„Bejártam az egész világot, csak a volt Szovjetunióba és Afrikába nem jutottam el. A Szovjetunióba kétszer is mehettem volna – egyszer az olimpiai válogatottal, de közvetlenül az utazás előtt kivettek a keretből és áthelyeztek tartaléknak a nagy válogatotthoz, másodszor pedig éppen nősültem, ezért maradtam itthon. Afrika az én játékos pályafutásom kezdetén még nem tartott a fejlettségnek azon a szintjén, ahol manapság, úgyhogy oda egyszerűen nem volt lehetőségem elmenni.
A többi földrészen viszont gyakran megfordultam: volt rá eset, hogy egyetlen év alatt kétszer jártam Rio de Janeiroban, s mindkétszer ugyanabban a szállodában laktam! Ennél is érdekesebb a Los Angeles-i portyázás: ebben a városban félesztendőn belül ugyancsak kétszer jártam, ugyanabban a szállodában laktam, sőt: ugyanabban a szobában! Körüljártuk Hollywoodot, megnézegettük a filmcsillagok lábnyomait a betonban.
Volt rá eset, hogy a szilvesztert a tengerben fürödve töltöttem Tahiti szigetén. Lubickoltunk, mikor Buberník egyszercsak az órájára pillantott és megszólalt: gyerekek, otthon már éjfél van! A nagyvilágban mindenütt összetalálkoztam magyarokkal. Ausztráliában például, ahol magyar fociklub is működött, s ahol mindenki tudta, hogy magyar vagyok, velem együtt könnyeztek az emigránsok, amikor a szülőföldjükről kezdtem el beszélni.
Gyakran megesett, hogy már a repülőtéren vártak – nemcsak engem persze, mert a szlovákok meg a csehek is jöttek, – alig várták, hogy találkozhassanak és kibeszélhessék magukat. Meghívtak a családjaikhoz is, vacsorákat, ebédeket adtak tiszteletünkre, s a beszélgetés folyamán kiderült, milyen érzékeny téma számukra a szülőföld, a haza. Egyébként nem volt nehéz azonosítani csapatunk (az Inter) tagjait az arcok szerint, engem meg csakugyan nem, mert én a sztárokhoz tartoztam, azaz én voltam a híresség, mint csapatkapitány és válogatott játékos.
Bármelyik városban játszottunk, megkerestek az újságírók, fényképeztek és interjúkat készítettek. Az egyik sétánkon magam is meghökkentem, amikor egy Costa Rica-i kirakatban megpillantottam a fotómat – egy hatalmas, plakát nagyságú fényképet. Az emigránsok megkeresték a hozzájuk legközelebb álló játékosokat – Hricát például a „záhorákok”, (az erdőhátiak, tehát a Pozsonyon túli nyugat-szlovákok) várták, engem elsősorban a dél-szlovákiai magyarok.
Egyszer Newcastle-ben, Ausztráliában szerepeltünk, egy olyan stadionban, melyben a lelátó egyik részében autóból nézhette a meccset a közönség. Megszólal mellettem valaki: Szia, Gyuri! Egy fiatalember köszönt rám, valahonnan ismerős volt az arca, de fogalmam sem volt már róla, hol találkozhattunk. Kiderült, hogy amikor Komáromban jártam gimnáziumba és ott fociztam az elsőligás ifjúsági csapatban, a fiú szüleinél laktam albérletben egy hónapig.
Hasonló módon rengeteg ismerőssel futottam össze, bárhol jártam is a világban. Ezeknek a találkozásoknak számunkra is megvolt a haszna. Egyrészt azért, mivel a kivándoroltak már jól ismerték a környezetüket és megmutogatták az ottani nevezetességeket.
Mi nem beszéltünk angolul vagy más idegen nyelven, így újdonsült barátaink a tolmács szerepét is betöltötték. Ugyanakkor hazai ízekhez jutottunk általuk, mivel általában vendégül láttak, ráadásul velük beszélgetve az idő is jobban telt a meccsek és az edzések között.”
(Folytajuk.)
Fotók: Szikora családi archívumból és M. Nagy László felvételei.
A felvételen: A dunaszerdahelyi meccsekre a felvidéki magyarok távoli tájegységeiből is érkeztek szurkolók. Íme a zsúfolási megtelt lelátó Szikora György edzősködése idejében.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}
