A Nemzeti Összetartozás Napjának estéjén Komáromban Popély Gyula történész professzor tartott előadást a Magyar Polgári Kör szervezésében.
Cséplő Cintia Kerecseny János Fiamnak című versének szavalása után Polgár Hajnalka, az est háziasszonya röviden bemutatta a 2004-ben alakult Magyar Polgár Kört és felsorolta céljaikat, vázolta a tevékenységüket.
„Az 1945-ös Beneš elnöki rendeletek, az 1949-es Csorbatói jegyzék máig érvényesülő hatásai jogi felülvizsgálatának és felülbírálásának az elérése, valamint az alapvető emberi jogok védelme és a mai Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségek jogvédelme, melyeket a nemzetközi szerződések és az SzK Alkotmánya szavatolnak.
Társadalmi és politikai rendezvények szervezését is felvállaljuk. A társulás további célja, hogy nemzeti közösségünk kultúrájának és hagyományainak a támogatása, kulturális és felvilágosító rendezvények szervezése” – mondta bemutatkozásba Polgár Hajnalka.
A társulás 2009-ben újraszerveződött és nemzeti ünnepek és megemlékezések mellett nemzeti esteket szerveznek. 
Eddig főként Somorján és Dunaszerdahelyen tevékenykedett. A komáromi rendezvény jó alkalom volt arra, hogy Csallóköz határai átlépve másutt is bemutatkozzon.
Popély Gyula Trianon és ami mögött van című másfél órás érdekfeszítő előadását nehéz volna pár sorban összefoglalni. A hallgatóság átfogó képet kapott az I. világháború előtti úgymond békeidős szerveződésektől kezdve egészen az 1920. június 4-i ominózus napig.
„Nagyon jelentős oka van annak, hogy mi itt együtt vagyunk, együtt gondolkodunk a múltról, jelenről és a jövőről. Június 4-e valamennyi magyar számára jelent valamit ez a nap. Méghozzá a nemzeti szétszaggatásunk, megaláztatásunk és talán a gyilkossági kísérlet napja. Igaz, most úgy nevezik, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja. Lehet így is mondani, de ez a nap sokkal több keserűséget jelent számunkra, minthogy egyszerűen elhaladjunk mellette.
Ez olyan nap, amit úgy gondolom, kevés nemzet élt volna túl, éppen, épp ésszel és egyenes derékkal. Valljuk be, mi magyarok is nagymértékben belerokkantunk. Egyáltalán vagyunk és létezünk, ez talán az egyik csodája nemzetünk élni akarásának. Ha mindezt tudatosítom, sokszor azt kell mondanom, hogy az a nemzet, ami képes volt mindezt túlélni az már elpusztíthatatlan. Bár az is igaz, hogy mindent megtettek ellenségeink annak érdekében, hogy elpusztítsanak bennünket.
Az elpusztításunk csak akkor válik valósággá, ha mi is segítünk megásni azt a sírt, amelybe végső soron szívesen beletennének bennünket. A sírásásban nem szabad együttműködnünk a mi elpusztításunkra törekvőkkel. Tudom jól, öntudatlanul is nagyon sokan megteszik ezt” – kezdte beszédét az előadó.
Az előadásában rámutatott az egyes felek hibáira, nem kímélve a monarchia ballépéseit az I. világháború alatt vagy 
épp passzív cselekvését, de a közönség azt is megtudhatta, hogy a nagyhatalmi harcok mögött bizony volt egy láthatatlan erő, ami a mai napig aktívan tevékenykedik.
Ennek a háttérhatalomnak, amit Szabadkőművességnek hívnak, érdeke volt az I. világháború kitörése, és az Osztrák-Magyar Monarchia is részese legyen ennek „játéknak”, amit végül feldarabolnak. A történelmi határ területének 71,4 % -át elrabolták. A határ lakosságának 67 %-át, a magyar nemezt több mint 1/3-a idegen államok alattvalójává vált, méghozzá olyan államok, akik idegenként, elnyomóként viseltetnek a magyarokkal szemben.
Az előadó szerint 1920-ban nem feltételezték a magyarok, hogy többfajta igazság létezhet. „Van a győztes és legyőzött igazsága. Számomra nem az volt a tragikus, hogy a nem magyar többségű területeinket elvesztettük, hanem a magyar többségű, hatalmas területeink is idegenek megszállása alá kerültek” – mondta Popély Gyula, majd folytatta – „Sehol nem tettünk még kísérletet sem ezek megmentésére. Ha tettünk volna, bizonyára más a helyzet.”
Példaként felhozta Sopron és a környék nyolc települését, akik 1921-ben az átadáskor szembeszegültek, ezért népszavazáskor elmondhatták véleményüket, végül Magyarországhoz kerültek.
A békeszerződést követően egy maradt a számunkra: „A világ lelkiismeretét felhívni arra a gazságra, amit velünk elkövettek” – magyarázta az előadó.
Pár évvel később több békecsináló politikus emlékirataiban leírta és ebben elismerte, hogy hatalmas visszaélések, túlkapások voltak Magyarországgal szemben. Rájöttek, hogy szétromboltak nemzetet.
Az előadó élete értelmének tartja azt, hogy ezzel a témával foglalkozik, és ameddig ereje lesz folytatja tevékenységét. Úgy érzi az igazságot el kell mondani ezerszer, mert a hazugságot is elmondják. „Mindez nem gyűlölködésre akar szítani, akár magunk között vagy sorstársaink, szlovákok, románok, szerbek felé, pont fordítva: rávenni őket is arra, hogy a tények alapján az igazság fényében próbálják építeni a múltjukat, jelenüket és jövőjüket” – hangsúlyozta előadása végén a történész.
Végül álljanak itt Popély Gyula szavai azoknak, akik úgy gondolják, hogy feleslegesek a megemlékezések, kár a
múltat hánytorgatni, feleleveníteni: „Valamikor a kommunizmus éveiben erről a napról nem illett beszélni. Most igenis beszélünk róla, gondolkodunk róla, és ha mást nem tehetünk, mert kezeink megkötve, kezeink-lábaink átszegezve, legalább számon tartjuk. Emlékezünk. Sokszor már ez az emlékezés is büszkeséget jelent a számunkra, ami valamilyen módon a sikeres feltámadás útját jelenti.
Tudatosítjuk, az, ami történt velünk, elfogadhatatlan. Belenyugodni soha nem lehet, tudomásul vennünk nem szabad, főleg igennel rábólintani. Bármit mond is a politika, bármit sugall a társadalmi elvárás, vagy bármit írnak erről az egyes történészek.
Sajnos, tudomásul kell vennünk, hogy még a tudomány egyes képviselői is könnyed vállrándítással veszik ezt tudomásul, és azt mondják, ez egy történelmi esemény, amin túl kell lépnünk, megtörtént, kész, el van intézve. Az egyik anyaországi történész kollégám egyik könyvében, ami kimondottan Trianonról szól, a következő mondatokat olvashatjuk: »Ugyan mit kell annyit trianonoznunk! Mit kell annyit siránkoznunk Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Székelyföld felett? A franciák, az angolok és a spanyolok is elvesztették a gyarmataikat, és mégis élnek.« Számunkra Kolozsvár annyit jelentett, mint az angolok számára India, vagy valamelyik afrikai gyarmat? Számunkra Kassa és Pozsony a koronázó város annyit jelentett volna, mint a spanyolok számára a Fülöp-szigetek? Talán nem.”
Ando Krisztina, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”19199,46188″}
