Személyesen ismertem Löffler Bélát, még abban az időben készítettem vele – a kommunista titkosrendőrség által is figyelt újságíróként – interjút, amikor az átkosban ő sem tartozott a képzőművész eminenciák vörös bársonyos nagyjainak a galériájába. Még csak a plénum tagja sem volt az SzLKP-nak, mint egyes, ma is dicsőített, emlékházakkal rendelkező volt képzőművész társai.
Meg kell köszönni Balassa Zoltánnak, s a tudósítást bátran közlő, magyar szívű portálnak is, hogy megírta-, közzé tette-, vagyis a nagyérdemű előtt kidobolta, hogy mi is történt a Löffler Galériában április 4-én, amikor megnyitották itt Peter Kalmus tárlatát.
Gyalázat történt. Hogy erre azon nyomban, vagyis másodpercnyi időrendben, nem figyeltek fel az ottani bőségesen finanszírozott képzőművészeti szervezkedések; sem a nemzetiségi politikai-, diplomáciai alakulatok, azt most ne firtassuk. Maga az ellenállási taktika mindig is a progresszív cselekedetekről szól.
Dictum pactum. A Löffler galériában egy olyan magyargyűlölő, Peter Kalmus nevű képzőművész állít ki jelenleg, aki valamikor, ma az egyház szolgálatában álló Desseffy-Csáky-palota udvarán – vagyis kerítés mögötti magánterületen – a szoboravató közönség szeme láttára toalettpapírba csomagolta Esterházy János mellszobrát.
Ez a Kalmus nem a honi magyarellenes környezetünkben „csinálta ki magát” egy magyar emlékhelyen, hanem mindannyiunk szeme láttára, Debrecenben is, a Magyarországon élő-, magyaralázó-, neoliberális képzőművészek „szentélyében,” a Modern-és Kortárs Művészeti Központban – a Modem-ben, ahol – tiltakozásaink ellenére – az említett „magyarkedvelő” képzőművész is kiállított csoportos tárlat keretén belül. A gyalázattal tűzdelt „kalmus-gate” valóban intő példa lehet a felvidéki magyarság előtt.
Az évek folyamán Pozsonyban is számos gyomorforgató esetnek lehettem a szemtanúja, amikor ilyen, vagy amolyan módon magyar emlékeket gyaláztak meg.
Például, amikor még az átkosban – tiltakozásképpen – bementem a Pozsonyi Nemzeti Bizottság hivatalának az épületébe abban az ügyben, hogy a Mihály kapu előtti hídfőről miért vésték le a magyar szöveget, s helyettesítették szlovák, már „torzított” szövegrésszel? Az előadó kihívott egy amolyan szürke ruhát, és vörös nyakkendőt viselő „vöröspapagájt”, vagyis komcsi osztályvezetőt, aki a következőket adta tudomásomra: ha az elvtárs (soha semmilyen pártnak tagja nem voltam) cikket ír erről, akkor számítson arra, hogy másnap cikkírás helyettelmehet ibolyát szedni.
Az én „hetilapomban” pedig szólni sem lehetett az ilyen esetről, nemcsak telefonba, de barátnak hitt „barátoknak” sem. A szerkesztőségünk úgy meg volt tűzdelveamolyan ügynöki csicskásokkal, hogy képletesen szólva, ha leesett a padlóra egy gombostű, ennek koppanását már jelezték is besúgó bátyuskáiknak, főszerkesztő helyetteseknek, s más hasonló, sajnos ma is regnáló, torzult agyú elemeknek. Napi jutalomként már meg is volt számukra „termelve” a „honcsi”, amin venni lehetett az új háztartásba didelle-vágót-, szemétlapátot-, esetleg pelenkát-, vagy mondjuk Eta-márkájú elektromos kenyérszeletelőt.
Az átkosban lezajlódó esetek után nehogy illúziókban ringassuk önmagunkat, hogy ebben a „marha nagy demokrációnkban” ne így lenne. Ilyen eset volt például a műtermemtől cirka pár száz méterre található épület, amelyik valamikor az első pozsonyi városi múzeum megalapítójának, a Pozsonyi Képzőművészeti Egylet első kurátorának, Könyöki Józsefnek a családi háza volt.
Szó szerint értendő – az utolsó másodpercben sikerült az épület lebontását megakadályoznom, persze ismeretségeimnél fogva a szerencsémben az volt a szerencsétlenség, hogy a házat már nem a város, hanem egy developer-cég birtokolta. Így négyévnyi tili-toli után mégis lebontották az egyszintes épület tetőszerkezetét, csak az alsó szint falát hagyták meg, még két szintet húztak rá, az udvarban – átfúrták a nagykapu nélküli épületet, s mélygarázst építettek.
A volt gyerekkórházzal szembeni ház eredetiben meghagyott portálja fölül eltűnt a Szent Antal szobor. Ma csak egy mini-reflektor éktelenkedik ennek helyén – átadás után sem került vissza, hiszen, nem is olyan biztos, hogy kedves-e ez a száz éves „volt-nincs” szobrocska – a rendszerint kalmár gondolkodású developer-cég tulajdonosainak. Annak idején anyukák, nagymamák százai imádkoztak a szobrocska alatt akkor, amikor beteg gyermekeiket, unokáikat a szemben lévő épületben gyógyították, operálták.
Hasonló, lehangoló eset volt a pozsonyi Lesková utca négyes számú épülete mögötti, a volt Püspökkert kertészházában működő fotó-ateliér is. Ugyanis az elmúlt század elején itt működött Jánoska Ferenc napfényműterme, akinek munkásságát minden valamire való európai fotó-múzeum, művészettörténész jelzi.
1976-ban feldolgoztam, s jeleztem is a témát az ugyanebben az utcában található Kerületi Műemlékvédelmi Hivatal dolgozóinak is. Ők kijöttek, jegyzeteltek, fotóztak, iktattak, megköszönték a tájékoztató anyagot – ugyanis ők erről az épületről nem is tudtak. Pedig ott volt az orruk előtt. Utána pedig nem történt semmi. Vagyis valami történt. Az épületet 2013 tavaszán lebontották.
Nem segített az a cikkem sem, ami még időben íródott, nem segített Holčík úr helytörténész mímelt igyekezete sem, aki bizony korábban a Pozsonyi Casino meghívott vendégeként, városi képviselőként kifejtette, mekkora raritás is az említett napfényműterem. Európában csak néhány van ilyenből, ám ott úgy őrzik, mint a szemük fényét. A városi képviselő megjegyezte, hogy nehéz bejutni a város tulajdonát képező, korábban raktárként szolgáló épülethez, persze azt nem említette, hogy az oldalsó utcából autóút vezet a telekre. Már sejtettem, ha egy képviselő de-t mond, vagy ööö-zik, akkor – bunda van az ügyben.
Valakinek ugyanis fájt a foga az épület telkére, így lebontották. Vagy talán a múlt században a technikailag, művészileg a legfelkészültebb pozsonyi fotográfus magyaros neve bántotta valamelyik „illetékes” csőrét? Nem tudni. Valami mégiscsak maradt a jeles magyar után: az a széthúzott állapotban közel két méter hosszú, speciális műtermi fotózáshoz készített „ernyőharmonika,” amelyet az épületet eltakarító munkások segítségével sikerült szó szerint kikaparnunk az utolsó pillanatban a törmelék alól. Megmentettük a buldózer közeledő kanala elől.
Na, és még valami: aki a Szent András temetőben jár, az a főbejárattól jobbra, nyolcvan méterre megtalálja a neves fotográfus eminencia magyar feliratozású sírkövét.
A kassaihoz hasonló, magyar emlékhelyek ellen elkövetett sérelmeink tucatját tudnám még felsorolni. Stróbl Alajos, világhírű szobrászművészünk Tátra alatti villáját is árusítják. Valamikor ez vállalati üdülőként működött. Cikkek formájában hívtam fel erre a figyelmet, ha idegen vásárolja fel, sem emlékmúzeumot, sem önfenntartó közösségi házat,de képzőművészeti tábort, szoborparkot sem lehet kialakítani itt, s idővel az új tulajdonos még az emléktáblát sem rakja vissza „jó” szokás szerint, a felújítás után.
Mind a magyar, mind a szlovák kulturális minisztériumok érdekét is szolgálná az, ha megmentenék az épületet az idegen felvásárlók elől. Ugyancsak hasonló a helyzet a pozsonyi Kecske utcában található Kisfaludy Károly nevét őrző házzal is. Ez is eladó. Míg Kassán a Csemadok, a Löffler Béla szülőháza magyar közösségi ügyekete szolgál, bérlik a házat és a Rovás Akadémia működik benne, miért nem lehet ugyanezt megtenni a Kisfaludy Házzal is?
A pozsonyi magyarság is megérdemelne egy Magyar Házat, ahol valódi közösségi életet lehetne élni. Vagy megvárjuk, míg megveszi egy idegen, s kamu módon meghagyva a homlokfalat – beépíti a telket? Idővel majd „véletlenül” az emléktábla sem kerül vissza, hasonlóképpen, mint Szent Antal szobra a Könyöki Házra.
A Pozsonyi Városi Múzeum vezetése a korábbi években ugyanis az említett épületen „elfelejtett” emléktáblát avatni. Vagy talán nem figyelmeztették őket kellő hangsúllyal az institúcióként szolgáló magyar kulturális szervek, pártok, közösségek?
A jövőben nemzetiségi közösségünk illetékeseinek fokozottabban kell majd figyelniük az olyan jelzésekre, amelyek a felvidéki magyar közösség igényeit, fenntartásait, az emlékhelyeinket érő atrocitásokat érinti.
Figyelni kell arra is, hogy ne adjuk ki olyan szerveknek, gyülekezeteknek bérbe, vagy egyéni akciókra rendelkezésünkre álló kulturális intézményeink helyiségeit, amelyek nem képviselik a többségi magyarság közösségi érdekeit, esetleg sértik vallásbeli irányultságát. Ha ez megtörténik, akkor nagyon is hangos figyelmeztetést, vagy ha erre megvan a lehetőség, azonnali intézkedést kell foganatosítani. Akik ezt nem teszik meg, semmi helyük közösségi életünk szervezésének területén.
Kalita Gábor, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45052″}
