„A prágai mérkőzés után nem gondoltam, hogy olyan törést szenvedett az életem, amely befolyásolja majd a sorsomat. Talán itt van a magyarázata, miért nem sikerült befejeznem a jogi egyetemet, s miért szakadt meg a „fehér Pelé” pályájának ígéretes íve? Szekrényemben a mai napig megtalálható a mexikói világbajnokságra készült formaruha, mert nem kérte vissza a labdarúgó szövetség, s azt is csak az újságokból tudtam meg, hogy nem vagyok a világbajnokságra utazó keret tagja. Nemrég olvastam Jozef Marko szövetségi kapitány egyik nyilatkozatában, hogy azért nem vitt el Mexikóba, mert sérüléssel bajlódtam.
Ebből egy szó sem igaz! Sokáig reménykedtem, hogy visszahív a keretbe, de nem tette: életem legnagyobb álma, a világbajnoki szereplés, meghiúsult. Később ugyan visszakerültem a válogatottba, de az már nem volt az igazi. Ezt a súlyos igazságtalanságot az idő múlásával sem tudom kiheverni. Meg kellett tanulnom nekem is, hogy egy futballista, bármilyen dícsérő jelzőkkel illették azelőtt, addig érdekes csak, amíg az igát húzza, akár a ló. Mihelyt elront valamit, az emberek többsége elfordul tőle, alig akad, aki segítene.
Ha Marko nem kérdezi meg naponta, hogy vállalom-e a játékot, ha nem tesz ingataggá és bizonytalanná, akkor Prágában csúcsformában játszom, mert nagyon akartam, s akkor nem kapok otromba leveleket, nem gyanúsítgatnak, nem gyaláznak az újságokban, és nem szúrják ki az autóm gumiját a lakásom előtti parkolón. Az az 1969-es esztendő mindenféle szempontból beleszólt az életembe. A prágai világbajnoki selejtező előtt az Inter a budapesti Vasassal került össze a Közép-európai Kupában.
Jól ment a játék, lőttem egy bombagólt Pozsonyban, maga a kapus Szentmihályi is megtapsolt és Mészöly meg Puskás is gratulált még azon melegében, a pályán. Továbbjutottunk, de a játék végén a pályára özönlő szurkolók között akadt egy galántai magyar, aki bosszúból belémrúgott, „mert elárultam a magyarokat!” Úgy tetszik, ilyen a foci, percek alatt összeomolhat a hosszú évek munkája, a sok erőfeszítés, a nagy tervek füstbemennek. Az ember szeme előtt ilyenkor lepereg az egész élete.
Engem sokan írigyeltek, s írigyelnek tán ma is, pedig jócskán kaptam az élettől a pofonokat. Elég, ha az 1966-os nagyszombati sérülésemre gondolok. Az Inter akkor nagyszerű formában játszott a bajnokságban, s a következő fordulóban a Spartak Trnava ellen léptünk pályára Nagyszombatban.
Erre a mérkőzésre nem sokkal a jól sikerült brazíliai portya után került sor. Tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk, számoltunk vele, hogy Adamecék durváskodni fognak. Engem egy nagyszombati pincérlány figyelmeztetett nem sokkal a meccs előtt: vigyázzak, mert ő úgy hallotta a hazai játékosoktól, hogy engem kikészítenek. Nem akartam hinni a figyelmeztetésnek, de azért vigyáztam.
És mégis: egy óvatlan pillanatban, amikor csak a labdára ügyeltem, a balhátvéd Hagara úgy belémrúgott, hogy megrepedt az arccsontom!”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora György archívuma és M. Nagy László felvételei
{iarelatednews articleid=”45924″}
