sok kitüntetéssel rendelkező partizánparancsnokot, hogy mesélje el az élményeit. S akkor elmesélte, hogyan fogták el a fiatal leventéket, akik remegtek, könyörögtek az életükért. Még a puskagolyót is sajnálták tőlük. Megásatták velük a fa alatt a sírjukat, fölkötötték, majd levágták őket a gödörbe. Ilyen hőstettekkel dicsekedett a diákjaim előtt.
– Annál is inkább, mert ez már a háború után történt, 1945 májusa után, itt, Pozsonyban, Ligetfaluban.
Ez a tömegmészárlás különösen kegyetlen volt. A falumból 9 levente tűnt el. Kettő közülük hazajött 1952-ben a Szovjetunióból, ők a Gulágot is megjárták. A többi 7 fiatalemberről a mai napig nem tud a falu közössége semmit. Az első kötet ősbemutatóján a szülőfalumban, Debrődön, az első kérdés az volt, hogy írok-e az eltűnt leventékről is? Mert szeretnék már tudni, mi lett velük. „Legalább annyit, hogy merre forduljunk, a föld mely égtája felé, hogy egy imát el tudjunk értük mondani” – mondták.
– A harmadik kötet esetleg majd ezzel foglalkozik?
Lényegében elkészült már a harmadik kötet is. A stílus, amelyben a már megjelent két könyvem íródott, úgy látom, tetszik az olvasóimnak. Csak a lényeget mondom ki az én szemszögömből. Úgy érzem, ahogy megfogalmazom a dolgokat, mások is úgy gondolják. A legnagyobb elismerés, amit a könyveim kapcsán kapok, amikor azt hallom vissza: „Mintha az én életemet írtad volna meg…”
Kossuth Rádió nyomán Dormán László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”42621″}
