Szegénységről, sebekről, magyarságról, tudásról
Az én hitem a földnek melegsége És miként a föld szétosztja melegét Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.
A fenti – a történelem sodrában újra meg újra időszerűvé váló – sorokat 90 évvel ezelőtt írta egy 19 éves fiatalember. József Attilának hívták. Csodagyereknek tartották, pedig csak árva volt. Árva és szegény és tudásra szomjas. Éppen ezért, a „divatok önző hangoskodása” és a „közöny porlasztó csendje” közepette is, végig az Embert kereste: „fehérek közt az európait”. S tudta ugyan, hogy „hosszú az Úristen” s „rövid a szalonna”, azt sem feledte soha, hogy „halvány bár a göröngy, ő is csámpás barna gyöngy”.
Vagyis minden lélek a föld melegségét hordozza, és minden lélek vágyódik a föld melegségére, hiszen mint írta: „Ti jók vagytok mindannyian, s mindnyájan örültök a jónak”, ne legyen hát bennetek se közöny, se kegyetlenség: „Ha kegyetlenek vagytok, / Fiaitok is kegyetlenek lesznek. / Ha valamely bokron tövis terem, / Sarjadékán is tövis terem.”
Ez a fiatalember, akinek a lelke „Isten legszebb gondolata” volt, 18 évesen ezt írja:
Ha én sírok, a világ vére hull, Ha káromkodok, minden trón remeg, Ha nevetek, az Isten is örül S tavaszba szöknek akkor a telek!
Látnivaló, ez a pelyhedző állú kamasz már ekkor is maga a világ, „minden, ami volt, van és lesz”, s amikor 20 évesen Párizsba készül, viszi az Istentől elhagyott magyar – közte a fájdalmasan frissen sebzett lelkű felvidéki magyarság –, de mondhatnánk, a „közép-európai nyomorult nemzetek” földjét is magával, mert mint írja:
Magyar vagyok, de európai. Párizs, szeress, én földemet viszem, Szép földemet, mely csókjaidra vár, Mert nem csókolja itten senki sem.
S Párizsba, Nyugatra is csak azért megy – bárcsak a mi fiataljainknak is legalább a töredéke azért menne oda –, hogy a „nagy táncos városokról álmodó” magyar (közép-európai) földet elvigye oda, majd cserébe visszahozza közénk Párizs, a „bölcsőket vígan, dúdolva gyaluló” Nyugat csókjait és tudását, mintegy erősítve szülőföldjét és lélekben, szellemben egyesítve Európát. Mert ő már ekkor is európai, aki egyrészt azt kéri a vén földrésztől, hogy szegényebb felének nincstelenjeiből, ezekből az útfélen heverő kövekből is épülhessenek templomok, imaházak és városok, másrészt, hogy európaiként ne kelljen szomorkodnia és szabadságtalanul sorvadnia, neki, nekünk, akik a „szabad medvék komái” vagyunk – kellene lennünk.
A fiatal József Attila verseinek üzenete: tehetség és etika szétszakíthatatlan, csak általuk lehetünk egyetemesek, „minden, ami volt, van és lesz”. E nélkül csupán az „üres űrben tántorgó világot” érzékelhetjük, a kiüresedést és a céltalanságot, ahol a Mammon az egyetlen úr. Pedig Attila öntudatosan vallotta, hogy nem puszta por, hanem istenpor vagyunk, így nincs jogunk szakadékként kerülgetni a lelkiismeret szavát, és „ölebekre pazarolni a felebaráti szeretetet”, mert a nagyapák unokáiban és az apák fiaiban érlelődő tettek „meglátszanak az idő könyvében”. S mindenkinek fakad ugyan bocsánat,
de addig jaj, kik látva látnak, s a vaknak nem adnak szemükből. Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45408″}
