A bölcsők tisztessége és tisztasága

… amíg az ősi szavak és igék otthonra lelnek a gyermeki lelkekben, addig szabadságvágyukat nem törte meg semmilyen hatalmi becsvágy vagy parancs … Népünk és nyelvünk meg-megújuló bölcsője felett Mihályi Molnár László fejti ki gondolatait.

„Ki láthatna el a bölcsőig, amely létünk hajnalán a nyelvünket ringatta? Ki mondhatná el, hogyan látta őt pólyás korában, ajkán az első szavak gyöngygügyögésével? … Senki sem láthatta őt a bölcsőben, de csecsemő-arcát bárki fölidézheti magának, ha lehajol egy cseppet. Nem a földig, nem az alázatig. Hanem ahol egy gyermek keze repdes szülői kéz után. Induljatok el vele az anyanyelv ösvényein, és meglátjátok a bölcsőt, amelyért a Kőrösi Csoma Sándorok hasztalan keltek halálig tartó vándorútra.
Akik kiléptek önmagukból, egyedül a gyermekkel jutnak vissza az egyetlen lehetséges otthon égtájai alá, a gyermekkel, aki anyanyelvének ösvényein elindulva testvérnyelvek, testvérnépek, humánumának közös tereitől küldheti majd köszönetét az egyetlen lehetséges indíttatásért a bölcső felett virrasztóknak.
Mit csináltál a rád bízott talentumokkal? Nincs más számonkérés: csak gyermekeink tekintetében. Ahány szóra váró gyermek a jövőnek megannyi lámpása a meglódult időben.” – Sütő Andrástól vettem az idézetet, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat c. könyvéből, amelyben azt a gondot, örömöt, felelősséget és Isten által adatott küldetést írja meg, hogy miként indul el unokájával a szavak és gondolatok országútján egy nagyapa, hogy felfedeztesse a gyermekkel a világot, és egyben beavassa a titokba, amely az anyanyelvet beszélő közösség számára megtartó erő és kegyelem, de a kívülről érkező idegennek csupán szókincs és mondatfűzés. Pedig itt sokkal többről van szó. Éppen Sütő írta volt azt is, hogy „míg egy népnek titkai vannak: véglegesen nincs meghódítva”.

Miért írom ezeket? Mert népünknek a kilenc évtizede elszakított felvidéki része (és a többi is) a meghódoltak kínjának gyötrelmeivel kényszerül együtt élni, s a mécses fénye, amely a lelkeket őrzi, egyre inkább halványul, sokan már nem is látják, nem is tudnak róla, és idegen csillogások, csábítások gerjedelmei felé fordultak és ferültek el.
A gyermekek fele már nem ismeri a nagyszülők bölcsőjének nyelvét, kilenc évtized alatt nem gyarapodtunk, hanem egyharmadára apadtunk. Mit jelenthet vajon az elkóborolt bárányok számára a szilaj kosokkal és komondorokkal védett selyemrét és a pásztorok önfeledt dalolása?
És mivé lesznek a farkasok erdejében, ha már nem hallják sem a vezérkos kolompját, sem az anyjuk rézcsengőjének csilingelését? És vajon mit mond egy idegen nyelvre fogott gyermeknek Petőfi és Kossuth, Mátyás király és Szent István? Mélyet szántott az országba és a lelkekbe is a trianoni hatalmi önzést és pénzéshséget tápláló kufárok ekéje, és ezek a sebek nem forradnak be, bárhogyan is próbálják eltakarni a világ elől, bámilyen propagandával is akarják elvakítani az igazságra kíváncsiakat. Mint San Gennaro vére a körmenetben, ez is felfakad, s buzogni kezd újra. Mert egy népet, amelynek küldetése van, és amely már többször is megjárta a Kárpátok Golgotájának keresztútját, nem lehet eltörölni csak azért, hogy az önkényes hatalom óhaja beteljen. Zrínyi, amikor számbavette a szomszédainkat a török megszállás idején, hogy kikre is számíthatunk közülük, csak a lengyelek barátságát tudta felemlíteni, de azok is épp a muszka betolakodók szorongattatása alatt sínylődtek, ezért szomorúan, de mégis bíztatóan mondhatta, hogy csak saját magunkban és a jó Istenben bízhatunk. És hol van már azóta a másfél évszázadig rabságban tartó török hadsereg?! Ám vannak olyanok is Európában, akik ismerik sorsunkat, történelmünket, és bennünk reménykednek, mint Pió atya, aki ezeket jegyezte fel a világ számára: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.
Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában, páratlan dicsőségben lesz részük.
Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre.
Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak,
és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

…. és akkor mi miért vagyunk kicsinyesek, kishitűek, önfeladók? Miért tagadják meg oly sokan őseiket, apjukat és anyjukat: pénzért, rangért vagy hiúságból? Miért nem fontos számukra a a gyermekük jövője, boldogulása, lelkük tisztasága? Bizony sokan vannak, akik már szánják, bánják gyászos döntésüket. Az unokák nem látogatják őket, legfeljebb csak a halálukat várják, hogy osztozhassanak az örökségen. Nem csoda, hiszen akit nem a dolgok természetes rendje szerint indítottak útra, az iskolába, az életbe, hanem érdekből, anyagiakért, azok már ennek a követői, rabjai, rabszolgái és áldozatai lesznek. Nem elég azt mondani, hogy magyar gyermek magyar iskolába való ! A nyelv, a hagyomány, a szokás, a kultúra ennél sokkal többet jelent, de a nyelvvel együtt a hozzá tapadó érzéseket, hitvallást és életformát is megtagadja vagy elveszíti az, akit zsákutcába tereltek vagy csábítottak. Ám azt nem tudják, nem is sejtik, hogy a megszálló hatalom számára csak addig vagyunk érdekesek, míg be nem olvadunk vagy el nem tűnünk innen, s aztán csupán azt kívánja, hogy az ő áruját vegyük, az ő meséit szajkózzuk, és választáskor az ő jelöltjeit támogassuk. Idáig züllött a világ ! Ám maradtak még „kicsike tüzek”, parázs a hamu alatt, emberi melegség a védőpajzs mögött, s ez adjon reményt a feltámadáshoz!

A kicsi emberke első nagy szellemi élménye és teljesítménye az, hogy megtanul beszélni. Az emberiséget is ez tudta felemelni, kiemelni a természet magasabb szintjére. Ez tette lehetővé, hogy az eljegesedő világban meg tudjon maradni. Akik elmenekültek a rosszabbodó viszonyok elől, azok megrekedtek egy alacsonyabb szinten, akik pedig nem tudták elsajátítani a kommunikáció eme formáját, vagyis a beszédet, azok nem tudták megszervezni közösségi életüket, a feladatok közös megoldását, azok elpusztultak. A Kárpát-medence jégkorszaki népessége az emberiségnek az az ága, amely a civilizáció magasabb fokára tudott lépni, megtanult beszélni, a barlangokban menedéket találva túlélte a szinte lehetetlen viszonyokat, és mint a legújabb régészeti leletek igazolják, még az írás is itt fejlődött ki először.
Hiszen a 10 ezer éves tatárlaki leleteken rovásjelek vannak, és ezt vitték magukkal a kedvezőbb éghajlati viszonyok idején innen kirajzó csoportok is. Innen kerül a Fekete-tenger parvidékére a Duna mentén. Később a Boszporusznál átszakadó repedésen át ez a 130 méterrel mélyebben lévő édesvízi tó kb. három év alatt sós tengerré dagadt a Földközi-tenger bezúduló vizétől.
Az ott lakók menekülni kényszerültek, mint a bibliai Noé, akinek bárkája nem volt más, mint a víz emelkedésekor a szárazföldön hatalmas gerendákra épített kunyhók sora, amelyeket a víz megemelt és magával ragadott. Az emlékezet pontos a sumer legendákban is, hiszen a Kaukázus felé kellett sodródniuk, ha nyugaton tört be víz. Ott az Ararát hegye illetve az Urartu-tó is, ahonnan a Tigris vagy az Eufrátesz mentén oda jutunk, ahol a sumerek a rováshoz hasonló ékírást használták, és az Úrnak emelték Ur és Uruk városát, majd ahol Babilon is épült, az emlékeiket és tudásukat pedig átvették a melléjük telepedő zsidók, és sajátjukként őrizték tovább, hiszen Ábrahám (Appa-Ham vagyis a Had Apja) erről a vidékről származott.

Egy másik népcsoport Noé népéből, mint Nimród, kelet felé indult, Belső-Ázsia irányába: lettek belőlük szkíták, hunok, burjátok, türkök, avarok, magarok és ujgurok egyaránt. Valamennyien rovásírást használnak. Sokan visszatértek az őshazába, a Kárpát-medencébe, vagy egészen az itáliai félszigetre jutottak, mint az etürk vagy etruszk nép, amely szintén rovásjeleket hagyott a sírokon. Trójában pedig a médek laktak, akiknek fegyverei a Gömör-Tornai-karszt bronzleleteihez hasonlatosak.
Ennyi rokonság és egyezés után, amit már a genetika is egyre pontosabban igazol, nyugodtan mondhatjuk, hogy egy ősi kultúra, egy üzenet és egy küldetés őrzői és letéteményesei vagyunk mi magyarok. Nem vagyunk kisebbek, sem alább valók, de többnek sem gondoljuk magunkat. Csak többet tettünk le a Kárpát-medence (s talán Európa!) közös asztalára.
Többet, mint amennyit meg tudnának bocsátani a későbbiekben itt menedéket kapott népek. Ezért nem tud tárgyilagosan értéket mérni és mértéket tartani az, akinek nem ér elég messze az emlékezete a történelemben! Mi viszont csak úgy tudjuk megőrizni, folytatni az örökséget, ha nem engedünk a tudatrombolók és lélekrontók hamis szirénhangjainak.

Krisztus előtt háromszáz évvel Nagy Sándor globalizálni akarta a világot. Meghódítani, saját magát istenként dicsőíttetni, és a nagy, egységes birodalom eszméje érdekében egyetlen nyelven várta el a hódolatot: görögül. (Napoleon, Hitler és Sztálin is hasonlókban reménykedett, de valamennyien gyalázatosan végezték) Azt is elrendelte Szuzában, a perzsák székhelyén, hogy tízezer görög tisztje vegyen feleségül egy-egy gazdag perzsa lányt.
A gyermeküket felkínáló családok adókedvezményben részesültek, ami után máris megugrott az „önkéntesek” száma. Szűz lányaikat áldozták fel anyagi reményeik oltárán ! (mintha a hétfejű sárkánynak a népmesékben) És ahogy ezt szintén Sütő András elemzi, a szolgai maszk alatt elsorvadtak az eleven emberi vonások, és a „kezdeti képmutatás agresszív ragaszkodássá változott”.
A hódító Alexandrosz meg volt győződve arról, hiszen ő Arisztotelész tanítványa volt, hogy ezzel a legjobb jót cselekszi a leigázottakkal, mert a magas kultúrát közvetítő görög nyelvvel és kultúrával ajándékozza meg őket. Azt hihetnénk, hogy ekkor a perzsák sorsa megpecsételődött… de nem így történt. Egy évvel a szuzai rendelkezés után a magát halhatatlan istennek gondoló hadvezér ott vonaglott keserves kínok közepette, és meg is halt Babilon romjainál, ahol egykoron az Úr elrendelte, hogy különböző nyelvek legyenek, mert emberi erővel istenné senki nem lehet, akármily anyagi világból való tornyot is emel az ég felé. És a perzsa anyák mégis és csakazértis perzsa meséket mondtak és perzsa dalokat daloltak gyermekeiknek, és megismertették őket a próféták szavaival, ahogyan az imát anyjától kell megtanulnia a gyermeknek.

Mert a helyzet lehet bármilyen kilátástalan, de soha ne legyen reménytelen, s amíg az ősi szavak és igék otthonra lelnek a gyermeki lelkekben, addig szabadságvágyukat nem törte meg semmilyen hatalmi becsvágy vagy parancs. Mert isteni segítséggel emberré lehetünk és emberek maradhatunk!
Ez a sorsunk, ami ellen nem is érdemes lázadoznunk…. mert így van ez rendjén.
Ez az „egyetlen lehetséges indíttatás” népünk és nyelvünk meg-megújuló bölcsője felett.