Június 4-én tartottuk a magyar nemzet „újkori ünnepét”, az összetartozás napját, hogy virtuálisan: értelemmel és érzelemmel, lélekkel és szívvel a múltat jelenné és jövővé formáljuk; hogy visszaadjuk a nemzetnek a trianoni békediktátum által levágott karjait és lábait, s ezáltal ép testben ép lélek és ép lélek által ép test lehessen.
Ez alkalomból a réges-régi bibliai, ótestamentumi bölcsesség járt az eszemben, jelesen az, hogy az ember mindennél jobban őrizze meg a szívét, mert abból indul ki minden élet. Voltaképpen ezt kaptam útravalóul az áldott anyaföldtől én is, amikor legkisebb fiúként, hamuban sült pogácsával a tarisznyámban, „világgá indultam”. Azt jelentette ez, hogy életem során soha ne forduljak önmagam, a nemzetem, az élet és Isten ellen, hanem – amint a Karamazov testvérek „szent” Aljosája – könnyeimmel öntözve boruljak le a földre, s csukott szememben az égbolttal esküt tegyek, hogy örökké szeretni fogom a teremtést, és benne a felnevelő anyát, a szülötte földet. Azt az otthont, amely univerzumával megtanított megnevezni a felettem ragyogó csillagvilágot és a születésemkor lelkembe írt erkölcsi rendet, ennek ajándékaként pedig az édes anyanyelvet. Krúdy Gyulával szólva, azt az árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvet, mely egyetlen, örök, folyton teljesülő arca a nemzetnek, s amely egyre tudtunkra adja: a magyar népet nemzetté a magyar szó teremtette a régmúltban, teremti a mában s teremti majd a jövőben is.
Amikor még kicsi emberke, a mindenség öntudatlan és boldog mása voltam, gyakran kapaszkodtam szülőfalum, a szentesi Árpád-kori templom fölé emelkedő sziklás Lingó hegyre, amelynek szakadékaiban a gyermeki képzelet Istene lakott, fölötte pedig reggelente vérvörös rózsaként kúszott az égre a Nap. E sziklafalról az ezeréves pátriánkat – benne a Felvidéket – koszorúzó Kárpát-medence északkeleti, kéklő gerinceit is látni lehetett, nyugat felé pedig a Tokaji-hegységet, melynek tövében ring a magyar nyelv bölcsője, Kazinczy Ferenc Széphalomja, s annak rétségein túl fekszik Borsi, ahol Munkács szent asszonya, Zrínyi Ilona szülte a nagyságos fejedelmet, Rákóczi Ferencet. Keletre a néhai Rákóczi-útja vezet a Lorántffyak Királyhelmece és Zrínyi Ilona Munkácsa felé. Egy sóhajtásnyira pedig ott fekszik nemzeti imánk, a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéje, Kossuth Lajos Monokja és az „Isten leveleit”, a Szentírást magyar nyelvre ültető Károlyi Gáspár Gönce is.
Később a sors a gyermekkor mozdulatlan égboltjából Tinódi Lantos Sebestyén, Bethlen Gábor, Batsányi János, Márai Sándor Kassájára vitt, ahol az Árpád-házi Szent Erzsébet-székesegyház falai között sok-sok időt töltöttem el olvasással, töprengéssel. Innen a négytornyú koronázó városba, Pozsonyba kerültem, „platóni gyönyörűséget”: bölcseletet és magyar irodalmat tanulni, ahonnan egy napon „hajamnál fogva” elcipelt valaki a tengerig, az óceánig, hogy annak morajló partjainál megérezzem: magyarként európai vagyok s európaiként magyar; magyarként keresztény, szentesi, bodrogközi, felvidéki, Kárpát-medencei.
S így, „tölggyé lombosodván” értettem meg mára, miért is fog el félelem arra a gondolatra, hogy esetleg más is lehetnék, mint magyar. Mert az utak, amelyeket bejártam, az anyanyelv szavaival voltak és vannak beróva: föl-alá bolyongva az anyaföld, a Felvidék tenyerén, érzem: a keskeny ösvények, az erdők avara, a jéggel fedett tavak, a rengő nádasok, a porka hóval fedett mezők, a bölcsők és a sírok, szent jussunk drága hagyatékai, mind-mind az anyanyelv szavaival vannak teleírva. Az anyaszóval, melyben minden újraéled, ami elmúlt, ami van és ami lesz: ő rakja egészbe – mondja Kosztolányi Dezső –, ami csonka: föltámasztva, egybefűzve mindazokat, akik élnek s majd megszületnek holnap.
Igen, mert az „anyaszavak eldöntenek egy életet; meghaltál, ha már nincsenek”.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
