Hét felvidéki magyar, akinek a sorsa néhány éve összefutott. A Szabad Föld idei első száma Hőseink hétköznapjai – Felvidékiek, aki nyíltan vállalták magyarságukat felhívással közölt írást, melyet alább közlünk.
Ők heten nemcsak azt vállalták, hogy a megfélemlítés ellenére felveszik a magyar állampolgárságot, s azt a törvény szerint a hatóságoknak bejelentik, de a nyilvánosság elől sem zárkóznak el. Azaz már csak hatan…
A lévai Dolník Erzsébet is úgy kíván magyar állampolgár lenni, hogy nem mond le a szlovákról.
– Tudtam, hogy amint lehet, azonnal élni fogok a lehetőséggel, és felveszem a magyar állampolgárságot.
Fehér Istvánnal Révkomáromban beszélgetek, a magyar gimnáziumban, ahol földrajz szakos tanár.
Leginkább az édesapja hatott rá. Iparos ember volt, ács. Arra intette a fiát, hogy ezektől nem kell semmi. Akik a háború után a magyarokat évekre megfosztották a jogaiktól. Iskoláikat bezárták, vagyonukat elvették és kollektíve háborús bűnösöknek nyilvánították őket.
Az esküt István egy kis Fejér megyei településen, Isztiméren tette le. Ide telepítették rokonai egy részét, amikor a háború után el kellett hagyniuk szülőföldjüket. A férfi úgy érezte, ennyivel tartozik nekik. Néhány nap múltán pedig a törvény előírásainak megfelelően bejelentette: felvette a magyar állampolgárságot – de hozzátette azt is, hogy nem kíván lemondani a szlovákról.
Robert Fico akkori és mostani miniszterelnök a magyarországi jogszabály megszületésével szinte egy időben hozatott törvényt arról, hogy aki idegen ország állampolgára lesz, az elveszíti a szlovákot. Annak ellenére, hogy a szlovák alkotmány szerint állampolgárságától akarata ellenére senki sem fosztható meg.
A hatóság válaszul István lépésére az útlevelét és a személyi igazolványát kívánta. Ő azonban egyiket sem szolgáltatta vissza. Erre egyik nap több rendőr jelent meg az osztályában. Az irataiért érkeztek.
– Melyikük beszél magyarul? – szólt anyanyelvén a rendőrökhöz.
Nem kapott választ.
– Komáromban teljesítenek szolgálatot? – kérdezte most már szlovákul.
– Igen.
– Akkor legalább egyiküknek beszélnie kell magyarul. Komárom lakosságának 67 százaléka magyar. A törvény szerint azon a településen, ahol 20 százaléknál nagyobb egy népcsoport lélekszáma, ott a hatóságok kötelesek az anyanyelvükön intézni az ügyeiket.
– Felvette ön a magyar állampolgárságot? – hangzott a kitérő válasz szlovákul.
A tanár ekkor a rendőrökkel együtt kiment a folyosóra, de az osztály ajtaját nyitva hagyta.
– Felvettem – válaszolta.
– Akkor szolgáltassa vissza a személyi igazolványát és az útlevelét. Az a szlovák állam tulajdona.
– Nem szolgáltatom vissza. Az alkotmány értelmében senki sem fosztható meg akarata ellenére a szlovák állampolgárságától. Önök sértenek törvényt azzal, hogy kérésem ellenére nem beszélnek velem magyarul. És azzal is, hogy az igazgató kísérete nélkül egyáltalán bejöttek a tanítási órára. Mert a törvény szerint ezt sem tehették volna meg.
Amikor visszament a gyerekekhez, azok percekig nem tudtak megszólalni.
– Ha nem csináltok semmit, nem kell félnetek. Még a rendőröktől sem – biztatta őket.
Fehér István az iratait később sem szolgáltatta vissza, ám ennek ellenére kihúzták Révkomárom lakóinak nyilvántartásából. Nem választhat és nem választható. Viszont szemétszállítási díjat sem kell fizetnie. Hiszen aki nem létezik, annak hulladéka sincs.
– Most áll helyre a világ rendje.
A mondat Boldoghy Olivér szájából hangzik el. Vele is a gimnáziumban beszélgetek, egy üres osztályban. Olivér Pozsonyban nevelkedett, ahol az édesanyja a rádió magyar osztályán dolgozott. Ő maga színészetet tanult. Játszott Révkomáromban, játszott Kassán. Most ismét Révkomáromban lakik.
Azt mondja, a dolgok egymásra épülnek. Ezt a meggyőződését otthonról hozta. Talán azzal kezdődött, hogy az édesanyja magyarosíthatta a nevét. Nem azért, hogy kérkedjen vele. Hanem mert magyar. A magyar nyelvnek pedig mások a szabályai, mint a szlováknak. Ilyen egyszerű ez számára.
Persze vannak benne keserűségek is. December 5-e is ilyen volt. A népszavazás napja 2004-ben. Amikor az anyaországi magyarok nem álltak kellő számban az elszakított nemzettársaik mellé. Az nagyon fájt. Nagyon fájt, ismétli.
A dolgok azonban mindig a helyükre kerülnek. Az erdélyi ferences szerzetes, Böjte Csaba éppen a beszélgetésünk napján tette le az állampolgársági esküt. Ötszázezredik külhoni magyarként.
Amikor Olivér felvette a magyar állampolgárságot, azt be is jelentette. Mert törvénytisztelő állampolgár. A szlovák állampolgárságról viszont nem mond le, mert az ellentmond egy magasabb szintű jogszabálynak, az alkotmánynak. Ez is ilyen egyszerű. Előbb megvárja az Alkotmánybíróság döntését. Utána le fog mondani a szlovák állampolgárságáról. Akármi lesz is a döntés. Addig viszont nem. Még szlovák állampolgárként szeretné megtudni a meccs eredményét. Arra kíváncsi, hogy mi a fundamentuma az országnak. Megérdemli-e, hogy demokráciának nevezzék?
Dolník Erzsébet Pozsonyligetfaluban született 1940-ben. A település abban az időben a Harmadik Birodalomhoz tartozott, ő tehát német állampolgárságot kapott. A család még a háború alatt Lévára költözött, Erzsébet pedig magyar állampolgár lett. A háború után a csehszlovák állam megfosztotta a magyarokat az állampolgárságuktól. A kislány hontalanná vált, iskolába nem járhatott.
Az egyetlen kapcsot a magyar műveltséghez a plébános jelentette, aki szombat délutánonként magyarul tartott póthittant.
A magyar iskola végül 1951 őszén nyílt meg. Ekkorra már a csehszlovák állampolgárságot is megkapták a magyarok. Erzsébet a középiskoláját Komáromban végezte, az egyetemet Pozsonyban. Matematika–fizika szakos tanárként került vissza Lévára. Lakása, ahol mi is beszélgetünk, átjáróház volt a magyar, cseh és lengyel ellenzék számára. 1989-ben már rezgett a léc, hogy eltávolítják az állásából, ám ekkor Prágában kitört a bársonyos forradalom.
Erzsébet pedig tanfelügyelő lett, majd politikus. Két cikluson keresztül az ország törvényhozásának a tagja. Természetesen már szlovák állampolgárként.
Számára sem volt kérdés, hogy amint lehetett, felvette a magyart is. Már csak azért, hogy példát mutasson. Hogy megmutassa: élnek magyarok Léván.
– A határon túli magyaroknak naponta színt kell vallaniuk: vállalják-e az önazonosságukat? – hallgatom Kassai Gyula református lelkészt a lévai parókián.
Ő vállalja. Ezt hozta otthonról. Bodrogközből származik, Kiskövesdről. A falu református és magyar. Mindkettőt megszenvedte a családja. Dédapja bíró volt – elvitték. Nagyapja a malenkij robotot kapta büntetésül. Másik nagyapja nem akart belépni a téeszbe – egy évig nem látták.
Kassai Gyulát annak a városnak a lelkészévé választották, ahol az 1911-es népszámlálás során a lakosság 90 százaléka vallotta magát magyarnak. Ma alig nyolc százaléka.
S hogy legalább ők megmaradjanak, tartja fenn az iskoláját az egyházközség. Most, amikor 42 magyar iskolát készülnek bezárni a Felvidéken. Igaz, mellette 250 szlovákot is. Ám ami a szlovák iskolák ötödét jelenti, az a magyarokénak a harmadát.
– Tehetném ezek után – kérdezi Kassai Gyula –, hogy ne kérjem a magyar állampolgárságot, s ne vállaljam azt nyíltan?
A határon túli magyarok olyanok, mondja, mint a gyermek, akit elszakítottak az anyjától. Persze, hogy keresik a kezet, amibe megkapaszkodhatnak. Ám a zsigerekben ma is ott munkál a szorongás. Pedig azt hitte, az ilyesmin már túl vannak. De nem. Különben nem csak 2000-en kérték volna az állampolgárságot a 450 ezer felvidéki magyarból, s nem csupán alig néhány tucatnyian jelentették volna azt be.
A naptár 1932-t mutatott. Nagybalog református felekezeti iskolájának udvarán felsorakozott a presbité-rium. Valamennyien feketében, ahogy illett, ha neves ember érkezett a faluba. Az autóbusszal pedig egy vékony, 19 éves lány érkezett.
– Isten hozta kigyelmedet, Szűcs Ilona tanító kisasszony! – állt elé a kurátor.
A szívet melengető fogadtatást követően több éven át tanította a falu és a környék gyerekeit Szűcs Ilona – magyar nyelven. Kötelességének érezte a lelkiismeretes munkát, már csak azért is, mert az akkor egyetlen magyar tannyelvű tanítóképzőbe, a pozsonyi Orsolya-rendi apácákhoz mindössze negyven hallgatót vehettek fel – köztük őt, a reformátust.
Tamás Aladárné Szűcs Ilonával rimaszombati otthonában beszélgetek. Ha néha összegubancolódik is hosszú élettörténetének fonala, lánya, Tamás Judit segít azt kibogozni. Van miről mesélnie, hiszen Ilonka néni a 102. életévében jár. Emlékszik a cseh katonák felvidéki bevonulására az első világháború után, még élénkebben a magyarokéra 1938-ban, majd az oroszokéra, a hontalanság éveire, az újrakezdésre, férje halálára, amely után még évekig nem taníthatott – négyhektárnyi örökölt földje miatt kuláknak nyilvánították, sokszor csak a környék lakóinak adományaira számíthatott. Végül nem kevés küzdelem árán a szülők járták ki, hogy újra katedrára állhasson. Munkáját nyugdíjba vonulásakor kitüntetéssel ismerték el.
Ilonka néni ma is aktív, tagja az általa alapított helyi nyugdíjasklubnak, ahol hetente előadásokat tart a magyar irodalomról és történelemről. Igen-igen, 102 évesen.
Csodálkozik-e hát bárki is azon, hogy amint lehetett, felvette a magyar állampolgárságot, kisebbik lányával együtt? Anikóval azonban már nem tudok beszélgetni, mert nincs az élők sorában. Édesanyjának és évtizedek óta Magyarországon élő nővérének meggyőződése, hogy az átélt izgalmakba betegedett bele. Mivel felvette a magyar állampolgárságot, megvonták tőle az egészségbiztosítását, és meg akarták fizettetni vele a kórházi kezelésének a költségét is. Ezt csak úgy tudta elkerülni, hogy külföldiként jelentkezett be saját otthonába. Tartózkodási engedélyt öt évre kapott. Ilonka néni 2012 augusztusában temette el a 67 éves lányát.
Gubík László végzős joghallgató az ELTE-n, s az elmúlt év óta a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet tagja, itt beszélgetünk. Léváról származik ő is, oda jár haza szüleihez – jóllehet a lakosok névsorából törölték, amikor bejelentette, hogy felvette a magyar állampolgárságot.
– Nem tehettem másképp, felmenőim példája erre kötelezett – jelenti ki ő is.
Dédnagyapja nem volt hajlandó szlováknak vallani magát annak ellenére, hogy ez a háború után a csehországi deportálást jelentette a családnak – köztük a másfél éves kisfia számára. Ottó bácsi szerencsére túlélte a megpróbáltatásokat, ma is él és virul – ahogy László kifejezi magát.
A fiatalember jogértő polgárként hosszan magyarázza, miért abszurd a szlovák állampolgárság megvonása. És hogy miért tagadták meg valamennyien a szlovák irataik beszolgáltatását, miért vitték az ügyet végül bíróságra, amely az eljárást a szlovák alkotmánybíróság döntéséig felfüggesztette. Mint ahogy azt is részletesen kifejti, Lomnici Zoltán egykori legfelsőbb bírósági elnökkel, az Emberi Méltóság Tanácsának vezetőjével miképpen próbálták különböző európai uniós fórumokon elérni, hogy jobb belátásra bírják Szlovákiát. Mindenhonnan lepattantak.
Az utolsó reményük az ügy méltányos rendezésére a szlovákiai alkotmánybíróság döntése. A taláros testület január 22-én hozza meg határozatát székhelyén, Kassán.
Hardi Péter, Szabad Föld/Felvidék.ma
Forrás: http://www.szabadfold.hu/csalad/isten_hozta_kigyelmedet
