Életem legszebb, igaz és emberi, európai emlékeit annak a magyar végvárosi, polgári kultúrának köszönhetem, melynél különbet aztán később a világban sem találtam – vallja meg Márai Sándor szülővárosa – Kassa – iránt többször is kinyilvánított köszönetét és elismerését.
De Kassa fontossága sokkal korábbról való, még a középkorból, amikor Nagy Lajos királyunk előbb a szabad királyi városok sorába emelte (1347), majd 1369. május 7-én a diósgyőri várban kiállított dokumentumában ezt ismét megerősítette, és – Európában elsőként – címerlevelet adományozott a városnak. Ez a dokumentum azt is igazolta, hogy Kassa, Buda után a Magyar Királyság második legfontosabb városa lett. És ez így is volt évszázadokon át, annak ellenére, hogy voltak városok, melyeknek lakossága meghaladta Kassáét, mégsem veszélyeztették a Kárpát-medence észak-keleti csücskében lévő város pozícióit, sőt, a történelem többször úgy hozta, amikor Kassa amolyan szellemi főváros szerepét töltötte be a magyar nemzeti történelem, kultúra, tudomány és művészet terén.
Különösen így volt ez a rendi felkelések, a Bocskai-, Bethlen-, és a Rákócziak függetlenségi harca idején, amikor Kassát a szabadság fővárosaként aposztrofálták. A XVI., XVII. században olyan neves reformátorok tevékenykedtek a városban mint Gálszécsi István, Batizi András, Dévai Bíró Mátyás, a neves végvári költő, Tinódi Lantos Sebestyén, majd később Pázmány Péter, Alvinczy Péter, Szenci Molnár Albert, és az Európát beutazó iskolamester, Szepsi Csombor Márton. De ide sorolhatjuk a német-szorb eredetű városbírót és iskolamestert, Bocatius Jánost is, aki verseiben hungarus hazafiságáról tesz tanúbizonyságot. (A példakép városbíró előd életéről írt Rudolf Schuster darabot az idén mutatta be a kassai Állami Színház.) Fontos állomása volt a honi műveltségnek a kassai jezsuita főiskola megalakítása Kisdy Benedek, egri püspök által 1654-ben, amit I. Lipót egyetemi rangra emelt, és elődje volt a nevezetes kassai jogakadémiának. De Kassán jelent meg Gyöngyösi István: Márssal társalkodó Murányi Vénusz elbeszélő költeménye, illetve a II. Rákóczi Ferenc vezette kuruc felkelés idejében az első magyarhoni hírlap, a Mercurius Hungaricus.
A magyar nyelv és irodalom fővárosa
A XVIII. század utolsó negyedében ismét egyedülálló kezdeményezések központja lett Kassa: a magyar nyelv és irodalom fővárosa. Nyelvünk és irodalmunk jeles triásza: Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó Dávid itt alakította meg 1787-ben a Kassai Magyar Társaságot, amely egy évre rá kiadta az első irodalmi folyóiratot, a Magyar Museumot, majd később az Orpheust. Batsányi Kassán írta meg az új korszakot beharangozó költeményét A franciaországi változásokra címmel. Kazinczy Ferenc, iskolafelügyelői tisztségében 124 népiskolát létesített, s itt tudatosodott benne, hogy a latin és a német nyelv versenyében a harmadik az igazi megoldás: az anyanyelv, a nemzeti nyelv, amely az itteni tájakon: magyar, szlovák, ruszin volt évszázadokon át. Ez a felismerés lett az alapja a nemzeti nyelv megújításának a fontosságáról, amit később egy máig példa nélkül álló levelezői hálózattal vitt sikerre. De külön előadást érdemelne Baróti Szabó Dávid értelmező szótára, amely két kiadást is megért, a második kiadásnak a címe: Kisded Szó-tár. 4500 kifejezés magyarázatát tartalmazza. Művéhez felhasználta Szenci Molnár Albert és Pápai Páriz Ferenc korábbi munkáit. Máig élvezetes összehasonlítási alap nemcsak nyelvészeknek, hanem nyelvünk gazdagságát és tarkaságát megcsodáló olvasónak egyaránt. http://mek.oszk.hu/07000/07010
A színházi élet
A XIX. század első évtizedeiben ismét központi szerep jut Kassának, mégpedig a magyar színjátszás terén, és nyugodt szívvel aposztrofálhatjuk úgy, hogy a város a magyar színjátszás fővárosa volt, megelőzve ismét Budát és Pestet. A német és magyar színház rivalizálása közepette bebizonyította életképességét a magyar színjátszás, többek között Katona József Bánk bán drámájának a színrevitelével, amelynek ősbemutatójára 1833. február 15-én került sor. A színház fontosságának a szerepe visszatérő téma a huszadik században is Kassán, igaz számunkra inkább elszomorító fejleményekkel, amikor a hatalom a mámoros millenniumi években magyarok által épített színházból hatalmi és nacionalista arroganciától vezérelve kitiltotta a magyar szót! Érthető a Csemadok kassai választmányának a döntése, amely szerint a Bánk bán ősbemutatójának 180. évfordulóján, 2013-ban, február 15-ét a Kassai Magyar Kultúra és Történelem Napjává nyilvánította. A valamikori színigazgató és intendáns Berzeviczy Vince bárónak a napokban állítottak három nyelvű emléktáblát a város Fő utcáján!
Kassai magyarok számokban
Mielőtt Kassán a magyarok és a magyar nyelv helyzetével foglalkoznék a huszadik században, szükségesnek tartom áttekinteni a város lélekszámának az alakulását, illetve a kassai magyarok számát a múltban és jelenben.
Kassa a középkorban fontos kereskedelmi és gazdasági központ volt, a XIV. század elejétől szabad királyi város. Mátyás korában lakosainak a száma meghaladta a 10 ezret. A következő két évszázadban a gyakran változó politikai viszonyok, felkelések és járványok miatt a lakosság száma fokozatosan csökkent, legkevesebb lakosa a XIX. század elején volt, mintegy 6 ezer. Aztán a lakosság száma fokozatosan kezdett növekedni: 1820 – 8 700, 1846 – 13 700, 1869 – 21 700, 1890 – 28 900, 1910 – 44 200, 1921 – 52 900, 1942 – 67 000, 1950 – 60 700, 1961 – 79 400, 1970 – 142 200, 1980 – 202 400, 1991 – 235 160, 2001 – 236 093, 2011 – 240 433. A város lélekszámának az alakulásában két szembetűnő változás figyelhető meg. A második világháború után a lakosok számának jelentős csökkenése, ami a háborús áldozatok, közöttük a több mint 10 ezer holokauszt-áldozatot jelenti, illetve az elüldözések, kitelepítések és deportációk okoztak. A másik: a hatvanas, hetvenes években megnyilvánuló robbanásszerű lakosságnövekedés, amit az erőltetett iparosítás, és nem utolsó sorban az az alig palástolható cél vezetett, hogy Kassa magyar dominanciáját végérvényesen és visszafordíthatatlanul meg kell szüntetni! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ötvenes években az új kassai egyetemekre özönlő szlovák hallgatók még úgy emlékeznek, hogy egy magyar városba érkeztek, de még a hatvanas években Kassára látogató nagyszombati futballisták magyar városban lejátszott mérkőzésről beszéltek, mert városszerte hallható volt a magyar szó, és Fő utcán ott voltak a kétnyelvű feliratok, melyekből mára már hírmondó sem maradt!)
Kassa magyar lakosságának az alakulása érdekes fordulatokat mutat. A kuruckor után, a XVIII. század elején, a becslések szerint a város lakosainak több mint kétharmada a magyar etnikumhoz tartozott, majd ez fokozatosan csökkent, és a XIX. század első felében egészen egyharmadra. (Déryné Emlékezések című önéletrajzi művében, Petőfi Sándor pedig az Úti jegyzetekben ad hiteles képet a város korabeli nyelvhasználati szokásairól.) Az első hivatalos népszámlálás szerint 1880-ban 39,9 százalék a magyarok aránya, aztán a következők: 1890 – 49,9%, 1900 – 64,8%, 1910 – 75,4%, 1919 – 38,4%, 1930 – 19,8%, 1941 – 75,6%. A második világháborút követő megtorlások: az állampolgárság elvesztése, a kitelepítések, fizikai bántalmazások és reszlovakizáció következtében a magyarságukat vállalók részaránya öt százalék alá csökkent, de az elhallgattatás mellett ott volt a mindenkori elhallgatás – manipuláció, amolyan hivatali „átigazítás”, mert amíg a statisztika 5 % alatti magyar nemzetiségűt mutat ki Kassán, például 1965-ban a városi közkönyvtárból kikölcsönzött magyar könyvek aránya meghaladja a 35%-ot. 1970-ben a nemzetiség mellett megjelenik az anyanyelv kimutatása is. A bizalmasan kezelt információk szerint ekkor a város lakosainak 32,5%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, de a hivatalos kimutatásban csak 7,0 % jelent meg!
2011-ben Kassa 240 433 lakosából 6382 jelentkezett magyar nemzetiségűnek, a lakosság 2,7%-a, magyar anyanyelvűnek pedig 8584 – 3,5 %! Igaz, az utóbbi népszámláláskor közel 50 ezer kassai (!) nem irt be semmilyen nemzetiséget, közöttük nyilvánvalóan a „rejtett-, illetve otthonmagyarok” sem. A szomorú emlékű kassai kormányprogram (1945. IV. 5.) a német és a magyar lakosság felszámolásáról döntött Csehszlovákiában, különös tekintettel Pozsonyra és Kassára, aminek a Beneš-dekrétumok kapcsán a mai napig érvényesülő következményei vannak. A kassai magyarok pálfordulásairól Trianon után, a visszacsatoláskor, különösen pedig a második világháborút követően sokat foglalkozott: Fábry Zoltán, Németh László, Cseres Tibor, és mások.
A 20. század viszontagságai
Az első Csehszlovák Köztársaság – vállalt kisebbségvédelmi nemzetközi kötelezettségei ellenére – mindent elkövetett az országba szakadt magyar közösség életének a megnyomorítására, hűségesküre kötelezte az itt maradt tanárokat (sokan elutasították és Magyarországra távoztak, közöttük a vértanúságot szenvedett, és 2006-ban boldoggá avatott Salkaházi Sára), tízezreknek nem adott állampolgárságot, és adminisztratív eszközöket is igénybe vett, hogy a jelentősebb városokban 20 % alá csökkenjen a magyarok számaránya, ahogy 1930-ban Kassán (19,8%!), ami a magyar nyelv hivatalos használatának a megvonását vonta maga után, mert a törvényben szavatolt szint a 20 % volt. Nehezen indult a váratlanul kisebbségbe szakadt magyar közösség élete. Kassán a Kazinczy-kör, majd 1923-tól a Kazinczy Társaság fejtett ki fontos kulturális tevékenységet. A kassai magyar színjátszás is mostoha sorsra jutott. A kassai magyartanár és művelődéstörténész Kováts Miklós: Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában 1918 – 1938 című alapozó monográfiájában (1974) dolgozza fel a kiszolgáltatottságban is áldozatos küldetést vállaló színészek és színházi szakemberek munkáját. A Stószon élő Fábry Zoltán A magyar nyelv szlovenszkói sorsa címmel cikksorozatban számol be a nyelvhasználati problémákról, a magyar iskolák diszkriminálásairól, és a nyelvüket önként feladókról, elhagyókról, az asszimiláció első behódolóiról.
Az újságírás fellegvára
Kassa sokszor számított a magyar újságírás fellegvárának. Példa erre a Kazinczyék által kiadott Magyar Museum, de a XIX. század második felében is jelentek meg fontos sajtótermékek Kassán. Az első világháborút követően Kassa a (cseh)szlovákiai magyar újságírás fontos központja lett, olyan újságokkal folyóiratokkal, mint a Kassai Napló, Kassai Újság, Kassai Hírmondó, Kassai Munkás, Kassai Hírlap, amelyek közül volt olyan is, amelyik csak néhány évet (esetleg számot!) élt meg, de például a Kassai Napló a magyar újságírás legfényesebb lapjaira tartozik. Itt indult Márai Sándor, Fábry Zoltán a sok más neves tollforgató. A második világháború után hosszú ideig nem volt említésre méltó magyar sajtótermék Kassán. A rendszerváltozás után jelent meg a rövid életű Kassai Fórum, az öt évet megélt Keleti Napló, amelyet komoly olvasói érdeklődés követett itthon és a határokon túl egyaránt. A 2003-ban indult Kassai Figyelő legnagyobb érdeme, hogy 10 év után – a bizonytalan és minimális támogatottság ellenére is – talpon maradt. Ahhoz azonban, hogy az igényes kassai újságírás nyomdokaiba lépjen, még sokat kell fejlődnie, koncepcionálisan és tartalmilag egyaránt.
1945 utáni magyarellenesség
A kassai magyarok 1945 után szenvedték el a legnagyobb kitaszítottságot és megaláztatást: elveszítették állampolgárságukat, elűzték otthonaikból őket, betiltották iskoláikat, megtiltották a magyar nyelv használatát nyilvános helyen. Verőlegények grasszáltak a város utcáin, akik fizikai bántalmazással torolták meg a magyar szót. A megfélemlítés eszközét szolgálta az 1946-ban Kassán megrendezett magyarellenes monstre per, amikor 715 embert fogtak perbe hazaárulás vádjával, zömében magyarokat. Igaz, hogy közülük 238-at felmentettek, de akiket elítéltek, az vagyonvesztéssel is járt. Fábry Zoltán a „hontalanság évei” (Janics Kálmán) kapcsán írja: Košice megtagadta Kassát! Ez még a huszadik század második felében többször megismétlődik, sőt, még a múlt esztendőben is, amikor Kassa Európa Kulturális Fővárosa – 2013 program keretében a város vezetése és a programot megvalósító nonprofit szervezet látványoson mellőzött mindent, ami Kassa magyar történelmére, magyar kulturális hagyományaira utalna, miközben a cím elnyeréséhez leghatékonyabb médiumként Márai Sándor nevét használják fel! Igaz, a fejlemények láttán Magyarország Kassai Főkonzulátusa igényes kulturális rendezvények sorát szervezte meg a városban, de ezek nem, vagy csak részben helyettesítették azokat a műsorokat, amelyeket a városnak magának kellett volna megvalósítania.
A kassai Csemadok
A pótolhatatlan veszteségeket elszenvedő kassai magyar közösség az ötvenes évek elején a Csemadokban talált magára, az önszerveződés máig példaként szolgáló formáit valósította meg a néptánc, a karének és a műkedvelő színjátszás terén, amely a városi magyar kulturális rendezvényeken ezreket mozgósított. Közben megalakultak a magyar iskolák: alapiskola, ipariskola, gimnázium, amelyek sokszor alig tudtak helyet biztosítani a tömeges jelentkezők számára. Egyre jobban előtérbe került az igényesség és a tudományosság az egyes rendezvények kapcsán, különösen az irodalom és a nyelvművelés területén. Az 1965-ben megalakult Batsányi Kör ezeknek az igényeknek igyekezett eleget tenni, és ötéves tevékenysége alatt a színvonalas rendezvények sorát valósította meg, amelyek nemcsak a város életében jelentettek eseményt, de kisugárzással voltak a közeli és távoli régióra is. A Kör legendás vezetőjének, Béres Józsefnek 95. születésnapja alkalmából készült el – visszaemlékezései alapján – tevékenységük krónikája (Máté László: A kassai Batsányi Kör – 2012).
A Batsányi Kör és a Csemadok fontos kezdeményezéseként indultak el 1967-ben Kassán a Kazinczy Nyelvművelő Napok. Fábry Zoltán Kazinczy elkötelezettségében című írásával köszöntötte a szlovákiai magyar közösség máig legfontosabb anyanyelvével foglalkozó fórumát. A múlt esztendőben 45. évfolyamáig jutó igényes tanácskozások sora szeleteiben elemezte a kisebbségi nyelvhasználat fontosabb területeit: az anyanyelvi oktatás helyzetét, a színjátszás, az irodalom, az újságírás gondjait, problémáit, de fórumot biztosított a nyelvjárás-, és földrajzi nevek gyűjtésének, és a tanácskozásoknak hosszú időn át része volt a Szép magyar beszéd országos döntője is. A nyelvművelés és a nyelvvédelem közül egyre jobban az utóbbira került a hangsúly, mert az áldatlan Mečiar-időszak vége után sem alakultak nyelvhasználati jogaink elfogadhatóan.
A Kassai Thália Színház
Fontos intézményes gyarapodást jelentett a „vox humana” színház, a Kassai Thália Színház megalakulása, amelyben döntő szerep jutott Dobos Lászlónak és Beke Sándornak. Máig példa nélkül áll az az összefogás, gyűjtés, adakozás, amely a színház megalakulása előtt zajlott a (cseh)szlovákiai magyarok között. Kezdetben a társulat a város különböző helyein készült fel és tartotta meg előadásait, többek között a leromlott Dukla moziban, mert máig érvényes a háttérben megfogalmazott tiltás: az Állami Színház épületében nem.(!?) Mintha a társulat egy kimagasló produkciójával nem mutatkozhatna be Kassa város egész közönségének a város patinás épületében?…Mert, amíg a Miskolci Nemzeti Színház fellépését természetesnek veszik, a Thália esetében ez nincs így. A Thália Színház az elmúlt 45 év alatt hol sikeresebben, hol kevésbé sikeresen igyekezett sajátos – utóbbi időben: legészakibb magyar színház – küldetésének megfelelni, szünet nélkül üzemeltetési és anyagi gondokkal küzdve!
Csak Kassának ne!
Egy kisebbségi nyelvi és művelődési tér megteremtéséhez elengedhetetlen feltétel az intézményi háttér megteremtése. Már a rövid Dubček-i időszak szivárványos napjaiban felvetődött egy magyar felsőfokú intézmény létrehozása Kassán. Ez a mai napig inkább csak álom maradt, de a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján sikerült megszervezni a Nyitrai Pedagógiai Főiskola konzultációs központját, amely a szakképzett pedagógushiánnyal küzdő magyar iskolák gondjait volt hivatott enyhíteni. Egy magyar tanszék (intézet) létrehozására tett kezdeményezés mindig elutasításra talált azzal, hogy a kassai Pavol Jozef Šafárik Egyetem bölcsészkara Eperjesen van, Nyitrán pedig azzal, hogy az ottani Magyar Nyelv és Irodalom tanszékének tevékenysége a kelet-szlovákiai igényeknek is eleget tesz. Aztán egyszerre mégis lett, ha nem is tanszék, hanem: a Magyar Nyelv és Kultúra Intézete – az Eperjesi Egyetemen! Ugyanis a nagy Mečiar-i egyetemosztás időszakában önállósult az Eperjesi Egyetem (közben a kassainak is lett bölcsészkara!), így a rövid életű Radičová-kormány idején Eperjesen magyar intézet alakult. Erről még a szakmai közönség is keveset tud, a kisebbségi közvélemény még kevesebbet. Nem tudom, hogy az intézmény körül bábáskodó és az ünnepélyes megnyitón megjelent parlamenti alelnök és a nemzeti kisebbségekért felelős miniszterhelyettes tudatosította-e, hogy akaratlanul (esetleg tudatosan?) annak a kelepcéjébe került, aminek a lényege így fogalmazható meg: csak Kassán ne! Még mielőtt valaki azzal vádolna, hogy az eperjesi intézmény ellen vagyok, kijelentem, hogy Eperjes is fontos bástyája volt a magyar művelődésnek, gondoljunk csak például a híres Eperjesi Evangélikus Kollégiumra, amely a magyar oktatás fontos intézménye volt, illetve neves magyar eperjesi személyiségekre, de mindezek ismeretében is mégiscsak azt kell mondanom: felsőfokú magyar intézményt Eperjesnek csak Kassa után! A kérdés azonban most már úgy áll: ezt az intézményt hogyan lehet hasznossá tenni, és gyakorlatilag bekapcsolni a szlovákiai magyar szellemi vérkeringésbe?
Nem könnyű…
Márai Sándort idézve: A kisebbségek sorsa világszerte tragikus. Nem tudnék – Huizingától kölcsönvett szóval – boldog – kisebbségről beszélni. A 2011-es népszámlálás és a szlovákiai magyar közösség általános kondíciója alapján úgy fogalmaznék: a szlovákiai magyarok helyzete és állapota kritikus; kassai magyaroké ennél rosszabb: elszomorító! És most elsősorban nem is a mindenkori hatalom végleges kiiktatásunkra szőtt intézkedéseit venném sorra, hanem önmagunkat; állhatatosságunk, önbizalmunk és önbecsülésünk hiányát, megosztottságunkat, bizalmatlanságunkat egymás és közösségi dolgaink iránt; kishitűségünket és naivságunkat, amelyek néha bosszantó méreteket öltenek, és alázatunk hiányát nyelvünk, kultúránk és elődeink iránt, mert: Kisebbségi sorsban az anyanyelv csak alázattal és áldozatok árán tartható meg! Az utóbbi években létrehozott Kassai Magyarok Fóruma is azzal a céllal alakult, hogy koordinálja a kassai magyar kulturális tevékenységet és nyelvmentő kezdeményezéseket.
Nem éppen szívderítő dolog iskoláink diákjainak az állandó csökkenése, a színházi bérletesek számának apadása, vagy éppen a rendezvényeinken megjelenők fogyása. Számomra különösen fájdalmas, hogy a kassai magyar pedagógusok (aktív szolgálatban lévők és nyugdíjasok egyaránt) egyre gyakrabban maradnak távol jelentős kassai magyar rendezvényekről, a volt és jelenlegi intézményvezetők szinte rendszeresen hiányoznak az ilyen eseményekről?! Mivel sem az előbbi, sem a mostani hatalom a pedagógusok megbecsülésében nem tartozik az élenjárók közé, a pedagógustársadalomban évtizedek óta tart a kontraszelekció, ami aztán „megélhetési” pedagóguspályákat is eredményez. Ezektől mentsék meg iskoláinkat az égiek, és a közeli Sárospatakon működő Comenius szelleme!
A mérlegelő ember a „létvégi” hajrá célegyenesébe fordulva egyre gyakrabban jut el a bibliai önvizsgálathoz: Hogyan gazdálkodtál…, hogyan gazdálkodtunk a ránk bízott talentumokkal? –, a mi esetünkben: gyermekekkel. Ha olyan rokonnal, esetleg tanítványommal találkozom, aki a gyermekét nem a mi iskoláinkba íratta, akkor lelkiismeret-furdalás, önvád gyötör. Hol hibáztunk? – ezt vonatkoztatom önmagamra és generációmra egyaránt. Mert a mi időnkben még természetes volt, hogy a magyar szülő, magyar iskolába vitte a gyermekét. Jelenleg már minden gyermekért, családért meg kell küzdeni, és olyan iskolát kell biztosítanunk, ahol a minőségi mutatók érvényesülnek a gyermek, a család és az iskola környezete közötti kapcsolatokban. És ezekben a kapcsolatokban nem fogadható el a lazítás, inkább az állandó kondícióemelés szükséges.
Konferenciánk témája: Irodalmi nyelvünk szülőföldjén. Kassa ennek a jelképes szülőföldnek évszázadokon át központja és aktív tényezője volt. Nem hiszem, hogy az én tisztem az lett volna, hogy feldolgozzam egy jeles hitvitázó, vagy író életét, esetleg művét, mert azt már elvégezték tőlem képzettebb irodalmárok, nyelvészek. Helyette inkább – amolyan kisebbségi kulturális közmunkásként – fontosabbnak tartottam tájékoztatni önöket Kassa szórványmagyarságának utóvéd harcáról, amit a megmaradásáért folytat, hogy odafigyeléssel, empátiával és támogatással – határon belül és határon kívül – vállaljunk velük szolidaritást!
(Elhangzott 2014. június 21-én Sátoraljaújhely-Széphalomban, a PIM Magyar Nyelv Múzeumában, az Anyanyelvi Konferencia – A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága „Irodalmi nyelvünk szülőföldjén” címmel rendezett esszékonferenciáján.)
Máté László, Felvidék.ma
