Mindennél jobban őrizd meg a te szívedet, mert ebből indul ki minden élet – ezt kaptam útravalóul az áldott anyaföldtől, amikor legkisebb fiúként „világgá indultam”. Azt jelentette ez, hogy életem során soha ne forduljak önmagam, a nemzetem, az élet és Isten ellen, hanem könnyeimmel öntözve boruljak le az anyaföldre, s csukott szememben az égbolttal esküt tegyek, hogy örökké szeretni fogom e felnevelő Anyát. Azt az otthont, amely univerzumával megtanított megnevezni a felettem ragyogó csillagvilágot és a születésemkor lelkembe írt erkölcsi rendet, ennek ajándékaként pedig az édes anyanyelvet: azt az „árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvet, mely egyetlen, örök, folyton teljesülő arca nemzetemnek”, s amely egyre tudtunkra adja: népünket nemzetté a magyar szó teremtette a régmúltban, teremti a mában s teremti majd a jövőben is.
Amikor még kicsi emberke, a mindenség öntudatlan és boldog mása voltam, gyakran kapaszkodtam szülőfalum, a szentesi Árpád-kori templom fölé emelkedő sziklás Lingóra, amelynek szakadékaiban a gyermeki képzelet Istene lakott, fölötte pedig reggelente vérvörös rózsaként kúszott az égre a Nap. E sziklafalról az ezeréves pátriánkat – benne a Felvidéket – koszorúzó Kárpát-medence északkeleti, kéklő gerinceit is látni lehetett, nyugat felé pedig a Tokaji-hegységet, melynek tövében ring a magyar nyelv bölcsője, Kazinczy Ferenc Széphalomja, s annak rétségein túl fekszik Borsi, ahol Munkács szent asszonya, Zrínyi Ilona szülte a nagyságos fejedelmet, Rákóczi Ferencet. Keletre a néhai Rákóczi-útja vezet a Lorántffyak Királyhelmece és Zrínyi Ilona Munkácsa felé. Egy sóhajtásnyira pedig ott fekszik nemzeti imánk, a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc Szatmárcsekéje, Kossuth Lajos Monokja és az „Isten leveleit”, a Szentírást magyar nyelvre ültető Károlyi Gáspár Gönce is.
Később a sors a gyermekkor mozdulatlan égboltjából Tinódi Lantos Sebestyén, Bethlen Gábor, Batsányi János, Márai Sándor Kassájára vitt, ahol az Árpád-házi Szent Erzsébet-székesegyház falai között sok-sok időt töltöttem el olvasással, töprengéssel. Innen a négytornyú koronázó városba, Pozsonyba kerültem, a platóni gyönyörűséget: bölcseletet és magyar irodalmat tanulni, ahonnan egy napon „hajamnál fogva” elcipelt valaki a tengerig, az óceánig, hogy annak morajló partjainál megérezzem: magyarként európai vagyok s európaiként magyar; magyarként keresztény, szentesi, bodrogközi, Kárpát-medencei.
S így, „tölggyé lombosodván” értettem meg mára azt, miért is fog el félelem arra a gondolatra, hogy esetleg más is lehetnék, mint magyar. Mert az utak, amelyeket bejártam, az anyanyelv szavaival voltak és vannak beróva: föl-alá bolyongva az anyaföld, a Felvidék tenyerén, érzem: a keskeny ösvények, az erdők avara, a jéggel fedett tavak, a rengő nádasok, a porka hóval fedett mezők, a bölcsők és a sírok, szent jussunk drága hagyatékai, mind-mind az anyanyelv szavaival vannak teleírva. Az anyaszóval, melyben minden újraéled, ami elmúlt, ami van és ami lesz: ő rakja egészbe – mondja Kosztolányi Dezső –, ami csonka: föltámasztva, egybefűzve mindazokat, akik élnek s majd megszületnek holnap.
Igen, mert az „anyaszavak eldöntenek egy életet; meghaltál, ha már nincsenek”.
(A fenti írás a Lorántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás gondozásában nemrégiben napvilágot látott Hazám, Felvidék című könyvben jelent meg.)
Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”46558,47575,47574,47571,47572,47470,47471,47537″}
