45596 1

Az írástudók felelőssége – Kulcsár Ferenc elmélkedése Gyüre Lajos Tűnődéseim című könyvéről.

Anyaföld-sirató, anyaföld-vigasztaló szép szavakkal indul Gyüre Lajos Tűnődéseim című könyve, szélbe eresztett sóhajokkal és fohásszal, a lehunyt szem mögött élő és lélegző múlttal, megidézve szülőfaluját, Mokcsakerészt, a Csőrény zsombékos tocsogóit, a Velika csalitosait, a Kiserdő rezgőnyárfáit, a Prívísz-dűlő smaragd gyepét patáikkal felverő, sárló lovakat; a karvastagságú lófogú tengerit termő Felsőerdőt és Unghátot; a Várdomb valahai földvárát; az Ung folyó messze földön híres, anyaszénát és sarjút adó humuszföldjeit; a Fok-gödrit, ahol az öreg Szathmári Józsi mázsányi harcsákat és embernyi csukákat fogott. De hol van már mindez, hol van már a Kakasdomb, a Veresdomb, a Mélyút, a Lengyenláza a selyemfüvével, mely olyan volt, mint a női hajlatokban a selymes szőrzet. És hol van már az Udocs vizéig leérő Függő dombja; s hol vannak a Kertész Sándor „Csá, Betyár!, Prukk, Hegyes!” ösztökélő szavaira földet szántó nagyszarvú magyar ökrök? A kérdésekre a válasz: lehunyt szemünk és örök szavaink őrzik őket. Na meg a könyvekbe menekített vallomások.
Gyüre Lajos könyvének bevezető írását (Tűnődéseim 5) szép számban követik újabb és újabb „tűnődések”, leginkább néprajzi, történelmi, művelődéstörténeti, irodalmi jelleggel.
A múltat idéző néprajzi munkák közül két írást emelhetünk ki A kurtaszoknyás birodalom és a Kisgyarmati lakodalom címűt. Az előbbiben a szerző a „kurtaszoknyás falvak” – Kisgyarmat, Kőhídgyarmat, Páld, Kéménd, Bény, Bart – közül a barti fonóházakat s a barti farsangot mutatja be ízesen, színesen: a lányok rendezte fonóbálokat, a talpalávalót játszó dudásokat, a legények és a lányok vidám incselkedéseit. A barti farsangi szokásokról megtudjuk, hogy Balázs-napkor az iskolás gyerekek – a „gyiákok” – korán reggel elmentek tojást, szalonnát, kolbászt gyűjteni: a tojást és a kolbászt kosarakba, a szalonnát pedig nyársra húzva gyűjtötték, bemenve a házakba s hívogatva az embereket az iskolában tartandó mulatságra, többek között így énekelve:

Aggyanak gyerekecskét,
hogy tanuljon ábécét.

Aggyanak lánkát,
hogy söpörjön iskolát.

Aggyanak szalonnát,
hogy zsírozzunk káposztát.

Aggyanak kolbászt,
hogy fonjuk be a pallást.

Délután a szalonna és az összegyűjtött holmi árán a tanító dudást fogadott, a gyerekek meg táncoltak. A Balázs-tánc végén a tanító így szólt:
– No, fiaim, ha eljöttetek a mulatságba, ezután gyertek el az iskolába.
A kisgyarmati lakodalom értékes, kimerítő, szép leírása olyan gazdag, hogy címszavakban is bajos annak méltatása. A templomban háromszor kihirdetett új pártól, a vőfélyek ünneplőruhás, bokrétás-vőfélypálcás hívogatásától, a menyasszony kikérésén, „hütre hívásán”, a dalolós-rigmusos templomba vonuláson át az esketésig, a templom előtti táncig, majd a délutáni-esti „igazi lakodalmi parádéig”, a kapubetörésig, a jegycsizma átadásáig, a mézbe mártott kalácsig, a víg, énekes, táncos játékoktól a gombostű-, a sodrófa-, a kanász- és a menyasszonytáncig hamisítatlan élményekben részesül az olvasó, ilyen lírai dalokkal:

Arany bárány, arany kos,
Esküvőre megyünk most!

A menyasszony arany bárány,
Arany betű van a vállán!

Meg ilyen pajkos-kacérkodó rigmusokkal:

Menyasszonyunk jaj de szép,
Véle hálni szeretnék!

Alig érünk három házig,
Menyasszonyunk megbabázik!

Gyüre Lajos történelmi jellegű írásaiból kiemelkedik a Kassa és a Rákócziak, az „Én is voltam Bárcánál”, valamint Az én 1956-om. Az elsőnek említett munka alapmondata az is lehetne: Ha Debrecen lehet a kálvinisták Rómája, akkor Kassa miért ne lehetne a lutheránusoké? S megelevenedik előttünk a magyar történelem négyszáz esztendeje: tanúi lehetünk valódi „krimiknek”, áskálódásoknak, cselvetéseknek, perpatvaroknak; katolikusok, lutheránusok, kálvinisták törekvéseinek, harcainak; jezsuiták kivégzésének; reformációnak, ellenreformációnak; s mindenekelőtt annak, milyen szerepük volt mindebben Kassa történelmi századaiban a Rákócziaknak. Az „Én is voltam Bárcánál” a kassai csatára emlékszik, a magyar szabadságharc azon mozzanatára, amikor a Kassától öt kilométerre, a Kassa–miskolci útvonalon fekvő Bárca községnél a lengyel Thorznicky-lovasság visszaveri a Horacio Concoreggio őrnagy vezette császári könnyűlovasokat. Az esemény után a császáriakat nagy pompával temetik el a kassai Rozália-temetőben, de a magyar hősi halottaknak nem adják meg ezt a végtisztességet. Őket a Kassától húsz kilométerre fekvő Magyarbődön temetik el – a református eklézsia ad nekik végső nyughelyet. Itt 1991-ben a hű utókor – Pazderák Bertalan szorgalmazására – emlékoszlopot állított, s azóta minden év március 15-én ünnepi megemlékezést tartanak az elesett hősök tiszteletére.
Az én 1956-om dióhéjban: a magyar forradalom idejében Pozsonyban tanuló magyar diákok valami módon segíteni szeretnének a Budapesten harcoló egyetemi ifjúságnak. Összejönnek, terveket szőnek, de – még aznap éjjel megjelennek náluk a titkosrendőrök! „Mindenről tudtak” – írja titokzatosan Gyüre Lajos. Ám ugyanitt arról értesülünk, hogy a pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola végzős diákjai javaslatára a diákok a forradalom bukása napján fekete karszalaggal jelentek meg az iskolában. „Gyászoltak! Volt merszük gyászolni!” A következményeket maga az írás árulja el az olvasónak.
Gyüre Lajos „tűnődéseit” böngészve érdekes, új dolgokat (is) megtudhatunk, például Kazinczy Ferenc kassai éveiről, gyümölcsöző tanügyi „inspectorságáról”, melyet Sáros, Zemplén, Ungvár, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj, Borsod, Heves megyék érdekében fejtett ki. Olvashatunk a könyvben a „rejtélyes” kassai Puky-hagyatékról: a titkos szekrényről, mely Arany János, Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály és mások kéziratait rejti. Érdekességeket tudunk meg az első magyar folyóiratról, az anyanyelv őrzését és az egész ország területén élő írókat, tudósokat, a magyar irodalom felemelését szolgálni akaró 200 éves Magyar Museumról, majd a Kazinczyék nyomán 1942-ben induló, Sziklay László szerkesztette Új Magyar Múseumról, mely a decentralizációt kívánta szolgálni, s helyet adni egyben az „egyetemes európai léleknek”.
Igazi „csemegeként”, különleges értékként teszi közzé Gyüre Lajos Szendrei Júlia ismeretlen levelét, miután a kassai városi könyvtárban őrzött Puky-féle anyagban véletlenül rátalált. Szendrei Júlia levele akkor íródott a Pesten tartózkodó Egressi Béninéhez, amikor férjének halálhírére a cári hadak elől Tordáról Kolozsvárra menekült. A levél 1849. október 14-én kelt, két és fél hónappal a fehéregyházi csata után, ám Szendrei Júlia még mindig nem akarja tudomásul venni Petőfi halálát. A feleség ekkor még nem tudhatta, hogy pesti lakásukat az elsők között foglalta le az osztrák rendőrség, ezért többek között e megható és sokatmondó sorokat írja Egressinének: „…mindenek fölött kérem kegyedet három könyv kikeresésére a könyvtárból. Kettő e könyvek közül férjem verseinek két kötete, az utolsó kiadásban. Könnyen ráakadhatni, miután ilyen nagy kiadásból csak e két kötet van ott. A harmadik könyv szintén a férjem versei, csakhogy nem nyomtatva, hanem kéziratban. Sötét-vörös kötésben. A hátára van nyomtatva: 1847. E három könyvet különösen kérem, hogy keresse ki Kegyed, miután mindenek fölött ezeknek van legtöbb becse előttem (…) De meglehet, hogy már lefoglalták, s elpusztították mindenünket, ez esetben megsiratom szegény Sándorom könyveit, írásait és képeit. Egyebünk sem volt ennél, ha mégis megmaradtak volna ezek még egyre kérem Kegyedet: a fiókban lévő minden papirost, minden kis darab írást kérem tegyen Kegyed egy ládába, mert csak egy betűjét is kívánnám megtartani szegény Sándoromnak. Férjeinkről semmi bizonyosat nem tudok: magamról ítélve képzelem Kegyed bánatát! Isten áldja és vigasztalja meg Kegyedet!”
Nincs itt hely a „tűnődések” írásainak részletesebb bemutatására. Gyüre Lajos kimondatlanul is egy dologra koncentrál írásaiban: újra meg újra hangsúlyozni az írástudók felelősségét, melybe mindenképpen beletartozik nemzetünk történelmének, múltbeli és jelenbeli kultúrájának, íróinak megbecsülése, tisztelete – s ez csak akkor lehetséges, ha sokat, minél többet ismerünk meg belőle. Legyen az – hogy csak az általa tárgyaltakat említsem – Kazinczy Ferenc, aki azt vallotta, hogy nem merni, amit merni kell, gyalázat; a vigyázó szemét Párizsra vető Batsányi János; a „ledőlt diófát”, a nemzet pusztulását féltő Baróti Szabó Dávid; a „legmagyarabb” költő, Juhász Gyula; Márai Sándor, akinek a Kassai Naplóban több száz cikke jelent meg, s aki már fiatalon azt vallja az újságírásról, hogy számára az egyértelmű volt a korral, amelyben élt: személyhez kötött élmény, mely elől kitérni nem lehet; Fábry Zoltán, az „ember az embertelenségben”; a holnap is élünk hitében alkotó Kovács Vilmos; az irodalmunkba „fényes szellőkkel” érkező Dénes György; a „tündérmesék szegénylegényeként” induló, a szép szónak s nemzeti közösségünknek egyaránt elkötelezett Kulcsár Tibor és mások.

Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Gyüre Lajos költő, író, színműíró, irodalomtörténész, tanár. 1945-1951 között kovácssegéd; 1955-ben érettségizett a kassai Felsőipari Technikumban. 1959-ben tanári oklevelet szerzett a pozsonyi Pedagógiai Főiskolán, ettől kezdve nyugdíjaztatásáig Kassán volt tanár. 1986-1990-ben a kassai Thália Színpad művészeti vezetője és dramaturgja. Verseivel a Fiatal szlovákiai magyar költők (1958) c. antológiában jelentkezett először. Színműveket és hangjátékokat is írt, antológiákat, gyűjteményes köteteket állított össze (pl. Márai Sándor írásaiból is: Japán kert, 2004). A könyv az AB-ART Könyvkiadó gondozásában jelent meg 2012-ben.