45953

A somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet május 22-én konferenciát szervezett ezzel a címmel Kassán a magyarországi zsidóság deportálásának 70. évfordulója alkalmából. Hasonló konferenciát a kassai zsidóságról, húsz évvel ezelőtt rendeztek a városban. Most társrendezőként a pozsonyi Magyar Nagykövetség és a kassai Állami Tudományos Könyvtár (ÁTK) vett részt. Támogatta a magyarországi Miniszterelnökség, Civil Alap 2014 és a Szlovák Kormányhivatal a Nemzeti Kisebbségek Kultúrája 2014 program. Ez egy nappal azután következett, hogy egy emléktáblát avattak az ÁTK homlokzatán, mely héberül hirdeti: Záchor! – Emlékezzél!
A konferencián részt vett Balogh Csaba pozsonyi magyar nagykövet és Czimbalmosné Molnár Éva, kassai magyar főkonzul.
Miután Simon Attila történész üdvözölte a konferencia résztvevőit, mely két nyelven folyt, Ján Gašpar és Lampl Zsuzsanna megnyitó beszédei hangzottak el. Gašpar reményét fejezte ki, olyan ismeretekkel gazdagodunk, amelyekről korábban nem volt tudomásunk, vagy nem tulajdonítottunk nekik jelentőséget. Lampl kijelentette, azért vagyunk itt, hogy emlékezzünk azokra az eseményekre, amelyekről számos bizonyítékkal rendelkezünk. Ma is van a világban gyűlölet, folyik a bűnbak-keresés. A tömeggyilkosság létrejöhetett. A nagyapákat nagy felelősség terheli. A kisemberek hallgató segítsége nélkül ez lehetetlen lett volna. Sokszor önszorgalomból is öltek. A gonosz ordító oroszlánként kerülget bennünket. De emlékeznünk kell azokra is, akik az üldözöttek mellé álltak és lehetőségeik szerint segítettek. Nem tudjuk elképzelni, milyen veszélynek tették ki magukat. Néha apróságokban sem tudunk embertársaink mellé állni, ha valamilyen hatalmat sejtünk a háttérben. Ezek az emberek hiányoznak, nem tudhatjuk, milyen felfedezésekkel gazdagíthatták volna az emberiséget. A Fórum Intézet fontosnak tartja, hogy emlékezzünk.
Eduard Nižňanský (Comenius Egyetem Filozófiai Kar) előadásának témája a zsidók deportálása Szlovákiából 1938 novemberében és a zsidó táborok a „senkiföldjén” a cseh–szlovák–magyar államhatáron. Szlovákiában nagyjából 130.000 zsidó élt. Az első bécsi döntés után 90.000-en maradtak. Főleg Pozsonyban, Nyitrán, Eperjesen és Nagymihályban éltek. Október 6-án megalakult az autonóm szlovák kormány s elszabadult az antiszemitizmus és cseh-fóbia. (A tanár megfeledkezett megemlíteni a magyar-gyűlöletet, a ruszinokat is üldözték!) Jozef Tiso lett a miniszterelnök és belügyminiszter. Az első bécsi döntés meghozatala után, amit a szlovák fél külpolitikai vereségnek könyvelt el, Szlovákiát, mely még fél évig a megcsonkított Cseh-Szlovákia része maradt, meg akarták tisztítani a zsidóktól. 1938. november 2-án az Országos Hivatal Elnöksége elrendelte, hogy a vándorcigányok a Magyarországnak átadandó területekre kerüljenek és az ott lakó zsidók maradjanak lakhelyeiken, hogy ne tudjanak Szlovákiába jönni. Tiso két napra rá elrendelte, hogy a zsidókat a senki földjére deportálják. Ugyanis a két ország között megegyezés született, míg nem jelölik ki a végleges határvonalat, addig egy 750-1.000 m-es sávot üresen hagynak, hogy ne kerülhessen sor konfliktusra. A miniszterelnök parancsban utasította a rendőrség, csendőrség és a Hlinka Gárda alakulatait, hogy tömegesen toloncolják ki 24 óra alatt a zsidókat Szlovákiából az új határon túlra, több kilométernyi távolságra. Lakásaikat, műhelyeiket, üzleteiket le kellet hivatalosan pecsételni és főleg bankkönyveiket kellett számba venni. A félmilliós vagy annál nagyobb vagyonnal rendelkező zsidókat le kellett tartóztatni, hogy értékeiket ne tudják kimenekíteni. A Gazdasági Minisztérium megtiltotta, hogy az elcsatolandó területre bármilyen értéket szállítsanak ki. Mindez visszaélésekhez vezetett és az antiszemitizmust szolgálta. A járási hivatalokat rendeletben utasították, a zsidók fejenként csak 50 koronával rendelkezhetnek, ami étkezésüket volt hivatott elvben biztosítani. Ám ezeket a rendelkezéseket nem lehetett olyan egyszerűen végrehajtani, mint vélték. 7.500 zsidót sikerült kivinni erre a területre, ahol semmilyen ellátásban sem részesültek. Nehéz és bonyolult sorsuk különböző módon alakult. Sokan visszatértek, másokat internáltak, de sokan nem tudtak elmenni ezért két tábor létesült (Nyitranagykér, Annamajor), melyek december végéig működtek. Azután hazatérhettek. A részletek homályban maradtak. Ezekbe az első koncentrációs táborokba 300-350 ember került. Személyes levelet írtak onnan Tisonak. Gyereket is szültek ott. A lakosság többsége ezekről nem tudott semmit. A Židovské noviny (Zsidó Újság) december 2-i számában O. Neumann cikke jelent meg: „Az emberiesség nevében fel kell emelnem szavamat a szerencsétlen testvérek érdekében és fellebbeznem kell mindenki szívéhez, akik nem veszítették el utolsó érzéküket az emberi megpróbáltatással és szenvedéssel szemben. Apellálunk mindenkire, aki a könyörületesség keresztény tanítását vallja és aki a szenvedő emberre – bár más hitfelekezethez vagy nemzethez tartozik is, legyen bár zsidó -, tekintsenek mint emberi lényre, akinek egyforma joga van az élethez, boldogsághoz és otthonhoz.
Az emberiesség nevében kiáltunk Hozzátok emberek: szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a Senki Földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyermekeknek és beteg aggastyánoknak és mindazoknak, akiknek egyetlen bűnük, mely rákényszeríti őket, hogy ezen a reménytelen földön, a «Senki Földjén» tartózkodjanak az, hogy zsidók.” A szerző csak egy cikket talált a cseh Přítomnostban, amely beszámolt az éhezésről, hidegről és az ezzel kapcsolatos szégyenről. Csupán a britek tiltakoztak – sikertelenül. A legtöbb hírt az összekötő tisztek jelentéseiből lehet megtudni, akik akkor a senki földjén mozogtak.
A zsidók a demokratikus Csehszlovákia után, hirtelen ellenséges közegben találták magukat. Antiszemita kampánnyal, pogromokkal szembesültek, amelyek áldozatai gyerekek és idős emberek lettek. Mindez az államigazgatás aktív részvétele mellett zajlott. A minisztériumok együttműködve valósították meg ezeket a rendeleteket, annak ellenére, hogy alkotmányellenesek voltak. Később ezeket visszaható hatállyal legitimálták. A zsidók választás elé kerültek. Vagy a rendszer áldozatai lesznek, vagy emigrálnak.
Martina Fiamová (SZTA Történettudományi Intézete) történész későbbi előadása szorosan kapcsolódott Nižňanskýéhoz. Ő ugyanis a zsidókérdés megoldásával foglalkozott 1938 novemberében, vagyis azzal, hogy a zsidók deportálására egyes szlovákiai járásokban miképpen zajlott a senki földjére. Ebben a már említett fegyveres alakulatokon kívül, a hadsereg is részt vett. Rendszerint buszokon és teherautókon toloncolták ki őket, de egy alkalommal – rendhagyó módon -vonattal is. November elején egy-két nap alatt foganatosították ezeket. Késmárkon és Nyitrán az akció kicsúszott a hatóságok kezéből és garázdasághoz, önkényeskedéshez vezetett. (Tegyük hozzá, Késmárk akkor nagyobbrészt német városnak számított, ahol a fiatalokat náci eszmékkel mérgeztek meg.) Több helyen túlkapásokra került sor, amikor olyanokat is kitoloncoltak, akik nem szerepeltek a listán, mint pl. Rózsahegyen. Bártfán kijárási tilalmat rendeltek el. Annak érdekében, hogy a szerencsétlenek ne térhessenek vissza, lezárták az utakat és vasutakat. Ha az áldozatok könyörögtek, irónia volt rá a válasz. Legtöbbjüket Pozsonyból, majd Bártfáról, Eperjesről és Késmárkról toloncoltak ki. Terhes asszonyokat is. Aranyosmarótról még romákat is, Trencsénből szinte az összes visszacsatolt városba jutott néhány közülük. Minden járás nem vett részt ebben az akcióban. Vágújhely figyelmeztetett, hogy az akció katasztrofális gazdasági következményekkel jár majd. Erre több járás is felhívta a figyelmet. Kassáról Iglóra egyesével tértek vissza a kiutasítottak. A Csacáról kitoloncoltakat a lengyel fél nem akarta átvenni. A magyar fél 72 személyt toloncolt vissza. A néhány ezer áldozat fázott – esett az eső -, miközben verték és éheztették őket. Gond volt a lepecsételt lakásokkal, gazdasági épületekkel és háziállatokkal. Néhol a lefoglalt zsidó vagyont használták a deportálás finanszírozására. A járási hivatalok a lakosságra gyakorolt hatásról is beszámoltak (ezeket persze nem szabad készpénznek vennünk). Néhol a lakosság állítólag nem volt megelégedve a következetességgel, a kommunista hangulat lecsendesedett. Pőstyénben rémületet, meglepetést és bizonytalanságot váltott ki, Korompán nyugtalanságot. Vágbesztercén a lakosság egyetértett, sőt örült és segédkezett, elégtételt érzett, de voltak, akik sajnálkoztak. Negatív reakciót váltott ki Selmecbányán, mivel ezt nem humánusnak, kegyetlennek tartották a hideg és eső miatt.
Az autonóm állam radikális és kemény eljárást alkalmazott – foglalta össze mondanivalóját az előadó.
Simon Attila kettős szorításban Trianontól Auschwizig c. előadásában kifejtette, a zsidók két nacionalizmus kereszttüzébe kerültek. A dualizmus idejében egy íratlan „asszimilációs társadalmi szerződés” állt fent (Karády Viktor), elvárta a zsidóságtól, hogy kultúrájában és nyelvében azonosuljon a magyarsággal, cserébe vallási és polgári védelmet, jogokat kapott és részt vehetett a társadalmi életben. 1918-ig ez sikeresen működött. Így fő nyertesei lettek a gazdasági fellendülésnek. Jobban kivették részüket a társadalmi mobilitásban.
Csehszlovákiában 350.000 zsidó élt. A csehországiakra az asszimiláltság volt a jellemző. A mai Szlovákiai területén 136.000-en éltek. Ezek közül 1910-ben a 106.000 főnyi zsidóság a magyar kultúrát vallotta magáénak. Kettős identitással rendelkeztek. Zömmel ortodoxok voltak. A zsidóságot semmiféle korlátozás nem érintette. Sem a politika, sem a sajtó nem volt antiszemita.
Szlovákiában a jogbiztonság nem jelentette azt, hogy nem volt antiszemitizmus. Auschwitz perspektívájából nézve minden megszépül. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az antiszemitizmus a katolikus társadalomban antijudaizmusból indult ki. Zsidóellenes megmozdulások voltak a városokban és Vavro Šrobár miniszter támogatta ezeket. (Ez a kocsmaengedélyek esetében érhető tetten.) Majd a 30-as években sor került a zsidók gazdasági visszaszorítása, amit maga Milan Hodža is támogatott. A zsidókat nemcsak zsidóságuk miatt támadták, de azért is, mert magyarok és magyarosítók. Vagyis azért, mert a magyar kultúra terjesztői is. Még maga Masaryk elnök is azt írta, hogy a papok legyenek zsidóellenesek! A magyarság létszámának csökkentése miatt vezették be a zsidó nemzetiséget. Ezzel akarták elérni asszimilálódásukat. Ez a felkínált lehetőség sikeresen működött. Ha korábban 75%-uk magyarnak vallotta magát (1910), később ez 16%-ra csökkent (1930). Az eltávolodás a magyarságtól lassú és fokozatos volt. (Tegyük hozzá, a korabeli visszaemlékezések szerint, erre az izraelita vallásúakat néha kényszerítették is.) Ha korábban magyaroknak vallották magukat, később zsidónak, azután csehszlováknak vagy szlováknak. A szlováksághoz tartozás nem jelentett státuszemelkedést. Ez a folyamat legkevésbé Dél-Szlovákiában működött. Itt 44.000 személyről beszélhetünk (1941). A városokban jelentős számú zsidóság élt. Kassán a lakosság 20%-át tették ki, Dunaszerdahelyen 42%-ot, Érsekújvárott, Komáromban és Losoncon 11% körül mozgott az arányuk.
Milyen volt az identitásuk? Erre nincs egyértelmű válasz. Ahány közösség, annyi válasz. Nemcsak városonként változó a kép, hanem annak függvényében is, hogy ortodox vagy neológ közösségről van-e szó. Dunaszerdahely, azaz Kis Palesztína elfogadta a csehszlovák állam ajánlatát. Itt nagy arányban jelentkeztek zsidó nemzetiségűnek (1930: 35%), de zsidó pártokra csak elenyészően szavaztak (1929: 3%). Kisebb részük csehszlováknak vallotta magát (8%), nagyon kevesen magyarnak. Politikailag is asszimilálódtak, jelentős részük csehszlovák pártokra szavazott (1929: 40%), a magyar pártokra alig. Ebből viszont tévedés lenne arra a következtetésre jutni, hogy megszűntek magyarok lenni. Lojalitásukkal hálájukat fejezték ki a csehszlovák állam iránt. Ez a népszámlálásban és politikai állásfoglalásában nyilvánult meg. A zsidó elemi iskolában és otthon magyarul beszéltek, magyar színházba jártak és továbbra is a magyar kultúra iránt érdeklődtek. Anyanyelvi identitásukat megőrizték. Kassán hasonlóan alakult a helyzet. Kevesen vallották magukat magyarnak (1910: 80%; 1930: 8%; 51% zsidónak, 33% csehszlováknak), de a politikai életben a kassai zsidóság a Magyar Nemzeti Párt fenntartója volt. E párt minden második jelöltje zsidó volt. Politikailag eltávolodtak ugyan a magyarságtól, de kultúrájukban nem. Az állammal szembeni lojalitás ellenére, erőteljesen ragaszkodtak a magyar kultúrához (újságok, könyvek, színház, iskola). Így kerültek kettős tűzbe. A magyarok azért támadták őket, hogy árulást követtek el, a szlovákok azért, hogy továbbra is magyarul beszélnek. Ebből kiutat egyrészt a cionizmus jelentett, másrészt a kommunista internacionalizmus.
1938-ban nem Masaryk és Horthy között választhattak, hanem Tiso és Horthy között. Magyarország 1918 után felmondta az íratlan szerződést. Az 1938 utáni helyzetében a fő vádpont az lett, hogy megszűntek magyarnak lenni. E nemzet-politikai vád okán tartják őket árulóknak. Nem a szociális, vagy gazdasági indokok örve alatt marasztalták el őket, hanem nemzeti hűtlenségük miatt. A magyar állam majdnem homogén, kellett egy bűnbak, s ez a zsidóság lett. Életbe léptették a zsidó törvényeket, amire azok nem voltak fölkészülve. Előfordult, hogy inzultálták őket. A politikai elit, mellyel egy pártban voltak, szembekerült velük. Az Egyesült Magyar Párt beállt Imrédy Béla politikája mögé, aki Jaross Andornak engedte át a visszacsatolt területek fölötti ellenőrzést, s azok cserében átvették a zsidó-ellenes politikát. Egy kivétel akadt a behívott képviselők között. Porubszky Géza plébános a második zsidótörvény elfogadása előtt úgy nyilatkozott, hogy elítéli az olyan kereszténységet, mely zsidó-ellenességben éli ki magát. Ha a javaslat túl megy egy határon, akkor lelkiismeretére hallgatva, nem fogja azt megszavazni.
Kizárják őket a közéletből, sajtóból, majd 1944 májusában gettót hoztak létre és elszállították őket. A 2700 dunaszerdahelyi zsidóból 500-an tértek vissza. Rendezték soraikat, de 1946-ban újabb antiszemita hullám indult Csehszlovákiában, így az 1947-48-as alija lefejezte a zsidóságot.
Szita Szabolcs, aki több egyetem professzora s számos tanulmányt írt e tárgykörben, azzal kezdte, köszönet jár Gaskó és Vrancsik emlékének és e konferenciával tisztelegnek az áldozatok előtt. Arról a tragédiáról kívánt szólni, milyen rövid idő alatt pusztították el a vidéki zsidóságot, ami másutt évekig tartott, itt néhány hét alatt sikerült. A tragikus végkifejletet Magyarország náci megszállása jelentette, amikor Adolf Eichmann kommandója a Wehrmach megszálló csapataival együtt érkezett magyar földre. Eltökélték, hogy a magyarországi zsidóságot „áttelepítik” a Birodalomba. Horthy Miklós Klessheimben Hitlernek engedményeket tett, ami lehetővé tette a gyors ütemű deportálást, készséges magyar hatósági segédlettel. Eichmann a jól bevált eszköztárat vetette be. Zsidótanácsot alakíttatott, annak vezetőit megfélemlítéssel, fenyegetéssel, néha ígérgetéssel és nyugtatással vezette félre. A német intézkedések lehetetlenné tették a valóságnak megfelelő információk áramlását a fővárosból, melyek az önvédelmet szolgálhatták volna. Így a vidéki zsidóság magára maradt. A vezetők is képtelenekké váltak az új helyzet kiértékelésére. Azzal nyugtatták magukat, hogy a „végső megoldás” Magyarországon nem következhet be. Így az alaptalan bizakodás és engedelmesség nyert teret.
A visszacsatolt területekre nagyobb súlyt fektettek. A gyanúsnak és veszélyesnek tartott zsidókat letartóztatták, brutálisan vallatták őket. Kárpátalján április 8-án fogtak hozzá tervük megvalósításához. Az ottani zsidótanács „felelőssége teljes tudatában” biztosított mindenkit, hogy „nyugtalanságra nincsen semmi ok”. Pedig a sárga csillag kötelező viselése után következett a gettóba való hurcolás. Ez a legteljesebb engedelmesség közepette zajlott le.
A közvélemény és a hatóságok úgy tudták, munkára viszik őket, de gyerekeket és öregeket is vittek, ami másra engedett következtetni – írta Jean de Bavier, a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti delegátusa bizalmas feljegyzésében. – De a cél elgázosításuk, amit egy magas rangú kormánytisztviselőtől tudott meg. A zsidó források is ezt erősítették meg.
Tehát voltak, akik tudták, mi lesz a sorsuk, mégis hallgattak. Nem fékezték. A náci taktika bevált. A gaztettekbe a magyar társadalom beletörődött, részben kompromittálódott, tehetetlenül figyelte a náci terrort. Menekülésre akkor már alig lehetett gondolni. Át lehetett szökni Szlovákiába, vagy Romániába, bujdosni lehetett az országban, vagy Budapesten. Az üldözött tömegnek nem volt hová menekülnie. A gettókban zsúfoltság uralkodott, sokan az öngyilkosságba menekültek, még ott is röhögve, kárörvendve kifosztották őket, mint Kaposvárott történt.
A kassai csendőrkerületben kezdődtek a deportálások. A városokban magyar részről a rendőrkapitányság vezetője és a csendőr-alosztályparancsnok (esetleg szárnyparancsnok) vezette. A lapok cinikusan közölték, hogy a zsidóság „kivonult a lakosság köréből”, „különleges kezelésben” részesült.
Néhány főpap, közöttük báró Apor Vilmos, győri püspök Serédi Jusztinián hercegprímáshoz intézett június 15-ei levelében világosan fogalmazott: „Hogyan fogunk megállni a történelem előtt, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz ezer meg ezer embert, megfosztja őket minden emberi joguktól és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolgamunkára és a halálra deportálják?” De a vonatok csak mentek Kassára, magyar csendőri kísérettel. Ott a Schutzpolizei ellenőrizte a létszámot. A kísérő német őrszemélyzet is imádkozott, mert tudták, miről van szó. A vidéki magyar zsidóságot felszámolták. A pusztulás máig lesújtóan érezhető.

 Nincs más történet! 

A kassai nemzetközi konferencia előadásainak egy része a vidéki zsidóság deportálásával foglalkozott. Kassa, Érsekújvár, Nógrád és Komárom került a figyelem középpontjába. Ahogy Simon Attila fogalmazott, nincs más történet! Mindenütt szinte ugyanaz a forgatókönyv érvényesült.
A kassai születésű Salamon Pál (Holokauszt Emlékközpont, Bp.) előadásának első részében Kassával foglalkozott. A város lakosságának egy ötöde volt izraelita vallású (1938, 1941). 1938. november 10- után a rendőri szervek a magyar honossággal nem rendelkező zsidókat azonnali hatállyal kiutasították az országból. Majd következtek a korlátozó intézkedések. Kassáról 300 zsidót szállítottak Kamenec-Podolszkba, akik ott pusztultak el. (Tegyük hozzá, a kassai születésű Schlachta Margit határozottan tiltakozott ez ellen.)
Az előadó szerint, a kormány 1944. április 7-én döntött a zsidók likvidálásáról. Húsz napra rá a kassai zsidókat a három zsinagógába zsúfolták össze (Harang, Kazinczy utca és Rákóczi körút), majd onnan kísérték őket a két téglagyárba. A 10.580 személy közül 111 az öreg, beteg és csecsemő. Más helyen is tartanak zsidókat a városban. Így összességében 13.253 személyt tartottak fogva, akik egy részét vidékről hozták be.
Salamon ezután arra tért ki, hogy ezzel a témával a szlovák történészek alig foglalkoznak és kritizálta a tankönyvek felületességét is. A kassaiak harmadik, negyedik nemzedéke már nagyon keveset tud arról, mi történt hetven évvel ezelőtt városukban, amikor verbális szintről indulva társadalmi normává váltak az embertelenségek. A gyűlölet vezetett a második világháború borzalmaihoz. Annak befejezése óta azonban mindmáig ismétlődnek.
Balázs Péter, kassai magánkutató a vitában nehezményezte, hogy a deportálások történetét Kassától a lengyel határig még nem dolgozták föl aprólékosan. Pedig a levéltári adatok, újságok és emlékezések alapján ezt már meg lehetett volna tenni. A szerelvények Muszynánál értek a Lengyel Főkormányzóság területére. Vasutasok és postások visszaemlékezései szerint, a régi teherpályaudvarról a szerelvényeket az akkori magyar-szlovák határig magyar vasutasok kísérték, majd azután szlovák kollégáik kísérték Muszynáig. A mozdony mögé egy szolgálati kocsit kötöttek, amelyben a vonatvezető utazott, aki az iratokat kezelte. A szerelvény utolsó kocsijában a magyar-szlovák határig csak egy vasúti alkalmazott tartózkodott, majd német katonai egység foglalta el. Néha a magyar személyzet Aboskőszegig ment, sőt a magyar mozdonyvezető egészen Muszynáig és a következő vonattal érkezett vissza. Egy szerelvény maximálisan 40, minimálisan 20, vagy 30 vagonból állhatott, melyekbe 80-90 embert zsúfoltak.
Láng Tamás, docens az érsekújvári zsidóság történetéről tartott előadást. A város lakosságának 10,7%-át alkották. Ismertette a velük szemben alkalmazott eljárást, amikor internálták őket, majd megfosztották őket iparengedélyüktől, megszüntették bérleti szerződéseiket, így 80%-ban megfosztották őket megélhetésüktől. Mezőgazdasági területtel 230 hold fölött nem rendelkezhettek. A jogászok nem folytathatták munkájukat. A mindennapi életet átszőtte a gyűlölet. A kulturális rendezvényeken nem kívánatosnak minősítették jelenlétüket. A német birodalmi színház Bűnös falu c. előadásakor kiírták, zsidóknak belépni tilos. Aligha állt volna érdekükben elmenni. A sajtó Szlovákiát állította példaképnek az ottani korlátozó törvények miatt. A zsidó vagyont zárolták, csökkentették az élelmiszerellátást és zsidó házakat jelölték ki. Sokszor a puszta ég alatt laktak. A gettókban kihallgatták a zsidókat, mert feltételezték, elrejtették vagyonukat. Az iratok ebben a vonatkozásban szűkszavúak. Május 11.-én a kijelölt utcákba kellett települniük. A városban 10-től 19 óráig tartózkodhattak, azon kívül csak külön engedéllyel. A valóságot megszépítették, amikor azt állították, hogy a gettóban a legmodernebb felszereléssel rendelkező kórház, szülészet, bölcsőde működik. Június 6-án, 7-én összeterelték őket a város legelhanyagoltabb részében. A gettóból a téglagyárba terelték őket, ahol a szárítók nyújtottak némi menedéket. Ezután kezdődött meg a harc az elhagyott javak körül. A gettóból meneteltek gyalog az állomásra, kiszolgáltatva a csendőrök durva bánásmódjának, és június 11-én, majd 14-én szállították el őket Waldseebe – ez volt kiírva -, egy nem létező állomásra. Mindez személyes motozással és megalázó bánásmóddal járt együtt. Az előbbit főleg a nők esetében alkalmaztak. Mindez emberileg megalázó volt. A lakosság közömbösen viselkedett, voltak akik megelégedéssel nézték elhurcolásukat. Egy-egy nappal később már Vrancsik jegyzékében találjuk a vonatszerelvényeket.
Ezután az előadó említette, többször felmerült a kérdés, a szövetségesek miért nem bombázták a vasútvonalakat? A másik oldalon azonban a Szlovák Államnak is felelősséget kell ezért viselnie, hiszen a szerelvények Szlovákia területén át haladtak Auschwitz felé. Tisoék 1942-ben deportálták a szlovákiai zsidókat, valódi sorsukról 1944-ben már biztosan tudomással kellet bírniuk.
Puntigán József a nógrádi és losonci, füleki zsidóság sorsáról értekezett. Röviden vázolta történetüket a 18. század óta. A második világháború kezdetéig Nógrád megyében csak elvétve találkozunk zsidóellenes megnyilvánulásokkal. Az egyik szerző 1928-ban leszögezi, a Nógrád-megyei zsidók kezében van az üzletek nagyobbik része és az iparban is jelentős a részesedésük. Hitler hatalomra jutása ezt az állapotot változtatta meg. 1938-ban, a visszacsatoláskor már támadják őket és egy füleki anonim dokumentum beneši csatlósoknak nevezi őket. Sok losonci zsidó a Szlovák Államban rekedve, 1942-ben vált áldozattá. A zsidóellenes hangulat miatt többen elvándoroltak, sokan református hitre tértek, néhányan evangélikusok, elvétve római katolikusok váltak belőlük. De a kikeresztelkedés nem segített rajtuk. Losoncon 1940 áprilisában a csendőrség és katonai bíróság több embert elfogott, Kohn Bélát halálra verték. További követelések, nyilatkozatok hangzottak el. 1942 decemberében már konkrét korlátozó intézkedéseket foganatosítottak. Blau Ödönt náciellenes szövegű gramofonlemezek tiltott terjesztése miatt tartóztatták le. Az 1944. március 19-ei náci megszállás radikális és súlyos következményekkel járt úgy, mint mindenütt másutt az ország területén. Losoncon bezárták a zsidó iskolát, a többi iskolából is kizárták a zsidó származású tanulókat, a zsidó szervezeteket betiltották. Nem vásárolhattak húst, csak konzerveket kaphattak. Az orvosok kivételével, nem végezhettek szellemi munkát… Majd kötelezővé tették a sárga csillag viselését, rádiókészülékeiket be kellett szolgáltatniuk, a zsidónak tekintet tisztviselőket felmentették szolgálatuk alól. A kormányrendelet értelmében, a zsidókat kitelepítették és három város gettóiba terelték. Márai Sándor ennek Losoncon tanúja volt. Az író egyik iskolatársa orvos volt a városban. Őt munkatáborba, családját Lengyelországba vitték. Korszerű rendelőjéért két orvos vetélkedett. „A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj. Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.” – áll naplójában. A losonci téglagyárból június 9-én és 12-én vitték el a zsidókat. A háború után fölvett jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy sokuk élete még azon a napon ért véget, amikor megérkeztek Auschwitzba. Június 19-ére a losonci gettó üres lett, a városban nem élt zsidó. Losoncról és környékéről 2.500 zsidónak minősített lakost hurcoltak el. Alig egy tizedük tért vissza.
A komáromi születésű Miroslav Michela (Károly Egyetem, Prága) a helyi zsidóság történetét tekintette át 1938-45 között. A munkát megnehezíti a források és irodalom hiánya. Komáromban már az ókor óta megfigyelhetjük a keresztény-zsidó, és muzulmán kapcsolatokat, hiszen kereskedőváros volt. A dualizmus korában emelkedik a zsidók száma. A legtöbben neológok voltak, de akadtak közöttük ortodoxok is. A 20. sz. eleje óta integráns részeseivé váltak a város életének. Az orvosok, újságírók zömmel zsidó volt. Csehszlovákia megalakulása után továbbra is a magyar nyelv használata dívott körükben. A Komáromi Lapok reklámjaiból képet alkothatunk magunknak vállalkozásaikról. Az 1938-45 közötti korszakban jelentős változás történt. A nácik megerősödése, a szélsőjobb előretörését hozta magával Csehszlovákiában is. Miután Horthy bevonult Komáromba, már azon az estén bevertek néhány ablakot, több zsidót, kommunistát megtámadtak. Köztük volt egy Lipscher Mór nevű orvos, aki Magyarországon az első agyműtétet végezte el. Ő is koncentrációs táborba került. A katonai közigazgatás ideje alatt, a senki földjén, majd a nyitranagykéri koncentrációs táborban hozzávetőlegesen 200-an kötöttek ki. Az év végén visszatérhettek. A zsidóellenes törvények nyomán, 70-80%-uk elvesztette lehetőségét, hogy vállalkozzon. Majd sor került az értelmiségiekre, a zsidó munkások elveszítették állásukat a komáromi hajógyárban. Néhány vállalkozó strómanokkal dolgoztatott. Ez nagy téma, ennek kutatása még néhány évig eltart. A munkaszolgálat 290 férfit érintett. Ez kemény munkát, megalázást, rossz feltételeket jelentett. Alacsony heti adag, penészes kenyér, fekete lé leves gyanánt. A végső megoldásra a nácik megszállása után került sor. Német páncélosok foglalták el a várost, a két rabbit letartóztatták, megalakult a gettó. Egy részük a közeli dohánygyárba járt dolgozni. A környék zsidóságát is összegyűjtötték, majd a Duna másik oldalán található három erődbe helyezték el őket. 1884-en pusztultak el Auschwitzban. 23-an a munkaszolgálat áldozatai lettek, 15-öt a magyar koncentrációs táborokban kínoztak agyon.
Baki Attila Bars és Hont vármegye c. lap zsidókkal kapcsolatos híreivel foglalkozott előadásában. 1938 után a két megyét összevonták. 1938-ban a lap még a Bars nevet viselte, mely 1884 óta jelent meg. 1942. május 3-a és 1944. november 26-a között jelent meg Bars és Hont címen. A zsidókról 1938 decemberében tudósít először Jaross Andor lévai beszédével kapcsolatosan, ahol arról szónokol, hogy a szabadkőműves zsidókat ki kell kapcsolni a gazdasági életből. Ezután idegen fajnak, nem őshonos, alkalmazkodásra és beilleszkedés képtelen népességnek nevezték őket. Egyéni vagy kollektív említésük mindig negatív módon történik. Több vélekedést sorolt föl. Az iparos és kereskedő társadalom azért került a kezükbe, mert azt hangoztatták, magyar nem való erre pályára. A Séta a lévai főutcán c. cikkben azt tartották fontosnak kimondani, hogy zsidók laknak az utcában, ennek ellenére strómanok kezébe került a bolt, ahol most saját üzletében segédként dolgoznak. Sajnálatos, hogy keresztények ilyen szerepet vállalnak, mivel a zsidók nagy mesterek a törvények kijátszásában. 1943-ban arról írt a lap, hogy a színházakra rátelepedtek, a rendezők, zeneszerzők mind zsidók. Mára a színpadról már eltűnt a zsidó szereplő, de azok szelleme nem. Nem elég a zsidók kiküszöbölése, a szellemiségüket is el kell távolítani. A lap a tiltásokra, a velük kapcsolatos megszorításokra azonnal felhívta a figyelmet. Rimaszombatban a zsidók 10 óra előtt nem vásárolhatnak közterületen, zsírt sem vásárolhatnak. Ipolyságon elkobozták a zsidók rádióit. Viszont a lap a náci megszállásról semmit sem írt. Egyáltalán, aki ebből a lapból kívánt tájékozódni a világ állásáról, nem sokat tudott meg. A régi magyar élet fertőző fekélyéről annál inkább, amit véglegesen, nem félmegoldással, meg kell oldani. Majd rövid híradások következnek, főleg olyan esetekről, amikor vétettek a törvények ellen, a lap felsorolja a gettó utcáit és szítja a zsidó-ellenes hangulatot. Az új főispán székfoglalójában a zsidó-kérdésre is kitért. A kormány rendeleteit 100%-an végrehajtja, amitől Magyarország zsidó-mentes lesz. Egy másik cikk arról számol be, hogy a felszabaduló zsidó lakásokra a számukat meghaladó igénylés érkezett. Kuriózum, hogy az egyik cikk az ipolysági gettó belső életéről számol be…
L. Juhász Ilona néprajzkutató (Fórum Intézet) a holokauszt szlovákiai áldozatainak emlékjeleiről tartott előadást, különös tekintettel a déli területekre. A második világháború után a kommunista hatalom nem támogatta az ilyen emlékművek állítását. Csak a kommunista mozgalom áldozatairól és ellenállásról emlékezett meg. A hatalom sokszor még olyan emlékművek likvidálásáról is határozott, amelyek zsidó tulajdonban voltak, pl. zsinagógában. Ezt az 50-es években azzal indokolták, a nácik – hibásan: fasiszták – zsidó áldozatainak nem kell külön emlékművet állítani. Kassán is szerettek volna emléktáblát, az összeg is rendelkezésre állt, de a hatalom nem egyezett bele, így a zsinagóga falára került. Csak a besztercebányai Szlovák Nemzeti Felkelés Múzeumában esett egy kevés szó a zsidókról. Gútán „antifasiszta” ellenállók kaphattak emlékművet, vagy Kassán Schönherz Zoltán. Zsinagógákban, vagy temetőkben emeltek emlékműveket, állítottak emléktáblákat. 1989 után jelentős változás áll be. 1992-ben, az első szlovákiai transzport elindításának évfordulóján több szlovák városban állították emléktáblákat, ahonnan a vonatok indultak. Így Poprádon, Liptószentmiklóson, Besztercebányán, Kassán és Érsekújvárott. Megemlített még tovább emlékműveket és szólt a tömegsírokról is. Szerinte, az egyházak nem tiltakoztak az embertelenségek ellen.
Ladislav Rovinský hozzászólásában sajnálatát fejezte ki, hogy még nem sikerült egy holokauszt emlékművel állítani, pedig e nélkül nem mondható el, hogy Kassa európai város.
Máté László felszólalásában emlékeztet, nem felel meg a tényeknek, hogy az egyházak nem tiltakoztak. Voltak kivételek. Ökumenikus jelleggel Kassa papságának küldöttsége a város rendőrparancsnokát kereste föl humánus magatartást követelve. Ennek vezetője Pfeiffer Miklós kanonok volt, akit a háború után 50 kg-os csomaggal ebrudalták ki az országból. Vécsey Miklós kanonok meg kemény bírálatot gyakorolt.
Szakmai értékelésre nincs szükség, mondta zárszavában Simon Attila. Nem csupán történészként,hanem emberként lehet csak megközelíteni e kérdéskört. A konferencia érdeme, hogy végre van egy emlékmű, mely az áldozatoknak emléket állít és megjelenhetett Gaskó Miklós könyve, mely mint minden forrásértékű munka, közelebb visz az igazsághoz. A konferencia is a tisztánlátást szolgálta. A mi történelmünk nem lenne kerek. Mi őriztük a vagonokat, amelyekben mi voltunk. Bűnösök és áldozatok egyben. Ha ezt nem mondjuk el, nem jól végezzük feladatunkat. A legfőbb ellenség a közöny. Akkor emberek tűntek el egyik napról a másikra. Néhol a város fele. A Csallóközi Hírlapban erről egy szó sem jelent meg. Ma is a társadalom úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Ez szomorú befejezés lenne, de egy jelképes történettel zárta gondolatmenetét. Amikor Dunaszerdahelyről elvitték a zsidókat, egy fiatal lányt és vőlegényét Auschwitz előtt néhány kilométerrel a város rabbija összeadta. A férj nem tért vissza. A nő túlélte a borzalmakat és 1945 elején megszülte kislányát. A rossz nem győzhet!
Láng Tamás docens megállapításával zárhatjuk tudósításunkat. A holokauszt az európai kultúra és keresztyénség tragédiája. 6 millió halott nem tekinthető háborús veszteségnek, hanem az állami antiszemitizmus számlájára írandó. Ez a háború köpönyege alatt elkövetett emberirtás volt.
Azt is örömmel könyveltük el, amit Máté László nyilvánosan fogalmazott meg, hogy a konferencián a kétnyelvűség szimmetrikusan érvényesült, aminek természetesnek kellene lennie városunkban
További képek a konferenciáról megtekinthető a Képgalériában ITT>>>

Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”40995,39767,39721,45922″}